2015. január 7., szerda

A Hold Szerelmese 3



—Egy szót sem akarok többé hallani! Mára ennyi! —dőlt hátra Angéla kimerülten. Körülötte pokoli összevisszaságban hevertek a számlák, leltári kimutatások. István megértően engedte le a kezében tartott mappát, melyből korábban különböző számlaszámokat diktált Angélának.
—Soha nem fogunk ezzel végezni. Itt öregszünk meg. —folytatta Angéla lemondóan. Felállt, odasétált az ablakhoz, és kibámult a közelgő alkonyba.  —Te hogyan bírod? —fordult a férfi felé.
—Nem vészes. Hamar végzünk, ha minden jól megy. —mondta nyugodt hangon, mire Angéla nagyra kerekedett szemmel bámult rá, és közben csípőre tette a kezét is.
—Gondolod? Ez, amit eddig piszkálgattunk itt, ez még semmi! Hol van még a leltár? Amit eddig matattunk, ez csak mind formaság. Figyeld csak meg, mi lesz itt holnap! Ajjaj! Közel tizennégyezer féle terméklap, ebből egy rész csak papíron létezik, ha létezik, és ezt majd mi fogjuk kideríteni. Majd az ősszel valamikor, mert erre a nyarunk rá fog menni, ezt elhiheted nekem.
A férfi csak nézte szótlanul a nőt, ahogyan az áll vele szemben, és magyarázgat neki.
—Gyerünk, mára bezárt a bolt! Holnap majd folytatjuk. —indult el Angéla, a táskája után nyúlt, miközben láthatta, hogy a férfi egy kartondobozba rakosgat be különféle papírokat, nyilvánvaló szándékkal elvinni készült azokat. —Tán tapétázni akarsz az éjjel? —kérdezte tőle nevetve, mire az elmosolyogta magát.
—Dehogy! Elalvás előtt még belenézek. —mire a nő megcsóválta a fejét, majd nevetve megjegyezte:
—Hamarosan sokkal jobban fogod becsülni azt az alvást, amit most kihagysz. Ezt garantálhatom neked.
Bezárták irodájuk ajtaját, kifele indultak, mikor a férfi megállt és megkérdezte Angélát.
—Nem lehetne azt, hogy bemegyünk az üzletbe, és vetünk egy pillantást a polcokra?  Csak néhány percre! —tette hozzá, mikor a nő csodálkozó arcát láthatta. —Csak végigsétálok, és megnézek valamit.
—Mit akarsz ott látni? Egy szupermarketet száztonnányi áruval? 
—Igen, azt.
—Hát… nem bánom, de ne tartson sokáig! Megyek, megkeresem a baktert.  —hagyta rá Angéla, majd elindult még mindig csodálkozva, de csodálkozása még nagyobb lett, mikor visszatért a szolgálatossal, és a folyosón senkit sem talált. Rosszat sejtve lépett be a hatalmas, kongó áruházba, ahol már esti sötétség honolt. A sorra felgyúló lámpák fényében egyszer csak meglátta a férfi alakját, aki a hosszú állványok sorai közt sétálgatott, néhány ív papírral a kezében.
—Mit művelsz itt a sötétben? Azt hittem, már meggondoltad magad, és leléptél várost nézni. —mondta a nő megkönnyebbülve. —Most akarsz leltározni? —kérdezte megrökönyödve, mikor láthatta, hogy a férfi tekintetével végigfut a polcokon, néha kipipál néhány számot, jegyzetel valamit, és máris egy újabb soron vonul végig.
—Csak végignézem, és máris mehetünk. Öt perc és megvagyok. —válaszolta, és látszott rajta, hogy nagyon lefoglalja valami. Angéla csak állt és bámulta fejcsóválva, de nem értette, mit művel. Nem tartott sokáig, mert miután végigjárta a polcok közeit, máris jött, miközben egyre csak jegyzetelt, és tekintetét csak akkor emelte fel a mappájából, mikor a nő mellé ért.
—Megvan, mehetünk. —mondta szűkszavúan, hona alá kapta az iratokkal teli dobozát, és várakozóan nézet a nőre.

