2015. január 8., csütörtök

A Hold Szerelmese 4


Ég és Föld között.

—Végre! Ha lehet, akkor álljunk meg valahol, mert látni akarom a tengert! —szólat meg Angéla izgatottan, miközben nyakát nyújtogatva igyekezett letekinteni a magas sziklapart kanyargós útján haladó gépkocsijuk ablakából.
—Istenem, de csodás! —suttogta elragadtatva, a magas sziklafal korlátjához lépve, mikor pár száz méterrel odébb, egy kanyar után sikerült biztonságosan félrehúzódniuk a meglehetősen keskeny aszfaltútról, és akkor teljes pompájában feltárulkozott előttük a ködös végtelenbe nyúló, égszínkék tenger tükörsima vize. A magasban sirályok keringtek vijjogva, a távolban, a belátható vízen túl, valahol a föld és az ég közt egy ernyedt vitorlájú sétahajó úszott kísértetiesen a ködös semmiben.
A férfi szótlanul lépett melléje, a lenyűgöző látványt élvezte ő is, Angélát lágyan ölelte át, aki melegen bújt hozzá.
—Ezt neked köszönhetem. —suttogta hálásan.
—Ó, nem… —válaszolta a férfi felocsúdva a révületből. —A cég nagyvonalúsága nélkül most nem lennénk itt.
—Na, persze! —nevette el magát Angéla. —Ha nem hazudoztam volna mindenfélét összevissza, megnézhetnéd te azt a nagyvonalúságot.
—Miért? Mit kellett neked összevissza hazudoznod? —kérdezte a férfi csodálkozva.
—Hát… ezt-azt. —válaszolta Angéla zavarodottan.
—Ezt-azt? —mire Angéla csak a fejét ingatta.
—Nem azt mondtad, hogy te már évek óta nem voltál szabadságon, és akkor…
—Ez igaz, de te csak pár hónapja vagy a cégnél.
—Igen… de akkor nem azért engedtek el, mert idő előtt sikerült megoldanunk…
—Ne légy ennyire naiv! —nevetett Angéla jóízűen. —Te azt gondolod, hogy mi valami jótékonysági intézetben dolgozunk?
—Nem, de akkor… akkor mond el, hogy mit kellett neked hazudoznod? —nézett Angéla szemébe a férfi érdeklődve.
—Hát… —fészkelődött Angéla kényelmetlenül.
—Ki vele! —bátorította a férfi mosolyogva. —Mit spekuláltál?
—Hát csak annyit mondtam, hogy… nos, mi ketten nászútra megyünk. —nyögte ki valahogy, és mélyen lesütötte a szemét.
—Nászútra? —kérdezte a férfi csodálkozó hangon.
—Igen. Ezt mondtam, mire azonnal elengedtek. Miért? Baj?
—Nem, dehogy…
—S akkor? —kérdezte Angéla a férfi arcát fürkészve.
—Nagyon jól mondtad. —válaszolta a férfi már határozottan. —Igen! Nagyon helyes!
—Helyes? —kérdezte vissza Angéla derűsen.
—Persze, hogy igen! Nem is értem, miért mondtad korábban azt, hogy hazudnod kellett.
—Na, ja! —nevette el magát Angéla. —Ha csak ennyi a gond, akkor… —forrón összeölelkeztek újra, s a hirtelen megélénkülő reggeli szél vidáman belekapott a nő kiengedett hajába.

—Egy gondom azért csak van. —ismerte be a férfi, miközben újra beszálltak a gépkocsiba.
—Igen? És mi lenne az?
—Elfelejtettem magammal hozni a vőlegényi öltönyömet.
—Nem gond, mert az én menyasszonyi ruhám is vállfán maradt az üzletben. Ha jól tudom, errefelé terem mirtusz, abból majd fonhatunk egy olyan fejdíszt, az majd megteszi.
