2015. január 25., vasárnap

A Hold Szerelmese 8



Szívélyesen búcsúztak el egymástól, Angéláék beszálltak egy fényes limuzinba, és elhajtottak a holdfényes éjszakába, a bácsikája pedig hosszasan integetett utánunk, s miután vendégei végleg elvesztek a fényes forgatagban, hirtelen komoly arcot öltött, és határozott lépésekkel tért vissza az épületbe.  A szolgálati folyosók egyike felé vette az irányt, az egyébként mindenki előtt szigorúan zárt ajtók hangtalanul nyíltak ki előtte, majd ugyanolyan hangtalanul csukódtak be utána. Tágas előszobába érkezett, ahol a csak a légkondicionáló lenge huzatát lehetett érzékelni, és megállt egy páncélozott bejárat előtt, melyre a „Restricted Area! For Authorized Personnel Only!” többnyelvűen megfogalmazott, figyelmeztető feliratot helyezték ki. Pár pillanatig állt a bejárat előtt felszerelt írisz olvasószkenner előtt, halk zümmögés hallatszott, mire az előtte lévő ajtó felpattant, s ő belépet a helyiségbe, ahol azonnal fogadták és egy félreeső helyiségben egy kényelmes fotelbe tessékelték. Körülöttük száznál is több képernyőn az épületben zajló játékasztalok voltak láthatóak, a legkülönbözőbb látószögekből, melyeken néha a játékosok arcát, kezeik mozdulatát, gesztusait figyelgették, kinagyítva a nagy felbontású képernyők valamelyikén. Látható volt, hogy az épületben még a legintimebb övezetek sem voltak kivételek, bár a felvételeken az arcok ilyenkor nem voltak felismerhetők, azokat egy különleges program apró kockákra tördelte. Az épület biztonsági figyelőközpontjában mindent és mindenkit megfigyeltek, a legapróbb mozdulatot is regisztrálták, és ha valami gyanúsat észleltek, akkor azokat azonnal egy alapos vizsgálatnak vetettek alá. Gyanúsnak számított az, ha valaki rendellenesen sokat nyert, vagy ha egy asztalnál szokatlanul nagyok voltak a veszteségek, ilyenkor azonnal intézkedtek. Diszkréten lecserélték az osztót, a játékvezetőt, és másvalaki vette át a helyét. Hogy mi lett ilyenkor a figyelmetlen, netán a játékosok kezére játszó játékvezető sorsa, arról keveset lehet tudni, de hogy nem dicséretben vagy csak egy egyszerű megdorgálásban részesítették, arra lehet tippelni!
—Nos? —tette fel a kérdést az öregúr, mire a vendéglátója azonnal egy konzol elé lépett, majd pillanatok alatt felvillant előttük a képernyőn egy felvétel, melyen István és Angéla szerepeltek a belépésük pillanatától kezdve távozásukig, beleértve a meghittnek számító, diszkrét vacsorával, és persze, az ott lejátszott kártyajáték is, igen meglepő részletességgel rögzítve minden mozdulatot, arcvonást, és mosolyt is beleértve.
—A rögzített hanganyaggal még nem mentünk sokra…
—Nem érdekes a szöveg. —vágta közbe az öregúr. —Mit találtak?
—Hogy mit? —kezdte el babrálni az állát a kérdezett. —Nem sokat, de már dolgozunk rajta…
—Vagyis akkor semmit!
—Hát nem éppen, mert…
—Mert?
—Van itt már valami…
—Mi a trükkje?
—Azt hiszem, csalódni fog, uram! —válaszolta a kérdezett a fejét csóválgatva.
—Én máris nagyon csalódott vagyok.
—Nem csak ön van így ezzel, uram.
—Elmondaná részletesebben is? —türelmetlenkedett az öregúr, idegesen fészkelődve a helyén.
—Nos, uram, a helyzet az, hogy… itt mi valami olyasmivel állunk szemben, amire eddig ebben a szakmában még senki sem számított.
—Az lehetetlen!
—Igen. Ez lenne a helyes kifejezés. Lehetetlen, de mint láthattuk, mégis lehetséges, és akkor erre úgy mondják a szakzsargonban, hogy az illetőnek ördöge van!
—Ördöge van, egy nagy frászt! A szemem láttára mutatta be azt, amit biztosra veszek, hogy lehetetlen, de bármennyire is figyeltem, sehogyan sem jöttem rá a ravaszságára. Esküszöm, hogy csakis valami trükk állhat a bemutatója mögött, és persze közben szentül hittem azt, hogy önök csak találtak valamit, erre most azt állítják, hogy valamiféle ördöge van, vagy mit tudom én… 
—Uram! Mi már találkoztunk fura trükkökkel, igen ravasz megoldásokkal, de a végén mindig kiderült az, és ez igen hamar megtörténik, hogy csak valami átverésről van szó! Itt, amint láthatjuk, ez a pasas is titkol valamit, tehát trükközik, de…
—Akkor mégiscsak átverés, nem?
—Ha megengedi, hogy befejezzem…
—Csak tessék, de akkor fogja rövidre!
—Trükközik, persze, igen, de trükkjének egészen másvalami a lényege. Éspedig az, hogy ne derüljön ki túl korán, hogy ő tudja, milyen kártyák fognak jönni.
—Ez lehetetlen! Ez őrültség.
—Gondolja? Akkor nézze csak! —és a vezérlőpult keverőjén kezdett el matatni. Kinagyított egy képet, melyen István arcát lehetett látni, amint Angéla mellett ül az asztalok egyikénél, amikor huszonegyet játszanak, majd kockáról kockára léptette előre a felvételt.
—Rezzenéstelen arc, de alig legörbült ajkai egyértelműen mutatják, hogy lekicsinylően mosolyog, aztán lassan pislant, szinte unatkozik, közben lejön a kártya, de csak odapillant, máris elfordítja a tekintetét másfelé. Szinte ordít róla, hogy tudta, mit fognak felfordítani, bár meglátszik az is, hogy igyekszik élénk figyelmességet színlelni. Ez így megy perceken át, aztán egy idő után már csak bámul szerte-szét, nem is követi a játszmát, tehát a lapjárást sem tudhatja, szemmel láthatóan unja már az egészet, a végén türelmét veszti. Pár másodpercig újra élénken figyeli a játékot, és akkor odaszól valamit a nőnek, az kétkedik, de a férfi határozottan megnyugtatja. Úgy, mint aki biztos a dolgában. Aztán jön a további osztás, de ő már megint oda sem néz, s mikor nyernek, akkor csakis a nőt nézi, ahogy annak ragyognak szemei, ő pedig még csak meglepődve sincs.
—Fenébe is! —nézte az öregúr is egyre jobban elgondolkodva a viselkedéstan mesterének magyarázatain. 
—Megpróbálom összegezni. Előbb azonban még hozzáveszem azt, hogy önök később hogyan játszanak, és akkor láthatom, hogy az úgynevezett demonstrációja alatt sem megy ez másképpen, mert ott is eljátssza a naivat egy darabig, de aztán gondol egyet és huszárosan belevág, és ezzel mondhatnám, lebukik, mert ekkor meggyőződéssé válik bennem az, hogy ez az alak gondolkodás nélkül tudja a kiosztandó lapok sorrendjét. Tehát nem számol valamiféle algoritmus szerint, hanem tudja!
—Tudja a lapokat? Talán lézer van a szemében?
—Nem. Azt nem hiszem, mert ezt akkor eddig észleltük volna. —nevette el magát a kérdezett.
—És akkor? Másvalami, racionálisabb magyarázata nincs, mert ezt az ördöngös izét, tudja… én ezt nem tudom elhinni. —mire a kérdezett csak ingatta a fejét, de nem volt hajlandó újabb szentenciát kimondani.
—Akkor maradjunk egyelőre ennyiben! —állt fel az öregúr indulásra készen, majd hozzátette: —Mindez maradjon egyelőre köztünk! Tudja, a hölgy a megboldogult húgom lánya…
—Akkor tudnia kell még valamit!
—Tessék!
—Nos, az ön korábbi utasítása értelmében máris igyekeztünk információkat szerezni, és megtudtuk, hogy az ön tiszteletreméltó rokona két nappal ezelőtt Vernazza üdülőtelepén sikeresen megütötte a főnyereményt egy játék-automatán. A standard Jackpoton kerek tizenkétezer eurót sikerült nyernie, ami a gép teljes kiüresedését jelentette, plusz a különbség, amit az illető játékterem kasszája fizetett ki készpénzben. A férfi is vele volt.
—Értem! —állt meg az öregúr, hosszasan elgondolkodni látszott, majd megkérdezte: —Ön szerint ezt hogyan lehet… vagyis egy ilyen szerencsét, izé… ezt nem igazán lehet előre látni csak úgy, nemde?
—Nem, persze, hogy nem, bár igen komplikált számítások alapján talán lehetséges kiszámítani, de ehhez egy olyan kisebbfajta Deep Blue féle szuper-komputer kellene. —válaszolta a kérdezett elmosolyodva, aztán gondolkodni látszott ő is és ezt mondta: —Uram! Ha megengedi, javasolhatok önnek valamit?
—Kíváncsivá tett.
—Ha legközelebb találkozik azzal a férfival, hívja meg sakkozni! —mire az öregúr felvont szemöldökkel nézett rá. —Ha az eddigi feltevésünk helyes, akkor önnel szemben esélye sincs nyerni, ám ha tényleg számol, ahogyan azt ő állítja, akkor ön talán lemérheti a képességeit.
—Nem rossz ötlet. Bizony! Gondolkodni fogok rajta.—válaszolta az öregúr még mindig mélyen elgondolkodva, majd hirtelen megélénkülve hozzátette: —Ami ezeket a felvételeket illeti, nos, ezeket…
—Egyet se aggódjon miattuk! Személyesen fogok intézkedni.
—Nagyon lekötelez. —hajolt meg kissé az öregúr, és kezet nyújtott a másik férfinak. —Nagyszerű ötletnek tartom azt a bizonyos sakkpartit. Hmm, de tényleg! Ha majd jutottam valamiféle következtetésre is, nem fogom elfeledni, hogy tudassam önnel. —mondta már vidámabb hangon, elköszönt, majd elhagyta a helyiséget.
Nemsokára beszállt egy várakozó gépkocsi hátsó ülésére, kezébe vette a telefont, a hívására azonnal jelentkezőnek a következőket mondta:
—Tudjatok meg róla mindent! Mindent, amit megtudni lehet! Azt, hogy mit evett gyerekkorában, és hogy mit csinált azelőtt, mielőtt megszületett volna? Akarom tudni, hogy melyik templomba járt, és azt is, hogy melyik szent a kedvence. Világos?
—Hová kéri a jelentést, uram?
—A Citadellába!
—Igenis! Amint megtudunk valami használhatót, azonnal jelentjük!
—Rendben! —ezzel a helyére illesztette a telefon kagylóját és odaszólt a türelmesen várakozó sofőrének: —Irány, az Erőd!
A sofőr csak bólintott, mire halkan felbúgott a Maybach Exelero motorja, s szinte szellemként suhantak végig az elcsendesedett utakon, a lakkozott motorházon megcsillant a Hold korongjának ezüstszínű fénye.

István eközben szótlanul ült az ágy szélén, háta mögött az alvó Angéla halk szuszogását hallhatta, és csak nézett ki az ablakon, a távoli tenger vize fölött lebegő Hold korongját bámulva. Fejét kissé féloldalra döntve rámosolygott a sápadt égitestre, mire Angéla mocorogni kezdett, és hirtelen felpattant a szeme. Kissé csodálkozva ült fel, értetlenül nézett szét, majd odahúzódott a férfi mögé, és lágyan átkarolta hátulról a nyakát.
—Azt álmodtam az előbb, hogy rám hajolsz, és olyan kedvesen mosolyogtál. 
—Igen. Benned gyönyörködtem. —válaszolta a férfi anélkül, hogy levette volna a szemét a Holdról.
—Azt hogyan? Hisz nem is voltál felém fordulva.
—Én akkor is láttalak, és most is látlak.
—Most is látsz? —tette Angéla a kezét a férfi szemére.
—Igen. Most is!
—Igen? Tényleg? És mit látsz? —nevette el magát Angéla, a férfi szemét még mindig eltakarva, és közben kiöltötte a nyelvét.
—Ha nem húzod vissza, leharapom. —válaszolta a férfi, mire Angéla meglepetten húzódott hátra.
—István! Ezt hogyan csinálod? —mire a férfi csak megvonta a vállát, Angéla pedig maga alá húzta a lábát, felült, egy párnát tolt a háta mögé, majd így szólt:
—Elárulnád végre, hogyan csinálod mindezt? —és most egy köteg kártyát vett el az éjjeli szekrényről, és elgondolkodva forgatni kezdte a e kezében. —Ma este megfigyeltelek, és nekem az a meggyőződésem, hogy te valamit eltitkolsz előlem.
—Nincsenek titkaim.
—Néztelek, hogyan játszunk, és számolni én is tudok. Tudom, hogy mit lehet és mit nem. Elárulod végre, hogyan csináltad?
—Egyszerűbb, mint gondolnád. —válaszolta a férfi csöndesen, és továbbra is a Holdat bámulta.
—Egyszerűbb? Hogyan?
—Úgy, hogy ha ő látja, akkor én is látom. —válaszolta a férfi újra azon a csendes, fura hangon, mintha valamiféle transzban lenne.
—Ki az az ő? Ki látja még?
—Hát te, vagyis…
—István! Ne izélj most velem!
—Emelj fel egy kártyát! —szólt rá a férfi anélkül, hogy megfordult volna.
—Egy kártyát? Ez jó lesz?
—Fordítsd meg! —mire Angéla felfordította, és maga elé helyezte, a férfi pedig anélkül, hogy hátranézett volna, rávágta: —Pikk kettes. —és továbbra is a Holdat bámulta. Angéla pedig elképedve simogatta végig a pikk kettest, nem hitt a szemének.
—Jöhet a következő! —mire Angéla egy újabb kártyát fordított fel.
—Kőr tízes.
—Lehetetlen! —suttogta Angéla majd újabb, és újabb kártyákkal próbálkozott, a férfi pedig csalhatatlan pontossággal mindeniket eltalálta. —Te tényleg látod, igaz?
—Igen. Látom, mert… mindketten látjuk.
—Hogyan? —sáppadozott Angéla, és egy újabb kártyát emelt fel, de aztán meggondolta magát és visszatette a csomagba. —És ezt is? —kérdezte, mire a férfi ezt válaszolta:
—Igen, azt is, csak előbb fordítsd fel, hogy te is láthasd! Amúgy a treff ász következik. —mire Angéla lelassulva fordította fel a korábban visszahelyezett kártyát, szemét behunyva várakozott egy másodpercig, majd ránézett a kérdéses lapra. Treff ász volt a kezében.
—Te nem az én szememmel látod, hanem… hanem akkor… akkor hogyan? —kérdezte Angéla értetlenül.—Előbb azt mondtad…
—Nem tudom. Azt hiszem, hogy… másvalaki… —válaszolta férfi összezavarodottan, és most Angéla felé fordult. —Most érted?
—Mit lehet ezen érteni? —tárta szét karjait Angéla bosszúsan. —Rajtunk kívül nincs itt senki más, és ha a Hold nem sugdossa a füledbe a megoldásokat, akkor tényleg nincs rá semmiféle más magyarázat.
—A Hold? —kérdezte a férfi kissé elcsodálkozva, és most széttekintett a szobában, mintha csak most csöppent volna oda.
—Miért? Tán van itt másvalaki is?
—Tényleg! —egyezett bele a férfi elgondolkodva. —Akkor bizonyára ő volt. —tette hozzá megnyugodva, és ezzel végigfeküdt az ágyon, Angéla pedig értetlenül nézett rá.
—A Hold? —kérdezte, és a férfi fölé hajolt, aki szemmel láthatóan máris elszenderedett.
—Ő hát! Van itt rajta kívül valaki más is? —kérdezte a férfi félálomban.
—Hát ez szép! —csapta magát hátra Angéla dühösen, és a földre szórta a kezében tartogatott kártyákat. —Milyen egyszerű ez! Köszi szépen a kimerítő magyarázatot! —válaszolta, és ezzel morcosan hátat fordított a férfinak.
—Most mi a bajod? Az, hogy holdkóros vagyok? —suttogta a férfi igen álmos hangon.
—Nem, hanem az, hogy te engem nézel holdkórosnak! —durcáskodott Angéla, és most mérgesen egy párnát húzott a feje alá, behunyta a szemét is, de elaludni sokáig nem tudott, mert mindegyre lefordított kártyalapokat látott maga előtt. Később, mikor már elszenderedett, félálmában érezte, hogy valaki leheletfinoman betakarja, és gyöngéden végigsimogatja az arcát. Megbékülten engedte el magát, mosolygott is félálmában, és ekkor villámcsapásként érte a felismerés, hogy István mozdulatlanul fekszik mellette, tehát akkor ő nem lehet az, aki… Óvatosan nyitotta fel szemét, de csak azt láthatta, hogy a jóságos Hold fénye terült szét az ágyukon, és rajtuk kívül nincs ott más senki sem.

folytatása következik

2 megjegyzés:

Lili írta...

Karesz! várom a 9. fejezetet, már rég utolértem ám magam :)

Károly Nyárády írta...

Én is várom! :-D