2015. január 9., péntek

A Hold Szerelmese 5

Ég és föld között 

Egymásba karolva sétáltak végig a kivirágzott oleander bokrokkal szegélyezett sétányon, alattuk, a kivilágított partszegély felől a végtelenbe futó tenger hullámainak locsogása hallatszott, a távolban sétahajók pazar fényei vetődtek szét, és estek ezernyi szilánkra az esti szél borzolta vízfelszínen. Megálltak egy kilátó korlátai előtt, és elrévedezve nézték az eléjük tárulkozó csodás látványt. A távolból néha egy víg zene foszlányai kúsztak fel hozzájuk, mire önkéntelenül is szorosabban bújtak egymáshoz.
—De jó volna mindig így. —suttogta Angéla behunyt szemmel, a férfi mellére fektetett fejjel.
—Hát… nem rossz ötlet —hagyta rá a férfi is meggyőződéssel, de aztán mégis hozzátette: —de sajnos, nem lehet mindent elérni.
—Amire én gondoltam, azt igen.
—Pontosabban mire gondoltál? —kérdezte a férfi, és arcát a nő hajába túrta.
—Veled lenni!
—Csak ennyit akarsz?
—Gyereket is akarok, családot.
—Hmm.
—Mi az, hogy hmm? —mire Angéla hátravetette a fejét és a férfi arcába nézett.
—Tetszik az ötleted.
—Melyik része? A gyerekcsinálós?
—Az a rész kifejezetten tetszik! A kedvencem egyike.
—És a többi?
—Boldogulni fogunk valahogy.
—Nem hallatszik valami túl lelkesen. —állapította meg Angéla, és visszahajtotta fejét a férfi mellére.
—Mondtam már, hogy nem veled van a gond, hanem velem.
—Mi a te gondod? Megint az anyagiakra gondolsz?
—Nem kifejezetten az anyagiakra, hanem az általad emlegetett családdal járó felelősségre gondoltam, és a kettő számomra elválaszthatatlan. Alapvetően a család fontos, az anyagiak csak eszköz. Világosabban nem tudom megfogalmazni.
—Értem! Tehát akkor először a lóvé, aztán gyerekcsinálás.
—Ő… hát nem éppen, mert úgy gondoltam, hogy közben is lehetne próbálgatni.
—Tényleg?
—Hogy legyünk formában.
—Ja, értem. Hogy legyünk formában.
—Hát nem?
—Akkor figyelj rám! Én annyira formában vagyok, de ilyen nagyon formában vagyok én már évek óta, de annyira, hogyha még sokáig tátom a számat, akkor szép lassan nem is marad más számomra, mint a forma. Azt hiszem, azt nem kell emlegetnem, hogy ezzel te sem vagy másképpen, és akkor add össze a kettőt, s azonnal láthatod, az óra mindkettőnk számára kegyetlenül ketyeg.
—Angéla! Félreértettél!
—Vajon?
—Jó! Akkor elmondom másképpen, hogy legyen világos! —és most határozottan a nő szemébe nézett. —Szeretlek! Imádlak, és bármit megteszek érted, mert azt akarom, hogy boldog légy! Boldog légy mellettem! Ezt akarom, és semmi mást! Most világos?
—Ez már beszéd! —válaszolta Angéla elégedetten. —De akkor egyvalamiben egyezzünk még meg! Benne vagy?
—Benne vagyok én bármiben, csak legyen jó!
—Jó lesz, ne aggódj, de akkor engedd meg, hogy végigmondjam.
—Parancsolj velem, úrnőm! —hajolt meg a férfi, és elegánsan intett egyet a kezével.
—Közel jársz, mert valami hasonlót akarok neked mondani.
—Lábadnál heverve lesem minden szavadat.
—No, majd eldől! —nevetett Angéla a férfi megjátszott alázatossága láttán. —Akkor figyelj rám! Te egy ritka jó fej vagy, miközben egyfolytában azon rinyálsz, hogy nem tudod, mihez kezdjél a képességeiddel. Ha másvalakinek lenne ilyen esze, az már rég lapáttal hányná azokat az anyagiakat, és fütyörészve söpörné útjából azokat a gondokat is, amelyeken te mindegyre rágódsz. Ebben én biztos vagyok.
—Igen, de…
—Semmi de!
—Rendben van, kussolok!
—Ne kussolj, hanem gondolkozz el azon, amit mondtam!
—Én gondolkodtam, és azt hiszem, hogy értem is, amit mondani akarsz, de azt már nem értem, hogy mindezt te hogyan látod kivitelezhetőnek? Egyszerűen nem tudom elképzelni, mihez foghatnék, hogy gyümölcsöztessem a képességeimet, mert azt, hogy játék-automatákat fosztogassak, vagy hogy hasonlókat műveljek…
—Én sem ilyesmire gondoltam, és a mai mutatványod végérvényesen meggyőzött, hogy neked tényleg nem valami egyszerű könyvelői, vagy valami papírnyálazó irodamunka jelenti a jövőt. Ezért most arra kérlek, amire te is megkértél egyszer. Hagyd rám, hogy vezesselek, és csak bízz bennem! Benne vagy?
—Benne hát, de mit kell tennem?
—Azt hamarosan tudni fogod.
—Hát jó! Te kommandírozol, én addig kártyát vetek, hátha kitalálom a titkot.
—Ez engem egyáltalán nem lepne meg, de tényleg! Apropó! —nyúlt Angéla szája széles mosolyra.
—Milyen apropót emlegetsz?
—Hajjaj! Most fog eldőlni, hogyan is állunk azzal, hogy úrnőm, parancsodra, és egyéb ígérgetés. —nevetett Angéla vidáman.
—Elmondanád világosabban is?
—Persze! Oda nézz! Látod azt a fényes csíkot?
—Igen. Mi van vele?
—Az az út, amelyiken elindulunk.
—Igen? És hová vezet az az út?
—A végcélunk arra van, de közben útba ejtünk egy jó kis helyet is. Monte Carlót.
—Hallottam róla, mit fogunk mi ott csinálni?
—Oh, semmi egyebet, minthogy megjátsszuk az odatévedt, szakadt hibbant turistát, aki megüti a főnyereményt.
—Hibbant turistát? Milyen főnyereményt, és hol?
—A Casinoban.
—Szent Isten! Na, ne… kérlek!
—Kellett neked kártyákat emlegetni?
—De hisz én nem is tudok kártyázni.
—Szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre, ezt még nem tudom, de ha tudnál, akkor be sem engednének oda.
—Ezt aztán végképp nem értem.
—Nem érdekes. A lényeg az, hogy ha tudnál, akkor te eddig már rég kifosztottad volna valamelyik szerencsejáték klubját, és akkor azonnal feketelistás féreg lennél, az egész világ szerencsejáték hálózatán közzé tennék a képedet, mindenhol ismernének, és ezért egyetlen szerencsejáték termébe sem engednének be. Így, ismeretlenül nem kell aggódnod, és különben is én úgy tudom, hogy a kezdőknek mindig ördögi szerencséjük van.
—Azt akarod mondani, hogy bemegyünk oda, és megnyerjük ott is a…
—Csak szerencsét próbálunk, aztán megyünk is tovább.
—S ha nem nyerünk?
—Akkor máshol próbálunk szerencsét.
—Például hol?
—Ugyanott, Monacóban, mert ott van a célpontunk, ahová vinni akarlak, de ott talán gondunk lesz, mert bár egy rokon bácsikám a főnök ott, de ez nem biztos, hogy elég lesz. Jobb volna egy ajánlólevél vagy valami ilyesmi.
—Miféle ajánlólevél lenne jó?
—Hát egy olyan, hogy például feketelistás szerencsejátékos vagy, az talán elég lenne.
—Édes Istenem! Mond csak! Ez a te nagybácsid, ez valami gengszter?
—Ó, nem! Dehogy! Ő egy közmegbecsülésnek örvendő, törvénytisztelő üzletember.
—Hmm. Ha törvénytisztelő, akkor miért jó ajánlólevél számára az, ha valaki gyanús alak?
—Nem mondok neked azzal semmi újat, hogy a világ legjobb számítástechnikai szakembereinek egy része korábban számítástechnikai bűnözőként kezdte. A legnagyobb gazemberekből lettek a legjobb szakik.
—Az a bizonyos, közmegbecsülésnek örvendő nagybácsid is ilyen izé… bűnöző volt korábban?
—Nem, dehogy! Ő valamikor közgazdászként kezdte, ő unszolt engem is annak idején, hogy ugyanerre a pályára lépjek, aztán matematikusként folytatta.
—És mivel foglakozik most ez a nagybácsi?
—Hát ő egy olyan elzárkózott, barátságtalan kockafej, aki egy földalatti betonbunkerfélében tanyázik, ahonnan soha nem dugja ki az orrát, naphosszat a számítógépek képernyői előtt sétálgat, telefonál, dirigál, spekulál, ilyesmiket művel.
—Hogy nevezik az ilyent, aki efféléket művel?
—Egyszerűbben? Tőzsdecápának!
—Tőzsdecápának?
—Ezt csak úgy mondják, hivatalosan bróker manager, de a nehezebbik fajsúlyú, olyan Grand Supervisor, aki az egész világon otthon van, több száz céget irányit anélkül, hogy kidugná az orrát a monacói otthonából. Azon kevesek közé tartozik, akinek a szárnyai alatt dolgozó cégek a legnagyobb tőkeáttételes tranzakciókat bonyolítják, tehát ők a legjobbak, ők a legmegbízhatóbbak.
—Tőzsde, tőzsde… —gondolkodott el a férfi a hallottakon. —Hmm. Mond csak, tényleg nem lehetne ezt úgy csinálni, valahogy másképpen, hogy közben mégse legyek olyan feketelistás?
—Nagyon aggaszt?
—Őszintén? Igen. De, ha te tényleg így akarod, akkor a te kedvedért… —mire Angéla mosolyogva ölelte át, és szájon csókolta, majd jóságosan mosolyogva mondta a szemébe.
—Akkor jársz az én kedvemben, ha olyan vagy, amilyen igazán vagy! Csakis akkor, ha tényleg az az igazi, ragyogóelméjű pasi vagy, érted?
—Igyekszek ragyogni… én is… de ez a bróker ízé, ez most tényleg egy igen jó ötlet.
—Sejtettem én, hogy tetszeni fog, és ahogy a bácsikámat ismerem, ha sikerül majd bemutatnod neki is valahogy a trükkjeidet, akkor bizonyára elnyered a tetszését.
—És az ajánlólevél? Az nem fog kelleni?
—Dehogy! —legyintett Angéla nevetve. —Csak ugrattalak vele.
—Ugrattál?
—Hát persze! Hogyan is gondoltad? Egy olyan bizalmas helyre, ahová mi menni fogunk, oda csakis tökéletesen megbízható egyének juthatnak be.
—Angéla! Te akkor nem ugrattál, hanem… —állt vele szembe kissé megrökönyödve a férfi, és a nő szemébe nézett.
—Igen. Nem ugrattalak, hanem tudnom kellett!
—Tudnod kellett! —visszhangozta a férfi, hangjában jól érezhető csalódottsággal. —De mond, kérlek, adtam én okot arra, hogy…
—Nem erről van szó! Nagyon félreérted a dolgokat.
—Akkor miről van szó?
—Elsősorban a te érdekedben tettem, mert igyekeztelek megkímélni egy későbbi megrázkódtatástól, egy újabb csalódottságtól.  Hidd el, ha valaha is sikerül oda bejutnod, akkor ott a legkisebb jellemhibád is óriási katasztrófához vezethet, mert még felfogni is nehéz azt, hogy mekkora felelősséggel jár az a szakma. A gyors nyereség hajhászása, a szerencsejáték véletlenszerűségének, szeszélyeinek a világa pedig egy egészen más dimenzió. Bár van hasonlóság a két műfaj közt, a valóság az, hogy az egyik csillagjóslás, a másik pedig csillagászat. Most már érted? —de a férfi nem válaszolt, csak mélyen hallgatott. —Nem akartalak megbántani, hidd el! —tette hozzá Angéla lehangoltan.
A férfi ezúttal sem mondott semmit, hanem a távolba nézett mereven, ahol a Cinque Terre mögül most előbújt a telehold, és egy hosszan elnyúló, enyhén fodrozódó ezüstfolyót rajzolt a tenger vizére. Megbabonázva nézte a fényes holdkorongot, melynek fénye szinte pengeként hatolt a tudatába.
—Mondj valamit, kérlek! —suttogta Angéla engesztelő hangon, mire a férfi kitágult szemmel bámulta a Holdat, és önkéntelenül mondta.
—Nagyon szeretlek! —Angéla pedig hálásan bújt hozzá, aztán ő is az egyre magasabbra emelkedő Holdat kezdte bámulni. 
—Szédítő tud lenni —mondta egy idő után, —és ha sokáig nézem, úgy érzem, hogy azzal az átható fényével belát még a leglerejtettebb gondolataimba is.
—Ha odáig ér, akkor ott mit lát? —kérdezte a férfi anélkül, hogy egyetlen pillanatra is levette volna szemét a Holdról.
—Azt, hogy nagyon szeretlek.
—Hmm. —bólogatott a férfi még mindig a Holdat bámulva.
—Tessék? —kérdezte Angéla értetlenül, mire a férfi megrázkódott, mintha valamiféle bódulatból ébredne, és most Angélára nézett.
—Mondtál valamit?
—Igen, azt hogy nagyon szeretlek.
—Persze, persze... ezt én jól tudom. —válaszolta a férfi szórakozottan, mire Angéla furcsán kezdett el ránézni.
—De jó neked…
—Csókolj meg! —mondta a férfi hirtelen támadt vidámsággal, és szenvedélyesen magához ölelte a nőt, hosszasan szájon csókolta, és anélkül, hogy elváltak volna az ajkaik, egy idő után dudorászni kezdett egy régi dalt.
—Mi ez? —kapta hátra Angéla a fejét meglepetten.
—Semmi különös. Egy régi dal jutott az eszembe. Ismered?
—Nem.
—Nem baj. —és megint szájon csókolta a nőt, aki nem tudta, hogy hová tegye ezt a szokatlan viselkedést, de azért esze ágában sem volt ellenkezni.
—Így! —állapított meg valamit a férfi elégedetten a hosszú csók után, de azt nem igazán lehetett tudni, hogy mit. —Most visszakaptad! —és megint dudorászni kezdett.
—Mit kaptam vissza?  
—Hát a csókot.
—A csókot?
—Azt hát. Nem azt mondtam az előbb, hogy csókolj meg?
—De igen.
—Na, azt adtam vissza.
—István. Te jól érzed magad?
—Soha nem éreztem magam ilyen jól, ilyen… Boldog vagyok, érted? —és erre nagy hirtelen elindult, kétszer is körbejárta a teraszt, megállt, és így folytatta:— Tudod inkább mit? Én azt hiszem... én azt hiszem, hogy szerelemes vagyok.
—Hát… az lehet. —nevetett Angéla a fejét csóválva.
—Gyere, induljunk valamerre, mert én most valahogy nem férek a bőrömben. —és indult is, maga után vonszolva a nevető Angélát. —Tényleg nem ismered ezt a dalt, amit az előbb dúdoltam?
—Nem, de megtaníthatsz rá.
—Tetszeni fog. —és énekelni kezdett.
„Hold ragyog a vízen, én magammal viszem mézízű csókod a számon”
—Tetszik?
—Ennyi az egész?
—Nem, de én csak ennyit tudok a refrénből. Ugye jól hangzik?
—Nem rossz.
—És nem is nehéz megtanulni. —mire Angéla vidáman bólogatott. —Hát akkor most kettesben, oké? —Hold ragyog... te is énekeld!
—Jó. Hold ragyog a vízen… tovább hogy van?
—Most akkor inkább mindketten, de tényleg! Rendben? Egy, kettő, és…


A Hold tényleg ragyogott a vízen, és mosolyogva nézett le a liget fái közt éneklő vidám párra, akik most önfeledten táncra perdültek a bokrok közt, elegánsan fordultak egyet-kettőt, aztán elindultak, és tényleg magukkal vitték valahová a kirobbanni készülő szerelmük mézízű bódultságát. A Hold fényes korongja elégedetten nézett utánuk, aztán észbe kapott, s méltóságteljesen újra emelkedni kezdett felfele, a végtelen égbolt felé.

folytatása következik

1 megjegyzés:

★MaRiBeL★ írta...

░░░░░░░░░░ ★
░░░░░░░░░░██
░░░░░░░░░████
░░░░░░░██▒▒▒▒██
░░░░░██▒▒▒▒▒▒▒▒██
░░░░░░░██▒▒▒▒██
░░░░░░░░██████
░░░░░░░███▓▓███
░░░░░░░░█▓▓▓▓█
░░░░░░░█▓▓▓▓▓▓█
░░░░░░█▓▓▓▓▓▓▓▓█
░░░░░█▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓█
░░░████▓▓▓▓▓▓▓▓████
░░█▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓█
░███████▓▓▓▓▓▓███████
░░░░░░█▓▓▓▓▓▓▓▓█
░░░░░█▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓█
░░░░█▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓█
░░███▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓███
░█▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓█
███████▓▓▓▓▓▓▓▓███████
░░░░█▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓█
░░░█▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓█
░░█▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓█
░██▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓▓██
██████████████████████
░░░░░░░░██████.░░░░░░░★Felices Fiestas★MaRiBeL★