—Ilyen egyszerű ez? —kérdezte a férfi eltűnődve, miközben kezét a beindított gépkocsi volánján tartotta.
—Persze! Sőt! —válaszolta Angéla természetes hangon. —Nagy előnye egy ilyen egyszerűsített menyasszonnyi szerelésnek, hogy ezt még a nászágyban sem kell levetni.
—Akkor siessünk! —vágta rá a férfi felvillanyozottan, és erőteljesen rálépett a gázpedálra.
—Csak lassabban, mert ha százhússzal rohanunk, akkor nem láthatjuk az út szélén virágzó mirtuszcserjéket. —nevetett Angéla, majd hozzátette: —Vedd tudomásul, hogy nekem is vannak igényeim, amikről nem vagyok hajlandó lemondani!

Nemsokára bekanyarodtak egy üdülőtelep hoteljének a parkolójába, odaléptek mindketten a recepciós pult elé, ahol a szolgálatos előzékenyen fogadta őket, rátekintett a nő hajába tűzött virágra és a férfi ingzsebéből kikandikáló csokrocskára, és mosolyogva mondta:
—A nászágyas szobánk nagyon diszkrét, csendes hely, senki sem zavarhatja a nyugalmukat.
—Az nagyszerű! —válaszolta a férfi igen természetes hangon, Angéla pedig beleegyezően bólintott.
—Akkor megkérem, ha gondolják, hogy óhajtanak díszvacsorát is, akkor amint tehetik, annak időpontját is közöljék, és azt is, ha azt az éttermünk egyik elkülönített részében, vagy a lakosztályukban, zavartalanul óhajtják elfogyasztani.
—A lakosztályba kérjük.
—Rendben! Nagyszerű! A menüről érdeklődhetek? Van például olyan, hogy gyertyafényes, pezsgős…
—Igen, az nagyszerű lesz… —vágott közbe a férfi, és kezét máris a lakosztályukat nyitó kártya után nyújtotta. 
—Igen, persze! Itt van. Tessék! —nyújtották át készségesen, mire ők máris elindultak a megjelölt irányba. A recepciós pedig a nyakát nyújtva nézett utánunk, és csak félhangosan motyogta:
—A vacsora időpontját, ha lehetne, mert azt még nem közölték… —mire a mellette foglalatoskodó, tapasztaltabb társa csendben megjegyezte:
—Te nem látod, hogy ezek ketten mennyire kiéhezettek?
—Hát pont ezért…
—Amire ők éheznek, az a te menüdben nincs benne.
—S akkor?  Akkor most hogy legyen? —aggodalmaskodott az előbbi.
—Ne törd te magad! Ha majd korogni fog a gyomruk, akkor az eszükbe fogsz jutni!
—No, de a csomagjaik is még itt vannak, azokat hogyan…
—Hagyod már abba? —szakította félbe a társa kissé bosszúsan. —Fogd már fel végre, abban a nászágyas lakrészben mindig vetkőzni szoktak, nem pedig átöltözni.
—Hát jó! Csak ne legyen valami bajunk belőle.
—Ugyan már! Tőrödnek is ők velünk. Ha egy egész hadsereg szállná meg most ezt a hotelt, azt sem vennék észre.
—Ne bolondozz! Nekünk azt tanították, hogy…
—Nem tudom, hogy mit tanítottak neked, de ha első pillantásra nem ismered fel a vendégeidet, nem olvasol bennük, mint egy nyitott könyvben, akkor semmit sem ér, hogy mit töltöttek a fejedbe korábban. 
—De azt egyből kiszúrtam, hogy nászúton vannak.
—Igen, és ők a legjobb vendégek, mert ezek ilyenkor valamiféle transzban vannak. Egy darabig. Nézd csak meg őket pár év múlva, mikor már messziről ordít róluk, hogy utálják egymást, de azért teszik a szépet, és közben minden frusztráltságukat rajtunk vezetik le. Olyankor kösd fel jól a nadrágodat, mert bárhogyan fogsz viselkedni velük, bármennyire leszel előzékeny, kedves, egy elhullatott virágszirom miatt úgyis feltörlik veled padlót.
—Hát, ez azért nem pont így van, de…
—Ha van eszed, akkor tanulsz a mások kárán, ha nincs, akkor ebben a szakmában előbb-utóbb nagyon ráfizetsz! Most pedig ne felejts el mosolyogni! —fejezte be idősebb társa a kioktatást, mert a hallban egy idősödő pár tűnt fel. Elől egy túlsúlyos nő vonszolta magát nehezen szuszogva, háta mögött pár lépésnyire egy mogorva, orra alá dörmögő férfival. A pultnál lévő előzékenyen fogadta őket, az asszony köszönés helyett fújt egy nagyot, majd egy korábbi foglalást emlegetett.
—Igen, kérem! Azonnal! Meg is van, tessék! Első emeleten jobbra!—szolgálták ki gyorsan és precízen, mire az asszony máris felcsattant.
—Első emelet? Hogyan gondolják? Az én koromban nem mászhatok már lépcsőt.
—Használják, kérem, a liftet.
—Liftet? Hol van itt lift? —dohogott az asszony.
—Itt van, kérem, forduljon balra! —mutatták neki az irányt a pár lépéssel odébb nyíló liftajtók felé.
—Balra? —fordult a nő a megjelölt irányba bosszúsan. —Hogyhogy balra? Minden rendes hotelben eddig a jobb oldalon volt a lift.
—Elvezessem odáig?
—Nem kell, mert magam is eltaláltam volna. Azért, mert itt minden fordítva van, azért nem kell minden vendéget hülyének nézni. Nézzünk oda!
Ezzel megindult fújtatva, nyomában a mogorva vénemberrel, aki megint dörmögött valamit, mire felesége még hátraszólt:
—Csinálhatnának valamit ezzel a tükörfényes padlóval is, mert a férjem már nehezen jár, és még elcsúszik rajta, eltöri valamijét, aztán akkor megnézhetik magukat, mert olyan kártérítési pert indítok, hogy az ingük-gatyájuk is rámegy!

A pultnál álló szolgálatosnak pedig esze ágában sem volt megjegyezni azt, hogy nem ő tervezte ezt a „fordított” hotelt, vagy hogy azon a fényes padlón elegáns futószőnyeg is van, hanem csak egy sokatmondó pillantást váltott a háttérben álldogáló társával, miközben nagyon ügyelt arra, hogy mindvégig előzékenyen mosolyogjon. 

Angéla visszahelyezte italos poharát az asztalára, majd jóleső érzéssel, behunyt szemmel nyúlt el a kényelmes, fonott, nyugágyszerű alkalmatosságban, a vele szemben ülő férfi pedig egy önelégült mosollyal az arcán nézett rá. Néha a helyiség árnyéksátra alatt elhelyezett, félkarú kalóznak gúnyolt szerencsejáték automaták felé figyelt, ha az arra vetődő vendégek valamelyike szerencsét próbált néhány pénzérme bedobásával.
—Korábban szinte eszembe se jutott, hogy terveket szőjek, a holnapon gondolkodjak, és most egyre-másra ötlenek fel bennem a gondolatok. Mit hogyan? Hogyan tovább, és hasonlók. —kezdte el Angéla álmodozó hangon. —Nem azt mondom most, hogy korábban soha nem gondolkodtam volna valami hasonlón, de ez most, így veled, ez egészen másvalami. —és most felült. —Te hogy vagy ezzel?
A férfi nem siette el a választ, gyöngyöző italos poharát babrálta egy darabig, majd így szolt:
—Őszintén bevallom, nem tudnám megmondani pontosan, hogy mikor volt utoljára úgy, hogy bármit is elterveztem volna. Pontosabban, amióta megtörtént velem az, ami megtörtént, azóta nem igazán volt mit terveznem. Korábbi életemből, a kiábrándultságon, a csalódottságon kívül semmim sem maradt. Amim volt, az mind odaveszett. A család, egy jól menő üzlet, a gyerekek, akik ma látni sem akarnak, fene tudja, miért… és mindezt valahogy nehéz volt nekem feldolgozni, elfogadni. —mondta elgondolkozva, és belekortyolt a poharába. —Most azonban, hogy veled lehetek, nekem is másképpen dolgozik az agyam… de nem tudom… —hagyta abba mélyen elgondolkodva. Angéla elrévedezve nézett egy darabig másfelé, majd közelebb húzódott a férfihoz, bátorítóan megfogta a kezét. 
—Akkor elmondom én, hogyan gondoltam. Ha innen hazamegyünk, akkor te hozzám költözöl. Akarod?
—Angéla! Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze hogy akarom, csak egy kicsit…
—Akkor minden rendben van. —vágta el a szavát Angéla. —Mi a gondod, mert ha mi ketten összedobjuk azt, amink van, akkor…
—Hát ez az, mert nekem semmim sincs, és az a munkahely, ahol most vagyok, hát te is tudod, az sem valami beton-biztos, és abból meggazdagodni…
—Fenéket érdekel, hogy mid van. —legyintett Angéla lekicsinylően. —Ez a te nagy gondod?
—Hát… —húzta el a száját a férfi, majd egy kis szünet után hozzátette: —Gondolkodtam azon, hogy keressek valami jobb melót, de ki áll velem szóba… —és legyintett egyet lemondóan.
—Nyithatnánk egy magánvállalkozást. —csillant fel a szeme Angélának. —Van némi félretett pénzem is… Tényleg! Mesélted, hogy volt egy céged, akkor van tapasztalatod is.
—Igen, volt…
—Azzal mi lett? Mi volt a lényege?
—Hogy azzal mi lett? Elúszott, mert amíg én kómában pihentem, addig a volt feleségem eljárta, hogy a nevére kerüljön minden, persze közben el is váltunk hivatalosan is, én pedig most nézhetem az egészet kívülről, mert a cég könyvelési adataihoz nem férhetek hozzá, bár megjegyzem, annyit sikerült a régebbi kapcsolataim, üzlettársaim jóvoltából megtudni, hogy többmilliós nagyságrendű forgalommal és busás haszonnal működik.
—Hmm! És mivel foglakozik az a cég?
—Különleges acélt és ritka fémötvözeteket szállítottunk nehézipari gépek gyártóinak. Kezdetben csak pár tonnányit forgalmaztunk, de hamar rájöttem, hogy ha a profitot visszaforgatom, nagyobb tételekben dolgozhatok, ahol már egészen másféleképpen, és sokkal nagyobb haszonnal lehet üzletelni. Volt egy ravaszság a piacban, amire nem igazán figyelt fel senki, én pedig rájöttem, felismertem a periódusosan jelentkező áringadozásokat, és akkor mindig a lehető legalacsonyabb áron vásároltam, majd kivártam, bár ezzel sokat kockáztattam, de a számításaim mindig bejöttek. Az eladáskor mindig magas áron értékesítettem, így a hozadék is jóval nagyobb volt. Nem volt nagy trükk, bárki tudja ezt csinálni, csak éppen a megfelelő pillanatokat kell helyesen megválasztani. Nekem ez bejött, gyorsan kezdtünk növekedni, egy év leforgása alatt már öt kontinensen voltak partnereink, és ekkor egy még nagyobb dobásra készültünk. Rajtam kívül senki sem tudta pontosan, hogy