Hoteljük vendéglőjében ültek, vacsorájukra vártak egy asztalnál. Angéla nem tudta kíváncsiságát többé visszafojtani, ezért megkérdezte:
—Áruld el nekem végre, hogy te mit nézegettél olyan nagy érdeklődéssel, és mi lehetett az, ami neked annyira fontosnak számított? Hadd tanuljak valami újat én is, és akkor talán végre kipróbálhatom a legújabb fürdőruhámat az idén nyáron, amit még meg sem vettem, ahelyett hogy itt savanyodjak meg késő őszig. 
—Csak szétnéztem kissé, próbáltam képet alkotni magamnak arról, hogy mit és hogyan kellene tennünk? Semmiség, csak szerettem volna a saját szememmel látni, hogyan is állunk?
—Hát… azt láthattad! Ha minden jól megy, akkor kb. hat hónap, és akkor máris készen vagyunk!
—Hat hónap? De hiszen… addig rég lejár a nyár. —mondta a férfi kissé csodálkozó hangon.
—Igen. Ezt mondtam én is az előbb. Most már láthattad a szemeddel is, és ez még csak az egyik fele lenne. Ott van még a ráktárakban lévő áru, a felbontatlan termékek ezrei dobozokban, konténerekben. A férfi erre idegesen fészkelődni kezdett, majd megjegyezte.
—Ez így, ez egy kész őrültség.
—Nekem mondod? —válaszolta Angéla, és az ajkaihoz emelt pohara fölött fürkészően nézte a fészkelődő férfit. Kortyolt egyet poharából, majd visszahelyezte az asztalra. —Ha meggondoltad magad, csak szólj! — mondta most mosolyogva, de erre a férfi ráemelte égszínkék szemeit, és megdöbbenve nézett rá.
—No, de hogyan is jut ez eszedbe? Én soha nem hagyná… én nem mondtam ilyet. Én azt akartam mondani, hogy addigra… —és most elhallgatott. A nő erre komoly képet vágott, de magában elmosolyogta magát.
—Én szeretném… csak azt akarom mondani, hogy én… —de megint elakadt és csak később folytatta. —Én nagyon szeretném, ha igazán a segítségedre lehetnék, és ötletem is lenne, hogy mit kellene tennünk, és csak arra kérlek, hogy bízz bennem!
 Angéla kérdően nézett rá, miközben világossá vált számára, hogy a férfiban kissé túlteng a buzgóság, és most bizonyítani akar. Ám legyen, ha nagyon óhajtja, majd elválik meddig tart majd a lelkesedése? Ezért most úgy döntött, hogy belemegy a játékba, de nem volt kedve belemenni a részletekbe is, ezért kitérően csak ennyit mondott:
—Rendben van! Holnap majd megbeszéljük. Oké?
—Jó! Holnap megbeszéljük, és akkor majd meglátod, igazam van, vagy sem?
És másnap reggel Angéla meglátta azt, amit álmaiban sem tudott volna elképzelni, nemhogy hinni legyen képes. Beszállni készülődtek a kocsiba, mikor a férfi megállt és a nő kezébe nyomott egy vaskos iratköteget.
—Én majd vezetek, te addig nézz ebbe bele! —mondta, mikor Angéla tekintetében láthatta a kérdést. Elindultak, Angéla ölébe vette a papírtömeget és tanulmányozni kezdte a végtelen számsorokat. Első pillantásra láthatta, hogy szabályos leltárleletet tart a kezében, a feltüntetett mennyiségekkel, szabványos termékkódokkal ellátva, és minden termék lebontva darabszámokra, osztályozva, ahogyan az egy szakszerű kimutatásban lenni szokott. 
—Ez miről szól? —kérdezte, mert azt egyelőre képtelen volt felfogni, hogy mit tart a kezében.
—Ezek a termékek vannak kint az eladási felületen, a polcokon és a polcok feletti raktérben.—válaszolta a férfi. —A tegnap néztem át, ezeket a mennyiségeket találtam. Ha az éjjel valaki nem nyúlt hozzá az állományhoz, akkor személyesen is ellenőrizheted, hogy helyesen számoltam össze mindent, vagy sem.
Angéla szinte bosszúsan engedte le kezéből a papírokat.
—Csak azt ne próbáld beadni most nekem, hogy te mindezt a tegnap vetted át, számolgattál tízezernyi zoknit, halkonzervet, savanyúsággal együtt!
—A tegnap csak megnéztem, hogyan állunk, az éjjel kiszámoltam és összehasonlítottam a listákkal, bár nem tudom, mi lenne a végleges mennyiség, míg nem láthatom a raktárak árukészleteit is. Akkor kiderül, hogy miből van hiány, vagy többlet. —mondta a legtermészetesebb hangon, majd mikor Angéla hitetlenkedő arcát is láthatta, hozzáfűzte: —Apropó! Milyen színű fürdőruhát szeretnél az idei nyárra? Nos?
—Hogy jön ez most ide? —kérdezte Angéla egyre jobban megdöbbenve. Szinte önkéntelenül mondta. —Egy kék színűt, talán…
—Kék? Két darabunk van belőle, negyvenes és negyvenkettes méretben. Kétrészes mindkettő, a ruhás részleg harmadik sorának végén vannak, negyedik és ötödik a felaggatott vállfák közt. Ha beérünk, ne felejtsd el megnézni! Ha megtetszik, az idén nyáron nyugodtan viselheted is. Csak egyvalamit kell megtenned cserébe. Bízz bennem! A többit nyugodtan rám hagyhatod!
Többé nem beszéltek, és mikor megérkeztek, Angéla első útja az üzlethelyiségbe vezetett. A ruhás részleg harmadik sorának a végében végignézett a felaggatott vállfákon, a negyedik és ötödik helyen két kétrészes, kék fürdőruhát talált. Egyik negyvenes, a másik negyvenkettes méretű volt. Kezét homlokára tette, érezte a forróságot, ami elönti, miközben döbbenetében csak suttogta mindegyre:
—Úristen! Ez lehetetlen! Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz!
Később szédülten tapasztalhatta, hogy bármelyik terméket számolta, a kezében lévő listákon feltüntetett adatok hajszálpontosnak bizonyultak. Lehetett az gyertyaszál, porszívó vagy vörösbor, az árcédulák és a termékkódok tökéletesen egyeztek, a darabszámok mindig helyesnek bizonyultak. Ésszel felfoghatatlan volt, hogy a több hétig is eltartó kínos számolás és egyeztetés után, amikor még mindig akadt kisebb-nagyobb gond a kimutatásokkal, ezt a titáni munkát most valaki elvégezte úgy, hogy egyszerűen végigsétált az állványok közt, mindent megszámolt, és helyesen regisztrált is.

Este Angéla lakosztályában le és fel járkált izgatottan, mert képtelen volt helyére rakni, hogy hogyan történt mindez? Ki lehet ez a férfi, akin azon a reggelen annyira megakadt a szeme, és akit ő később, szinte önkéntelenül is maga mellé vett? Mi történik vele, és mi ez a vonzalom, amit most már határozottan kezdett érezni? Ki ez a titokzatos, maszkot viselő egyén, aki most meteorként csapódott az életébe, és miféle titkot rejteget mély szomorúságának álarca mögött? Már többször is elszánta magát, hogy átmegy hozzá, és szemtől szembe nekiszegezi kérdéseit, de mindannyiszor meggondolta magát. Végül mégis erőt vett magán, kilépett a hotel folyosójára, ahol legnagyobb meglepetésére a férfiba botlott, aki ugyanabban a pillanatban lépet ki a szomszédos lakrész ajtaján.
—Elnézést, én csak…
—Szerettem volna… —vágtak egymás szavába egyszerre, majd mindketten ugyanolyan gyorsan hallgattak el.
—Nem zavarok?
—Bejössz egy pillanatra? —mondták megint egyszerre, de ezen már mindketten nevetni kezdtek, mire most a nő csak intette, hogy jöhet, a férfi pedig bólintott. Bent helyet foglaltak, a nő egy itallal kínálta meg a vendégét, de az megjegyezte, hogy nem szokott alkoholt fogyasztani. Angéla felkuporodott az ágyára, végül belekezdett mondókájába. 
—Ne vedd rossz néven, hogy így megkérdem, de én képtelen vagyok felfogni azt, amiről te ma meggyőztél. Arról, hogy igenis, léteznek csodák! Hogyan csináltad te ezt, mert én azóta is csak tátogok, és nem bírok még elaludni sem. Hogy van ez? —a férfi hátradőlt a fotelben, szemeit a mennyezetre szegezte.
—Nem tudom neked megmagyarázni. Én magam sem értem igazán, hogyan van ez. Megpróbálom inkább megmutatni, hátha úgy jobban fogom érzékeltetni, hogyan történik. —tekintetével keresni kezdett a szobában, majd felállt, és kezébe vette Angéla hajkeféjét.
—Látod ezt? Kétszázhatvanhárom. —és átnyújtotta a nőnek, miközben melléje telepedett az ágy szélére.
—Mit jelent az, hogy kétszázhatvanhárom? —kérdezte Angéla kíváncsian.
—Azt, hogy kétszázhatvanhárom fog van rajta. Számold meg! —és Angéla türelmesen számolgatta, miközben kétszer is elvétette, de a végén döbbenten állapította meg, hogy tényleg annyi fémből készült fog áll ki a gumírozott párnából. Csak nézte szótlanul, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
—Hogyan csinálod? Mi a te módszered titka? 
—Nincs módszerem. Csak ránézek és tudom, hogy mennyi van. Hány van egy sorban, hány sor van, és ezen én soha nem is gondolkodok. Tudom! Holnap, ha megkérded, akkor is fogom tudni, mert csak felidézem a képet, láthatom, tudni fogom azonnal, hogy hány szeg áll ki belőle. Ha egyszer láttam, akkor rögzül bennem a kép, felidézhetem bármikor, és azonnal tudom, hány darabot látok.
—Ez hihetetlen! —mondta Angéla elgondolkodva. —Szóval te látod az egész üzletet, polcokat, sorokat? Most is?
—Igen, most is, bármikor, és nem csak ez van. Én tudom a végeredményt is, ha ránézek egy bármiféle számsorra. Nem számolom, hanem tudom! Ne kérdezd, hogyan, mert nem tudok rá válaszolni. —sokáig ültek egymás mellett szótlanul, a nő kutakodva nézett a férfira.
—Mivel foglalkoztál te korábban? Mit csináltál, mielőtt felvettek volna a céghez?
 A férfi erre egy nagyot sóhajtott, gondolkozott, aztán mesélni kezdett.
—Nem igazán tudom én sem, de ahogy nekem elmondták, sokáig feküdtem mély kómában. Aztán évekig csak egy zöldség voltam a szüleim házában, és egyszer csak felébredtem egy reggel, miközben fogalmam sem volt, hogy közben eltelt jó pár év, gyerekeim nagyok lettek, feleségem elhagyott és összeállt a volt üzlettársammal, és persze hallani sem akartak rólam, hogy újra élek. Ezután egész nap egy padon üldögéltem, éjjel pedig az ágyon, és a szőnyegen lévő holdsugár fényes foltját követtem, ahogyan az lassan halad tovább. Ekkor vettem észre, hogy pontosan tudom, hány szál áll ki a szőnyegből, vagy hogy hány rostszálból áll. Azóta van ez így, mert korábban, mielőtt mindez megtörtént volna velem, azelőtt soha nem tapasztaltam, hogy efféle képességeim lennének.
—Mi történt veled? Hogyan kerültél kómába? Balesetet szenvedtél?
—Nem! —mondta a férfi csendes hangon —Meg akartak gyilkolni.
—Gyilkolni? —kérdezte Angéla iszonyattal a hangjában. —De miért? Tudod, hogy ki tette?
—Igen, tudom. A feleségem és a szeretője!

Csendes, júniusi éjszaka volt, a fák friss zöld levelein ezüstös holdfény csillogott. Az elcsendesedett város mély álomba ringatózva aludt a langyos éjszaka csendjében. A modern épület hófehér falain lassan kúszott végig a telehold fénye, és egyszer csak besurrant az alig megnyitott ablaktáblák szélén a szobába. Csendesen kúszott fel az ágy szélére, és csak nézte mosolygó angyali arccal, ahogyan kedvence békésen alszik az ágyában. Észrevétlen lassúsággal hajolt föléje, fátyolos kezével szeretetteljesen megsimogatta az alvó arcát. Az ekkor elmosolyogta magát álmában, és mocorogni kezdett.
—Angéla! —suttogta, mire a fényes tündér csak bólintott jóságosan, miközben másik kezével egy könnycsepp briliánsát törölte szét arcán. A finom csillagpor finoman szállt alá, és rátelepedett csendesen kedvencének arcára. Később felállt, és mielőtt kilépett volna az ablakon, hosszasan nézett vissza az alvóra, akinek arcán földöntúli boldogságot hagyott hátra.
Pár pillanattal később egy másik szobában állt, arcán szigorú vonásokkal nézte a békésen alvó nőt. Kutakodó szemekkel hajolt föléje, hosszú ideig nézte a nő álmát, és ekkor arcán lassan megenyhültek a vonások.  Finom mozdulattal ragadta meg a nő kezét, mire a nő megvonaglott az érintéstől, ujjai önkéntelenül remegtek, miközben viszonozni igyekezett a lágy érintést. Füléhez hajolt a fényesség, és halkan súgta az élénken álmodó nő fülébe:
—Neked adom Őt!  Elfogadod? —a nő szeme hevesen ugrált lecsukott szemhéja alatt, ajkai szóra nyíltak, az öntudatlansággal küszködve válaszolt.
—Akarom! Mindig is őt kerestem. —mire a fény elégedetten bólintott, miközben kiegyenesedve állt még egy kis ideig az alvó nő fejénél.
—Ha vigyázol rá, a hálám nem marad el! Boldoggá teszlek! —és ezzel kilibbent a szobából. A nő erre hirtelen megébredt, meglepetten ugrott fel ágyából.
—Ki vagy te? —kérdezte önkéntelenül, miközben egy pillanatig úgy tűnt, hogy az ablak függönyei hirtelen összezárulnak. Félelem nélkül lépett az ablak elé, széthúzta a sötétítő függöny szárnyait, és a telehold lágy fényével találta magát szembe. Kitárta az ablaktáblákat, behunyt szemmel szívta magába az éj friss levegőjét. Így állt, széttárt karokkal az ablakban, miközben a hold fénye végigcsordogált lágyan hullámzó testén. Nem tudta eldönteni, hogy korábban csak álmodott vagy sem, ám azt most határozottan érezte, hogy szívébe beköltözik a boldogság fénye.  

Két hét leforgása alatt készen volt a teljes leltár, látlelet, minőségi ellenőrzés, és az átadások formaságai után elkészült a hivatalos, végső jegyzőkönyv is.
—Az élelmiszer részlegről hatszáz kilogrammnyi termék kerül ki, mert lejárt közben a szavatossági idő. A többi elszállítására mozgósítottam a szállítási ügyosztályt. Legalább félmilliót köszönhet a cég most neked. —mondta összegzésképpen Angéla, és csillogó szemekkel nézett a férfira. Az csak állt, és lesütve szemét, megjegyezte:
—Nem nekem, hanem neked köszönhetik! Neked, mert te egyedül voltál az, aki megbízott bennem. A többi, tulajdonképpen nem is érdekel.
Angéla hozzálépett, megállt igen közel hozzá, és csendesen ezt mondta:
—Nézz rám! —és gyöngéden átölelte a férfi nyakát. Egymás szemébe néztek, a nő kissé fél oldalra döntött fejjel nézett rá mosolyogva.
—Megtudhatom, hogy téged mi érdekel igazán?
—Egyvalami kezd érdekelni.
—És mi lenne az?
—Az, hogy miért vettél magad mellé?
—Hogy miért? Kellet nekem egy sofőr és te pontosan jókor kerültél a szemem elé.
—Igen, erre emlékszem. Ott a folyosón, aznap reggel, igaz?
—Szent Isten! Te ezt hogyan csinálod?
—Hát…—de Angéla ajkai hozzáértek most az ajkaihoz, és ettől igen nagy lett a csend. Kissé szédülten váltak szét az ölelésből, és csak szemeződtek, miközben boldog melegség futkorászott rajtuk egymás érintésétől.
—Van nekem egy olyan érzésem, hogy neked igen sok mindent kellene elmesélned, nem gondolod?
—Igen? És mire lennél kíváncsi? —kérdezte válasz helyett a férfi.
—Mondhatom? Azt hiszem, elsősorban rád vagyok kíváncsi. De nagyon! —A férfi arcára egyből igaz öröm költözött, és az most nem is tűnt onnan tovább. Sőt! Széles mosolyba ment át, és ekkor kuncogva megjegyezte:
—Bevallom neked, én is nagyon kíváncsi vagyok még valamire. Például arra, hogy hogyan is mutatsz te abban a kék fürdőruhában?
—Hűha! Rád sem ismerek. Hová lett az a szerény, jól nevelt kolléga? —nevetett Angéla gyöngyözően.  —Mi történt veled? —a férfi mosolyogva tárta szét karjait.
—Nem tudom, de úgy érzem, hogy újra nyár van!

folytatása következik

Nincsenek megjegyzések: