2015. január 6., kedd

A Hold Szerelmese 1



Lélek a test csapdájában.


Unatkozva kapcsolgatott a tévé távirányítójával egyik csatornáról a másikra, végül egy nagyot ásítva abbahagyta, és unottan kikapcsolta a készüléket. Szótlanul nézte egy darabig a feleségét, s mint akinek nyomja valami nagyon már a lelkét, egyszer csak beszélni kezdett.
— Tudod? Én sokat gondolkoztam ezen, és nem akarom, hogy félreértsd azt, amit mondani akarok. Tudom, az Isten megver, ha ilyeneket merek mondani, de…
Kezdte el akadozva, mire felesége abbahagyta a kézimunkát, az ölébe ejtette lassan a csipkét, amit horgolt, férjére emelte a tekintetét, aztán lassan másfele nézett és hosszasan bámult a semmibe. Tudta, hogy férje mit akar neki most mondani, mert az utóbbi évek során mindkettőjükben ugyanazok a kérdések fogalmazódtak meg. Tudta azonban azt is, hogy a rájuk szakadt gondok okozta kérdésekre nincsenek válaszok, mert bár a sors csapásait a szülő elviseli méltóan, zokszó nélkül hordozza keresztjét, amíg teheti, de mi lesz azután? Mindkettőjük feje fölött jócskán eljárt már az idő, és ebben a korban már az elmúlás közelségén rágódik az ember.
— Nem is jó arra gondolni, hogy mi lesz vele, ha mi mindketten behunyjuk egyszer a szemünket— folytatta a férje —mert akkor bedugják valami istenverte intézetbe, ahol elevenen fog megrohadni. Senki sem fog vele törődni többé, ha mi egyszer már nem leszünk. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nem… nem lett volna jobb, ha… Istenem, ki sem merem mondani. Átkozott egy világ! — hagyta abba a beszédet felindultan, felesége csak behunyta szemét, lelke keserűségét abba a néhány könnycseppbe igyekezett belepréselni, melyek megviselt arcán végigszaladtak.
— Ez a szépséges dáma még csak nem is telefonál, mert már nem is érdekli semmi —kezdte el a férj újra —mert mióta sikerült rátennie kezét a cégre, még csak hallani sem akar rólunk. A gyerekeket sem hozza ide. Igaz, jobban is teszi, mert ha a szemem elé kerül, én meg fogom mondani neki, hogy ez részéről elfogadhatatlan hozzáállás, mert mindent meg lehet érteni, de akkor is! Az ő lelke fából van? Hiszen a férjéről van szó, a gyerekei apjáról. Még akkor is, ha az mára csak egy vegetáló zöldség lett! Akkor is! Ej… csak egyszer kerüljek én össze vele, lehúzom róla a szenteltvizet, az biztos!
Itt felállt az asztaltól, izgatottan sétált le és fel, majd kissé lenyugodva újra visszaült a székre. Felesége csendesen húzta fel lábait maga alá a kanapéra, betakarózott egy pokróccal, s a saját gondolataiba mélyülve hallgatott. Felidézte magában egyetlen fiának esküvőjét. Maga előtt látta fia választottját, azt a gyönyörű lányt, aki elvette tőle egyetlen fiát, életének legszebb kincsét. Enyhe mosollyal arcán idézte fel, hogy mennyire féltékeny volt és hogy mennyire tudott haragudni titokban arra a lányra. Maga elé idézte fiának határtalan boldogságát, s emlékezett, hogy ennek ellenére milyen nehéz volt  elengednie őt  a saját útjára. Szomorúsága később elmúlt és igazi örömét lelhette fiának sikeres házasságában és nem kevésbé sikeres pályafutásában is. Jöttek az unokák, minden jónak ígérkezett, de aztán megtörtént a tragédia. Amikor minden álmuk és életük kettőbe tört azon a szerencsétlen napon. És akkor mikor már a temetésére készülődtek, akkor fiuk a csodával határos módon tért vissza az élők közé. Vagy inkább úgy, ahogyan az orvos akkor fogalmazott: „Fiuk teste nem halt meg, de lelke a túlvilágon maradt.” Teste él, de abban már nincs többé lélek. Egy növény lett belőle! Az a négy hónap, amit abban a mély kómában töltött, teljesen kiölte belőle az értelmet, és csak egy vegetáló testet hagyott meg, ami egykori fiukra emlékeztetett. Felidézte magában, mikor megszólalt a telefon, és közölték, hogy a mély kómában fekvő fiuk kinyitotta a szemét, magához tért! Milyen örömmel és milyen reményteljesen rohantak a kórházba, ahol aztán tudatták velük a nehéz hírt. Fiuk nem ismer meg senkit, nem tud beszélni, nem tud magáról semmit, és valószínű, hogy ez már mindörökre így fog maradni. Emlékezett arra is, hogyan tudták meg azt, hogy fiuk felesége nem volt hajlandó látni sem férjét, és hogyan tagadta le az őt felhívó orvos előtt, hogy neki bármiféle köze is lenne ahhoz a személyhez. Ekkor a két öreg szótlanul nézett össze, s néhány hét után magukkal vitték fiukat otthonukba. Az azóta eltelt évek során odaadóan ápolták, rendezgették a jóformán teljesen magatehetetlenül vegetáló egyetlen fiukat, akit etetni kell, csoszogva járkál is, ha vezetik, egyébként csak nézi a semmit, vagy fekszik naphosszat a hálószobája ágyán. Arca egy halotti maszk, tekintete fix, semmiféle zajra, külső ingerre sem reagál, gesztusai nincsenek. Kommunikálni nem lehet vele és olyan, mint egy hús-vér bábú, akit fürdetni, etetni, borotválni, öltöztetni kell!
A férj felállt, odasétált feleségéhez, leült melléje majd fejét két keze közé fogva csak ült elcsendesedve, s hűséges társa vigaszára várt lerongyolódottan. Asszonya pedig hozzábújt, bátorítóan végigsimogatta a hosszú évek súlyától megrokkant vállát, de szólni, valami bátorítót mondani ezúttal sem tudott. A hosszú csendet végül a férj fáradt hangja törte meg.
— Tudod, csak az élteti bennem a reményt, hogy az Isten nem hiába adta vissza nekünk őt. Abban hiszek, hogy Neki van vele valami szándéka, s nem hagyja magára, ha már egyszer meghalni nem engedte. Hátha egy szép napon történik vele valami csoda, s ha nem is lesz a régi, de annyira képes lesz majd, hogy legalább vigyázni tudjon magára. Ebben reménykedek, bár annyi év után én semmi javulást sem vettem észre rajta. Mindig figyelem, hátha egyszer csak megszólal, vagy legalább elfordítja a fejét, vagy tesz bármit is, ami a változást mutatná, de semmi ilyet nem tapasztaltam. Azt hiszem, ha ez továbbra is így fog menni, akkor és ebbe bele fogok bolondulni.
Aztán csak ültek csendben sokáig, s miután már az ágyba feküdtek, a megoldatlan gondjuk súlya akkor sem engedte, hogy a jótékony álom pilléje szálljon lázban égő szemeikre.

Eközben fiuk hanyatt fekve hevert emeleti hálószobájának ágyán. Aludni nem tudott, mert ébren lenni sem volt képes. Csak feküdt nyitott szemekkel és a semmibe bámult. Néha a mennyezetre szegezett tekintettel, néha másfelé, de ennek semmiféle jelentősége sem volt, mert látni sem látott. Illetve igen, de amit látott, arról nem tudta, hogy az mi lehet, és talán azt sem, hogy mit jelent az, ha valami van.  Néha tekintete az ablakra szegeződött, és ha azon a Hold fénye besütött hófehér ágyneműjére, akkor véletlenül vagy sem, tekintete sokkal több időn keresztül fordult a holdfény irányába. Kezdetben fogalma sem volt, hogy mennyi idő óta fekszik, vagy hogy egyáltalán hol fekszik, mint ahogyan arról sem, hogy ő egyáltalán van vagy létezik valahol. Egy idő után azonban valamiféle késztetést érzett, hogy tekintetével keresse a fényt, s ha rátalált, akkor azt bámulta, hogy az hogyan vonul végtelenül lassan végig az ágyon. Nem érezte az időt, nem tudta felfogni, hogy percek, napok, hetek-hónapok teltek már el eközben, csak néha volt fény, máskor nem. Egy este aztán újra lassan vonulni kezdett a szende Hold, s mikor lágy fénye behatolt az ablaktáblákon át, az ágya szélére, akkor talán tudta, hogy az jönni fog. Talán valamiféle örömöt is érezhetett, de ő ennek akkor még nem volt tudatában. 

Őszbe fordult már az idő, s a csendes éjszaka homályából sötét árnyékok kúsztak elő, a finoman lengedező repkényágak sejtelmesen kígyóztak a hálószoba ablaktáblái előtt. Szellő sem mozdult, de a vörösbe fordult levelek mégis ide-oda mozdultak, mintha láthatatlan kéz igyekezett volna széttárni azokat. Mint mindig, ő már nagyon rég az ablakot bámulta ebben a kései órában is, és a fényt várta. Talán vágyakozás volt ez, a fényhez való ragaszkodás, vagy inkább a növények öntudatlan, lassú elmozdulása az éltető fény felé?
Csak bámult kifejezéstelen szemmel, s ekkor az ablaktáblákra egy ködszerű, sötét felhő terült. Kezdetben, mint egy elmosódott, alaktalan festékfolt, mely egyre csak gomolygott, aztán alaktalan nyúlványai lassan karmokban végződő ujjakká formálódtak, melyekkel kívülről alaposan végigkutatgatta a becsukott ablakot. Nyilvánvaló volt, hogy az a sötét valami be akar jönni a szobájába, egy rést keresett és egyre dühösebben kaparászta az ablakpárkányt, de nem sikerült behatolnia. Karmaival belecsimpaszkodott a lelógó repkényágakba, és egyszer csak két mohó, gonosz szem villant fel a sötétben, ami csak nézett be az ablaktáblákon, mereven és kitartóan a bent fekvő tekintetét keresve.
Ő pedig mozdulatlanul feküdt ágyán, miközben önkéntelenül is abba a gonoszan parázsló, vörös szempárba bámult, kifejezéstelen arcán izzadtságcseppek kezdtek el gyöngyözni. A sötétség egyre mohóbban nézte, mint egy hatalmas terpeszkedő pók, ami a kiszemelt áldozatát igyekszik elérni. Így teltek a hosszú percek, kint lassan derengeni kezdett az ég. Nemsokára a telehold korongja emelkedett a horizont fölé, s mikor fénye az ablakpárkányra esett, a rémséges sötétség köddé váltan, bosszúsan iszkolt el a homályba. Az egyre magasabban világító Hold pedig nemsokára vidáman kukucskált be az ablakon, szelíd fényével vigaszt hozott az árnyak világába rekedt élőnek.
— Újra itt vagyok, te pedig csak pihenj nyugodtan, én majd vigyázok rád!— suttogta a fényesség, s csillagportól szikrázó ruhájában kényelmesen elnyújtózkodott kedvencének ágyán.
Ő csak nézte, nézte, és most az eddig eltelt hosszú idő alatt első alkalommal, szemeit lassan lehunyta, s az ágyára telepedett szikrázó fény simogató suttogásától lassan álomba szenderült. Szeme egy idő után ide-oda kezdett el ugrálni a lecsukódott szemhéja alatt, majd egyre hevesebben, egyre vadabbul forogva a szemüregében, jelezve azt, hogy valahol a mélyben egy vad csata kezdődik, aminek során a test rejtelmes mélyében a lélek igyekszik kitörni kényszerű börtönéből. A fény érdeklődve nézte, jóságos tündérarcán egy halvány mosoly suhant át.
—Álmodj csak, álmodj! — suttogta csendesen, és jóságosan végigsimogatta az alvó arcát, aztán ő is elpihent csendesen az ágy terítőjén végignyúlva.
—Jó nektek, embereknek —mondta később, már búcsúzásképpen —mert ti tudtok álmodni, és álmaitok világa az, ahová elmenekülhettek a valóság elől. Ti mindannyian álmokból éltek, és rövid, de viharos életetek során mindvégig azokat hajszoljátok, ám az is igaz, hogy álmaitok által lesztek igazán emberekké! —mondta a jóságos fény elgondolkodva, majd nemsokára lágyan kilibbent az ablakon, mert keleten ekkor már derengeni kezdett az ég.

Ő pedig álmodott! Álma kezdetben csak összefüggéstelen felvillanásokból állt, kimerevített képeket látott, a háttérben érthetetlen szavak ismétlődtek, melyek döngve visszhangzottak, lüktettek szédítően a fejében, és most annyi érzelmektől mentes idő után rettenetesen félt, szörnyen érezte magát, borzalmas halálfélémet érzet. Tudta már azt, hogy most álmodik, és rettegett attól, hogy ebből a véget nem érő álmából soha nem fog felébredni! Később valamennyire rendeződtek a képek, értelmet kapott néhány szófoszlány is, minek során mindegyre át kellett élnie néhány, egyelőre még érthetetlen jelenetet, amik mostani álmában, vég nélkül ismétlődve, megtörténtek újra meg újra. Tántorogva próbál megállni rogyadozó lábain, miközben egy deszkapallón, vagy valami hídon próbál végigmenni. Egyre jobban forog a világ körülötte, egyre görcsösebben merevednek meg végtagjai, és ekkor kétségbeesetten nézi, hogy két ködös alak áll valahol a közelben, őt nézik, de érthetetlen módon nem jönnek a segítségére. Kiáltana nekik, de képtelen egy hangot is kinyögni és ekkor mindig beleesik a palló alatt lágyan hullámzó tó vízébe. Érzi, ahogyan elmerül, de képtelen akár mozdulni is, nem tud sehogyan sem a felszínre vergődni. Tudja, hogy az alig másfél méteres víz alján fekszik görcsös mozdulatlanságban, miközben a két árny fölötte áll a pallón, de azok ekkor sem tesznek semmit, nem sietnek a megmentésére. Szemei mereven bámulnak felfele, látja a két alakot, amint a pallóról föléje hajolnak a hullámzó vízfelszín fölött. Mindkettő ismerős, de azt nem tudja felidézni, hogy kik lehetnek azok.  Aztán érzi, hogy nagyon fázik, és ekkor minden sötét lesz. Mindebből egyelőre csak részleteket lát, mindegyre ismétlődve, mintha egy vég nélküli, kaotikusan összevágott filmet forgatnának elméje mozivásznán.

Újabb napok jöttek, majd újabb éjszakák, s ha nem volt fény, akkor az a gonosz sötétség terpeszkedett az ablakra. Egyre magabiztosabban viselkedett, és csak idő kérdése volt az, hogy kitartó lesben állása eredményeképpen, valamilyen módon előbb-utóbb majd csak hozzáfér áldozatához. Ha jött a fény, akkor nyomtalanul eltűnt, de ha egyetlen felhő is beborította az eget, azonnal az ablakban termett, s mereven nézet farkasszemet az ágyban fekvővel. Az ilyenkor nem tudott elaludni, és az idő teltével egyre jobban annak a mereven parázsló szempárnak a bűvöletébe került.
November volt már, mikor esős-ködös idők köszöntöttek a fázós városra, s a fény hosszú ideig nem jött el kedvencéhez látogatóba. Ekkor történt, hogy a sötétség kitartó mesterkedései végre sikerrel jártak. Késő éjjel volt, mikor megint megjelent az ablakon és szemének delejes tekintetével egy idő után valósággal belefúródott az ágyban fekvő agyába.
—Gyere! Gyere hozzám! —parancsolta, mire az ágyban fekvő ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy ágyából felálljon és az ablak felé induljon. — Gyere!

Azon a reggelen édesanyja meglepődve újságolta férjének, hogy fia ablakát nyitva találta, holott azt este ő maga zárta be. Ezt a meglepő eseményt mindketten nagyon megilletődve vették tudomásul, és fiuk állapotának egyértelmű változásaként értékelték.  Örömmel töltötte el őket az a tudat, hogy a fatuskóhoz hasonló fiuk hosszan tartó letargiájában ezúttal reménykeltő, jótékony változások álltak be. Ettől a naptól kezdve éjjel-nappal figyelgették, újabb változásokat igyekeztek felfedezni viselkedésében. Reménykedéseik azonban hiábavalóknak bizonyultak, mert fiuk viselkedésében semmiféle változást sem sikerült felfedezni később sem. Egy idő után azonban történt néhány dolog, ami nagyon felborította lelkiállapotukat. Ép ésszel megmagyarázhatatlan események, amit a fiuk viselkedésére éberen figyelő szülők ezúttal megdöbbenve tapasztaltak meg. Egyik éjszaka apja a fia hálószobájába akart benyitni, hátha lát vagy tapasztal valamit fia viselkedésében, ami meglehet, hogy csak az éjjeli órákban nyilvánul meg. Kezét már a kilincsen tartotta, mikor döbbenten észlelte, hogy a fia hálószobájából halk, morgásszerű hangokat hall. Mintha valaki érhetetlen szavakat duruzsolna, és erre egy halk, gurgulázó hang válaszolna. Elképedve állt, majd fülét óvatosan az ajtó lapjára tette. Ekkor halk nyüszítést hallott, majd kaparó hangokat érzett az ajtón, mire azonnal benyitott. Döbbenten állt meg az ajtóban, mert ott halotti csend fogadta, és a sötétben csak az ágyában fekvő fiának szuszogását hallhatta. Megkövülten állt, hátán futkorászott a hideg. Hitetlenkedve vonult vissza, és később sem jött többé álom a szemére. Idegesen forgolódott ágyában, mire felesége is felébredt, aki kissé hitetlenkedve hallgatta férjének furcsa beszámolóját.
—Nem hiszed, ugye?— kérdezte feleségét — Te tényleg úgy gondolod, hogy csak álmodtam?— mire felesége mondani akart valamit, de ekkor irtózatos csattanás hallatszott a nappaliból. Mintha az emeletről ledobták volna a zongorát, megremegett bele az egész ház. A húrok zengése még szállt a lakás falai közt, a plafonról por hullott fejükre, s a folyosón ekkor végigsüvített egy artikulálatlan, semmire sem hasonlítható, vad üvöltés. Halotthalványan néztek egymásra, majd mindketten rohantak a nappaliba, ahol a család egyik becses ereklyéje, a kereszthúros koncertzongora állt. Felkapcsolták a világítást, de a lecsukott zongora sértetlenül állt a nappali közepén, rajta a megszokott terítővel és a kínai vázával.  Kábán néztek egymásra, ekkor az emeletre vezető lépcső legfelső fokán megpillantották a fiukat. Amit láthattak, az rémisztőbb volt, mint az a megmagyarázhatatlan csattanás, amit pár másodperccel korábban éltek át. Ott állt fent a fiuk, arcán egy felismerhetetlenségig torzuló vicsorgással, aki most habzó szájjal, vadul nézett le szüleire. Pizsamája összeszaggatva, s végtagjait furcsán begörbülve tartotta, mint egy támadni készülő vadmajom.
—Édes Istenem, mi történik velünk?—suttogta rémülten az asszony. Megbabonázva nézték a borzalmas jelenést, de mozdulni egyiküknek sem volt bátorsága. Néhány pillanatig álltak így, aztán minden átmenet nélkül láthatták, hogy fiuk egyszerűen összerogyik, ernyedten terül el az emelet folyosójának végében.
*
—Az EEG semmit, azaz a korábbi állapotához képest semmi újat, semmiféle elváltozást nem jelez. Vagyis, az állapota változatlan. A magnetorezonanciás vizsgálat eredménye szintén negatív. Szervi elváltozás nincs! A reflexek sem változtak, illetve sem javulás, sem rosszabbodás nyomait nem sikerült kimutatni. Tudom, önök számára nagyon kiábrándítóan hangzik, és mint szakembernek, nekem is nagyon nehéz elmondani mindezt olyanoknak, akik reménykednek, hogy egyszer pozitív változás állhat be hozzátartozójuk egészségi állapotában. Önöknek meg kell érteniük, fiuk állapota nem fog megváltozni! Bár tévednék, de sajnos, eddigi pályafutásom tanulsága bizonyítja, hogy hiú ábrándot kergetnek. Az önök fia túl hosszú ideig volt a klinikai halál állapotában. Szíve hosszú percekig állt, a hosszan tartó oxigénhiány az agykéreg olyan mérvű károsodását okozta, amit semmiféle kezeléssel, gyógymóddal helyrehozni nem lehet. Ha az emberi agy négy percen keresztül nem kap oxigént, az idegsejtek pusztulni kezdenek, s ezeket feltámasztani többé már nem lehet. Újak nem képződnek, a bekövetkezett rombolás helyrehozhatatlan elváltozásokat okoz. Az önök fia húsz perc után tért vissza, ami már önmagában is egy csoda, és hogy később a mély kómából is felébredt, hát azt tényleg csak az Isten csodájának tekinthetjük. Azt, hogy néha furcsaságokat tapasztalnak, esetleg szokatlan gesztusokat láthatnak, az még semmi különöset sem jelent. A kómában fekvő, öntudatlan betegeknél is tapasztalunk hasonló jelenségeket. Néha sóhajtanak, megmozdul kezük-lábuk, néha még szemük is felpattan, de ez csak az idegek és az izmok reflexszerű, spontán megnyilvánulásának jelei. Nincs semmiféle jelentőségük, egyszerű fiziológia jelenségek csak.  Az önök fián csak a csoda segíthet, mert sajnálattal kell kimondanom, ma még nem ismert semmiféle olyan terápiai módszer, ami az ő állapotán pozitív értelemben változtatni lenne képes.

Otthon, azon az este zokogva borult az ágyában fekvő fiára a lelkileg összetört anya, mellében fuldokló sírással csókolgatta kifejezéstelen arcú fiát, aki merev üvegszemekkel nézte a mennyezetet.
 —Fiam, drága fiam! Egyetlen fiam! Életem fénye vagy, s mindig az is maradsz, amíg élek. — mondta mindegyre elcsukló hangon, miközben könnyeivel eláztatta fia arcát.
—Térj vissza hozzám, egyetlenem, térj vissza! Tudom, hogy hallod, tudom, hogy ott bent vagy valahol, még akkor is, ha ezt nem tudod kimutatni. Harcolj, ne engedd az enyészetet elhatalmasodni magadon! Kérlek drágám, könyörgök neked, gyere vissza hozzánk a sötétségből!
Fia csak feküdt némán, s anyja könnyei lecsorogtak arcán, és ekkor ott bent úgy érezte, hogy azok az ő könnyei! Nem tudta, hogy most megint álmodik, vagy sem, de érezte a fölötte lévő víz nyomását mellkasán, és tudta, hogy megint ott fekszik a víz alatt, ahol segítségért kiáltana, de nem tud, mert torkát víz önti el. Nyújtaná kezét a fölötte állók árnyai felé, hogy húzzák ki a mélyből, de mozdulni most is képtelen volt.

Anyja már elment, egyedül maradt az éjszakában, és ekkor a szoba sarkának homályától elvált a sötétség. Most már nem volt sóvárgó, mert szemei parancsoltak, hatalmas volt és erős.
 — Gyere, lódulj! Elviszlek magammal! — parancsolta, mire a fekvő engedelmesen állt fel fekvőhelyéről és elindult az ablak irányába.
—Nyisd ki, aztán kövess!—majd kilibbent a kinyitott ablakon. Ő pedig kilépett az ablakon és követte a sötétséget.
—Engem nézz! Járj a nyomomban!— parancsolta újra a sötétség, és szárnyait meglebegtetve elindult a szomszéd épület tűzfalának élén. Ő pedig gondolkodás nélkül lépegetett utána mezítláb, talpa alatt recsegve ingadoztak az idő vasfoga által kikezdett téglák.
—Gyere! Ne merészelj megállni!— parancsolt rá a sötétség, és ő ment. Néhány kimozdult tégla vad robajjal hullott le a húszméteres tűzfal éléről, nagyokat puffanva törtek darabokra a dérrel bevont betonjárdán. Hirtelen erős szél kerekedett, majd lefordította a falon járót, mire a sötétség kárörvendően vihogott.
—Vigyázz, mert még időnap előtt kitöröd a nyakadat, kedvesem! Csak vigyázz magadra, és csak akkor törd ki, ha arra én majd utasítalak! Még egy kicsit vigyázz magadra, még egy lépés csak, aztán…
A megélénkülő szél a magasban most szétvágta a súlyos felhőket, a hirtelen szétnyílt égbolt keskeny résén át bevágódott a magasban ragyogó telehold fénye. A sötétség erre dühödt szárnycsapásokkal, visongva menekült, hátrahagyva áldozatát, s a keskeny fénynyalábon át földre szállt a világosság. Ő csak állt ott a falon, mint egy szürreális színpad reflektorának fényében, lába előtt a húsz méter mélyen tátongó semmivel. Még egy lépés, és… ekkor a fény angyalszárnyaival átölelte.
—Visszaviszlek. Gyere! —és aggódó ölelésével visszavezette a falon magatehetetlenül ácsorgó férfit a szobájába.
Leült vele az ágy szélére, később a békésen elalvó fejét az ölébe vette finoman, haját cirógatta kedvesen, s a leheletfinom fényes angyal arcán ekkor egy gyémánt könnycsepp gördült végig. Most, ahogyan ölében tartotta kedvencét, végre megértette, átérezte a börtönében vergődő lélek mély fájdalmát. Szempillájáról levált egy könnycsepp, ráhullott a férfi merev arcára, mitől az rémülten érezte álmában, hogy megint fuldoklik abban a vízben, ahonnan már nincs menekülés. Nyújtani akarta megint a kezét, de az most sem mozdult, csak görcsösen remegett, nem engedelmeskedett gazdájának. Ekkor azonban egy puha, de erős kéz ragadta meg csuklójától és határozottan kihúzta a mélyből, mire felriadt álmából, rémülten kapkodta a levegőt, mint aki tényleg víz alatt fuldoklott pár pillanattal korábban. Remegő kézzel túrt a hajába, s csak később kezdett megnyugodni, hogy ez csak egy rémálom volt csupán.  Szétnézett közben a szobában, s bár ismerősnek tűnt minden, valami furcsa érzés vett erőt rajta, hiszen az előbb még itt volt az a fény is…
Fejcsóválva állt fel, kinézett az ablakon, ahol a dér borította tűzfal tégláin emberi lábnyomokat láthatott. Feltekintett az égre, onnan pedig a telehold fényes korongja mosolygott le rá, és ő csak állt és bámulta. Lehajtotta fejét, majd újra az ég felé fordította tekintetét, arcán ekkor két nehéz könnycsepp gördült végig.

Reggelit készítettek az öregek, mikor az emeletről ajtócsapkodást hallottak, majd valaki a vízcsapokat nyitogatta. Riadtan néztek össze és gondolkodás nélkül rohantak az emeletre. Alig értek fel a folyosóra, a fürdőszobából kilépett a fiuk. Pizsamája fölött bársony fürdőköpenyt viselt, vállán egy törülközőt vetet át, arca borotvahabbal volt bekenve. Néhány pillanatig bámulták egymást, aztán fiuk kedélyes hangon megszólalt:
—Apa, nincs egy rendes pofakaparód kölcsön? Az enyémet… nos, bevallom, fogalmam sincs, hogy utoljára hol is hagytam!

folytatása következik

1 megjegyzés:

carpe diem írta...

Várom a folytatást! Kicsit misztikusnak tűnik!