mi lesz az, mert a részletekbe senkit sem avattam be, csak a feleségemet. Elmondtam neki, hogy ha bejön ez a trükk, akkor nem csak mi élhetünk azután gond nélkül, hanem megalapoztuk a gyerekeink jövőjét is. Több országban béreltem raktárhelyiségeket, ahol már idejekorán felhalmoztam a megfelelő nyersanyagkészleteket. Szokásomhoz híven most is kivártam, de másféleképpen spekuláltam ki az eladás időpontját, mert közben rájöttem még valami más egyébre is. Kitűztem már a napot, az órát is, mikor a börzén közzéteszem az árajánlataimat, és akkor feleségem unszolására kimentünk egy tóparti csónakos klub villaházába, ahová elkísért az egyik ismerősünk is, aki az egyik partnercégnek volt a tulajdonosa. Ott, hármasban voltunk, ettünk valami egzotikus halételt, megittunk pár pohár bort is, én pedig egyre nehezebbnek éreztem a fejem, bár alig ittam valamit, fura légszomj tört rám, ezért kisétáltam egyet a tó vizébe benyúló deszkapallóra, ahol rosszul lettem. Próbáltam visszafordulni, de mintha ólomból lettek volna a végtagjaim, alig tettem pár lépést, leszédültem a pallóról, beleestem a vízbe. Fura módon, az elmém mindvégig tiszta volt, de a végtagjaim teljesen lebénultak, ezért aztán úgy elmerültem, mint egy kő. Fulladoztam, de reménykedtem, hogy hamarosan kihúznak az egyébként csekély mélységű vízből, mert mikor visszafordultam a pallón, akkor még láthattam, hogy a feleségem ott áll azzal a férfival felém fordulva, tehát láthatták, ahogy a vízbe zuhanok. Nagyon megrémültem, próbáltam visszafojtani lélegzésemet, de azzal már nem is volt gondom, mert addigra a mellkasom is lebénult, és akkor végre megláttam, hogy ott állnak ketten, feleségem és az a férfi, felettem a pallón. És ők csak álltak… és csak álltak…
Elhallgatott, és csak a távolban hullámzó tenger vizét nézte hosszasan. Angéla elborzadva hallgatta, fejét ide-oda forgatta, de megszólalni képtelen volt.
—Nem az fájt, hogy meg fogok halni, mert akkor már tudtam, megértettem mindent, hanem az, ahogyan ott álltak ők azon a pallón, és mindketten a szemembe néztek. Azt az irgalmatlanságot, azt a hideg számítást…
—Istenem! —suttogta Angéla könnyekkel a szemében, szorosan ölelte át, és úgy maradtak hosszú percekig, mígnem a férfi egyszer csak megjegyezte:
—Szerencsés a fickó.
—Tessék? —kérdezte Angéla értetlenül, és könnyektől maszatos arccal nézett a férfira.
—Csak megjegyeztem, hogy szerencsés a fickó.
Angéla a férfi tekintetét követve láthatta, hogy a pénznyelő szerencsejáték-automaták egyikénél egy fiatal férfi foglal helyet, behelyez egy érmét, majd meghúzza a kart. Kivár, míg a gyorsan pörgő korongok rendre leállnak, mire éktelen zenebona tör ki a gép hangszórójából, a fémből készült tálcába egy nagy halom pénzérme zúdul. A gép előtt ülő csak a száját tátotta egy darabig, aztán éktelen üdvrivalgásba kezdett, miközben mindenki odafordult, és csak bámulták a szerencsést.
—Szent Isten! —ámuldozott Angéla is. —Ez tényleg szerencsés egy fickó. —majd lopva a férfira nézett, és megkérdezte. —Te ezt honnan tudtad?
—Könnyű volt kitalálni.
—Na, ne! Ne izélj! Csak nem azt akarod mondani, hogy… —mire a férfi csak a fejét ingatta mosolyogva. —Ez megint valami olyan számolgatós csel lesz? —kérdezte Angéla döbbenten.
—Nem, dehogy is, de könnyű volt kiszámolni, bár azt én sem tudhattam, hogy ekkora nyeremény lesz, de arra mérget vettem volna, hogy nyerő kombináció következik.
—Ez az! Most már értem. —ugrott fel Angéla izgatottan, mint akinek sikerült valamiféle rejtély megoldania.
—Na, ugye hogy nem nehéz. —nevette el magát a férfi.
—Nem volt nehéz, miután kimondtad a lényeget.
—Milyen lényeget?
—Ah, semmiség! —legyintett Angéla zavarodottan. —Valójában fogalmam sincs, hogy hogyan csináltad. —tette hozzá már egészen más hangon. —Megmagyaráznád?
—Persze. Amióta itt ülünk, önkéntelenül figyelgettem, hogy ki mennyit játszik, mennyi pénzérmét dob be, és azt is, hogy mikor nyer valaki. Átlagosan húsz az egyhez arányban lehet nyerni, de nem minden huszadik húzás lesz nyerő, hanem van egy képlet, ami úgy szól, hogy nem több mint huszonhárom, és nem kevesebb, mint tizenhét. Tehát van egy intervallum, ami plusz három, vagy mínusz három. Ezt a gép programja egy véletlenül generált számmal egyszer megszorozza, majd mindezt egy fix számmal, ami mindig ugyanaz, azzal elosztja, de mivel a gép nem tudja kezelni a tizedeseket is, ezért világos, hogy csak bizonyos számokat generálhat véletlenül, és akkor...
—Állj! Állj! —emelte fel a kezét Angéla védekezően. —Inkább azt magyarázd meg, hogy mindezt te hogyan tudtad meg, mert abból, hogy te csak bámulod azt, hogy néha valaki bedobált néhány pénzérmét abba az átkozott gépbe, meghúzta a kart, aztán nyert valamit vagy sem, és utána tovább állt, ennyiből mindez még nem derülhet ki.
—Jól van, na! Tényleg nem ilyen egyszerű, mert…
—Te tudtad, hogy nyerni fog.
—Igen, de te ezt honnan tudod?
—Egyszer már elmesélted.
—Tényleg, de ez azért nem ilyen egyszerű, mert a gép azt is nézi, hogy mennyi pénz van a bankjában, és mint ahogy mondtam, az arány egy a húszhoz, és akkor nem mindegy, hogy…
—Nem mindegy mi?
—Hát az, hogy mikor nyersz.  
—Hát ez az! Pontosan erről van szó, hogy nem lehet tudni! —vágta rá Angéla diadalmasan.
—Ó, na! —hagyta rá a férfi bosszúsan, majd hirtelen eszébe jutott valami, izgatottan keresgélni kezdett a zsebeiben, ahonnan néhány pénzérmét sikerült előkotornia. —Akarsz nyerni?
—Hm. Miért ne? —válaszolta Angéla hetykén, és máris indulni készült.
—Ne olyan hevesen! —csitította a férfi. —Van ott egy másik gép is, abban is már jó sok pénz lehet, de arra még várni kell, hogy nagyobb legyen az esélyünk.
—Jó, és akkor mit fogunk tenni?
—Én most figyelem egy darabig, és ha már érdemes lesz, akkor te odamész és megpróbálod.
—Csak így, egyszerűen?  
—Persze, hisz csak szerencsét próbálsz, nem?
—Hát nem tudom.—bizonytalanodott el Angéla. —Ha igazad van, akkor…
—Akkor legalább nem kell többé bizonyítgatnom neked itt a semmit.
—Nem tudom, de most úgy érzem magam, mint valami bankrabló. —suttogta Angéla kicsit később, kezében nyugtalanul csörgetve a pénzérméket, és csak vártak egy jó darabig, de úgy tűnt, hogy senkinek sincs kedve szerencsét próbálni, miután valaki már megnyerte a tetemesebb nyeremények egyikét.
—Bezzeg, most nem jön senki. —nyavalygott Angéla bosszúsan, aztán még várt egy darabig, végül feladta a figyelést, és a férfi felé fordult.
—Egyvalamit nem értek.
—Parancsolj!
—Nem értettem, hogy ha ők téged nem húztak ki a vízből, akkor hogyan maradtál mégis életben?
—De, kihúztak.
—Kihúztak? Ők ketten?
—Igen.
—Ezt akkor most tényleg nem értem. Ha szabadulni akartak tőled, akkor miért gondolták meg magukat, vagy akkor mégsem akarták a vesztedet? Ha nem, akkor miért késlekedtek annyit? Nem látták, hogy hol vagy elmerülve?  
—Dehogynem, csakhogy mint kiderült, messziről másvalakik is látták, amint a vízbe estem, és ők azonnal a segítségemre siettek, szaladtak is a helyszínre, ezért aztán nagy lett az ijedtség, és akkor már utánam ugrottak mindketten, majd a partra vonszoltak siránkozva, igaz, a mentőt akkor is elfelejtették kihívni, az is az odaérkező idegeneknek jutott az eszébe. Én akkor már kómában lehettem, mert semmire sem emlékszem, de később mindent elmeséltek a szemtanuk.  Volt valamiféle rendőri helyszínelés is, ahol a feleségem annyira szívfacsaróan szerepelt, hogy végül senki sem fogott gyanút. Én még életben voltam, a tökéletes gyilkosság így meghiúsult.
—Nem volt az azért annyira tökéletes, mint ahogy kitervezték. —mondta Angéla sejtelmes hangon. —Miért? Te mire gondolsz? Ha elpusztulok, legfeljebb egy sajnálatos balesetnek nyilvánították volna. 
—Ebben én nem vagyok olyan biztos, ámbár ha jól meggondolom… —válaszolta Angéla elrévedezve.
—Itt az idő!
—Tessék?  
—A játék. Most ment el onnan valaki. Ha jól számoltam, van maximum három dobásod, és máris csorogni fog a pénz belőle.
—Akkor megyek is! —állt fel Angéla, és izgatottan elindult a kiszemelt gép felé, de mielőtt odaért volna, megállt valaki a gép előtt, egy érmét helyezett bele, meghúzta a kart, majd nemsokára egy újabbat tett, azt is kivárta, de ezúttal sem nyert. Tétovázva nézte a gépet, állt pár pillanatig, aztán úgy döntött, hogy nem érdemes. Továbblépett, Angéla pedig azonnal ott termett, gondolkodás nélkül dobta be a pénzt, meghúzta a kart, és izgatottan várakozni kezdett. Az első korong egy hetesnél állt meg, aztán a második is hetes lett, a harmadik szintén, a negyedik pedig sehogyan sem akart már megállni, szinte a végtelenségig pörgött, aztán megállni látszott a cseresznyén, inogott még egy kicsit, aztán átbillent a hetesre. Egy pár pillanatig semmi sem történt, de aztán felbúgott egy sziréna, kigyúlt az összes lámpa, színesen villogott a „Jacpot” felírat, majd dőlni kezdett a pénz, és csak dőlt, dőlt, míg teljesen kiürült a bank.
Angéla kikerekedett szemmel bámulta a csörgedező pénzérmék sokaságát, majd ugrálni kezdett örömében, az emberek pedig vegyes érzelmekkel nézték. Volt, aki tapsolt, másvalaki nevetett, de volt irigykedően fitymáló is, és volt egyvalaki, aki egy pénzérmét szorongatott a markában, miközben igen bánatosan nézett vissza oda, ahonnan alig egy fél perce állt félre. Onnan, ahol most szó szerint, egy valóságos pénzözön dőlt, de úgy, hogy még a padlóra is legurult jó néhány érme, mert már nem fért több a kiömlőnyílás acéltálcájába.

folytatása következik

Nincsenek megjegyzések: