2015. január 19., hétfő

A Hold Szerelmese 7



István türelmetlenül sétálgatott le és fel a terasz tükörsima márványán, öltönyének zsebébe dugta a kezét, és mindegyre a kijárat ajtajára tekintett, ahonnan Angéla érkezését várta. Még fordult egyet-kettőt, és ekkor végre feltűnt a nő, egy csodálatos, kék estélyi ruhában, tekintetét a férfira emelte, izgatottan várta a hatást, ami szemmel láthatóan nem is maradt el. István szó szerint tátott szájjal maradt a látványtól, mire Angéla arca is tűzpiros lett egy pillanatra, majd a szűk ruha miatt kissé tipegve indult el, kopogó tűsarkú cipőkben, és útra készen megállt a férfi előtt.
—Mehetünk? —tette fel a kérdést kissé kihívóan, mire a férfi csak hümmögött egyszer valamit, kinyitotta a várakozó taxi ajtaját, betessékelte a nőt a terjedelmes hátsó ülésre, beszállt ő is, és csak akkor jegyezte meg:
—Szakadt, hibbant turisták, mi? —és elégedetten nézett végig a fekete öltönyén, aztán a nő hosszú szoknyájának az oldalsó hasításán kivillanó lábszárán akadt meg a tekintete. —Ha belegondolok, hogy mindezért valamikor a pokol járt büntetésképpen, akkor nem csoda, hogy milyen nagy lehet most ott a tolongás…
—Nem viszed te mostanában kissé túlzásba ezt az álszenteskedő szövegelést?
—De igen. —válaszolta a férfi eltűnődve. —Azt hiszem, ez azért van most így, mert bár én egyszer már meghaltam, de valaki úgy döntött, hogy mégse. Eddig nem tudtam eldönteni, hogy miért, de most már biztosan tudom.
—Elmondod nekem is?
—Igen. —húzódott a férfi hirtelen a nő mellé. —Azért, hogy megtudjam, milyen alsóneműt viselsz magadon.  —Angéla pedig rémülten nézett rá, és hátrálni kezdett.
—Na, ne! Ne kezd itt is…
—Jól van, nem balhézok, de akkor árulj el nekem valamit! Oké? —mire Angéla bátortalanul bólintott.
—Milyen színű? — de a nő erre már nem is válaszolt, csak nézett riadtan, és még jobban összehúzta magát a hátsó ülésen. —No, nem baj. Ha nem mondod el, akkor majd ha odaérünk, akkor ott csak találunk egy beugrót, vagy valami hasonlót, és akkor majd én fogom megnézni. Személyesen! Alaposan meg fogom majd vizsgálni, hogy van-e rajta csipke, meg hogy milyen a fazon, milyen a színe…
—Kék! —vágta rá Angéla önkéntelenül.
—Az jó. —egyezett bele a férfi, és elégedetten hátradőlt.  —Csipke van rajta? —kérdezte hirtelen megélénkülve.
—Van, de csak… úgy…
—Hogyan?
—Hát, hogyan magyarázzam…
—Legjobb lenne, ha megmutatnád.
—Itt?
—Forduljunk vissza!
—Már késő! —vágta rá Angéla és nagy hirtelen kiszállt, mert közben már megérkeztek a nappali fényben tündöklő Casinó épületének a pazarul kivilágított parkolójába.

Egymásba karolva álltak a bejárat előtt, a csillogó-villogó környezetet szemlélték, a férfi elgondolkodva nézett, aztán megjegyezte:
—Remek, de a tervezés és a kivitelezés hagyott némi kivetnivalót.
—Igen? És mi lenne az, ami szerinted nincs itt jól? 
—Hát elsősorban, itt van az a Sky Mirror izé, —intett a park közepében felállított parabolatükör felé. —Az lehetne például másképpen is.
—Szerinted hogyan lenne jobban elhelyezve?
—Én biztos, hogy nem tettem volna olyan magasra.
—Miért?
—Hát azért, mert ha alacsonyabban lenne, például a talaj szintjén, nem azon a piedesztálon, akkor most csak egyszerűen odasétálnánk, és akkor máris megtudnám a titkot.
—Milyen titkot? Te beteg vagy! —értette meg Angéla a furfangos ötlet lényegét.
—Igen. Beteg vagyok. —egyezett bele a férfi mély lemondással a hangjában. —Betege vagyok annak, hogy mellettem van a világ legjobb nője, én pedig pókerezni megyek, amit nem is tudok, ahelyett, hogy…
—Itt nem játszanak pókert.
—Nem?
—Nem, mert az nem szerencsejáték.
—Milyen kár! Akkor miért jöttünk ide, ha nem lehet?
—Lehet mást. —magyarázta Angéla és közben elindultak befele, az aranyozott keretű üvegajtók felé.
—Például, mit? Nem azért, mintha bármi egyebet is tudnék, de ha már itt vagyunk, akkor ne maradjak le valamiről.
—Van olyan hogy Black Jack. Más néven huszonegy. Ötvenkét kártyával játsszák, a lényege az, hogy… —és Angéla aprólékosan mesélni kezdte, hogy hogyan és milyen szabályok szerint bonyolódik a játék.
—Értem, de mi ebben csel? —kérdezte a férfi érdeklődve, miközben meglátszott rajta, hogy fejben kalkulál valamit. —Különben nem számít. Ki akarna ilyen huszonegyet játszani? —állapította meg kicsinylően legyintve. Közben a recepcióhoz léptek, Angéla bemutatkozott, mire egy elegáns öltönyös férfi lépett hozzájuk és a következőket mondta: 
—Mister Hajnóczy arra kért, hogy közöljem önökkel, sajnos egy kissé késni fog. Ha óhajtják, máris elvezethetem önöket a számukra fenntartott helyiségbe, de ha szerencsét óhajtanának próbálni játéktermeink egyikében, akkor megkérem, fáradjanak el velem a váltófülkékhez, ahol kézhez vehetik a játékzsetonjaikat.
—Szerencsét próbálunk. —vágta rá Angéla gondolkodás nélkül. —Hitelkártyát is fogadnak, ugye?
—Igen, persze, de mint előbb is említettem, bár meglehet, hogy nem fejeztem ki magam világosan, kedves rokona már nyitott az önök számára egy folyószámlát. —és ezzel egy vörös bársonnyal letakart dobozt adtak át Angéla kezébe.
—Sok szerencsét kívánunk! Érezzék jól magukat! Elkísérjem? 
—Ó, nem, köszönjük! Boldogulunk mi valahogy. —válaszolta Angéla mosolyogva, mire a kísérőjük enyhén meghajolt, és távozott.  Angéla a hóna alá fogta a zsetonokkal tele ládikát, sokatmondóan nézet István szemébe, és csak ennyit mondott: —Gyerünk!
—Hová indulsz? —indult el a férfi utána. —Ne vigyem én? Nem nehéz? —és átvenni igyekezett Angélától a dobozt.
—Most még nem az, de mikor majd kifele megyünk, akkor majd te fogod cipelni. Rendben?
—Angéla, csak nem azt akarod, hogy…
—Egyelőre azt akarom, hogy figyelj! —suttogta Angéla bizalmasan. — Én már jártam itt, nem is egyszer a bácsikám jóvoltából. Te egyelőre csak nézd, hogyan megy a játék, s ha valamit nem értesz, akkor csak kérdezz! Lássuk, mire megyünk, de túl feltűnőek sem lehetünk, mert itt minden mozdulatunkat, gesztusunkat figyelik. Most is, és a hangunkat is rögzítik. Világos?
—Akkor miért jöttünk ide?
—Azért, hogy szórakozzunk, nem? —mondta Angéla most már fennhangon. —Különben is, nem a mi pénzünket költjük el, és akkor miért aggódsz?
—Nem aggódok, csak korábban…
—Korábban én is kissé másképpen láttam a dolgokat, de megnyugtatlak, azt én jól tudom, hogy a bácsikám soha semmit nem tesz úgy, hogy abban ne lenne valami tervszerűség.
—Ettől félek én is.
—Ne aggódj! Nem fogjuk felrobbantani a bankot. —nevetett fel Angéla és elindult a fényes asztalok felé.
—Ez az én szerencsés helyem. —foglalt helyet a Black Jack asztalok egyikénél, és maga mellé helyezte a játékzsetonokkal tele dobozt. —Itt egyszer százhuszonöt frankot nyertem. —súgta oda bizalmasan a melléje települő férfi fülébe. —Most pedig figyelj!

Kártyát kért, megtette a tétjét, kapott két hetest, az osztónak egy dámája volt, egy pedig lefedve. Angéla kért egy új lapot, aztán megint, és ekkor megállt. Az osztó következett, maga elé rakott még egye lapot, tizennyolcnál megállt. Angéla felfedte a lapjait, neki tizenkilence volt. Nyert. Két körben nyert, aztán veszített. Váltakozó sikerrel játszott, közben még két vendég ült az asztalhoz, és ők is beléptek a játékba.
—Mi az, hogy double? —kérdezte a férfi Angélától. Angéla magyarázni kezdett, közben újra veszített, a férfi pedig csak figyelt, nézte a kártyákat, nézte a különböző kombinációkat, ki hogyan és mennyit tesz, mennyit kér, milyen lapokkal nyer vagy veszít. Most a harmadikok lettek a sorban, az asztalon kiterítve feküdtek a lapok, Angéla egyre óvatosabban játszott, mert már veszteségben voltak, nem is remélt ezúttal sem nyerni, asztalán egy hetessel és egy kilencessel, és ekkor a férfi közbeszólt.
—Kérj egy lapot.
—Tessék?
—Kérj még egy lapot.
—Biztos?
—Bármit kapsz, nyerni fogunk.
—De az osztó még hátra van.
—Neki két lap kell! Ha egyet kér, alulmarad, ha kettőt, akkor elszáll.
—Duplázom a tétet. —jelentette be Angéla, mire mindenki érdeklődve kapta fel a fejét. —One more hit! —mondta mosolyogva, mire megkapta a harmadik lapot is, és anélkül hogy megnézte volna, István felé fordult. —Remélem, hogy tudod, mit művelsz. —mire a férfi csak mosolygott, majd megjegyezte:
—Beton-biztos!
Az osztó következett, vett egy lapot, gondolkodott, majd óvatosan még egyet fordított, mire keze megállt egy másodpercnyi időre, majd bejelentette: —Bust!
Angéla pedig felfordította a harmadik lapot. Ötös!
—Huszonegy!  Harmadik a nyertes! —jött a szentencia, Angéla pedig magán kívül volt elragadtatásában, mikor eléje söpörték a nyereményt.
—Visszanyertünk mindent, de még rá is húztunk rendesen. —mondta kissé később, mikor már távoztak a játékasztaltól. —Miért álltunk fel?
—Te mondtad, hogy ne vigyük túlzásba.
—Bár ne mondtam volna, mert láthatom, hogy hamar tanulsz. —nevetett örvendezve. —De most komolyan! Honnan tudtad, hogy nyerni fogunk?
—Ha többen játszanak, akkor látni lehet néha, hogy hogyan állunk. Az előbbi konstellációban pedig szinte kétségtelen volt, hogy csakis mi nyerhetünk.
—Csak szinte?
—Hmm. Igen, mert ez szerencsejáték.
—Akkor te sem tudtad biztosan?
—Hát… de igen, de ezt most hagyjuk inkább. Mit lehetne itt még játszani? Valami érdekesebb nincs?
—Érdekesebb? Nézzük meg a rulettet.
Pár perc múlva már ott ültek a mindegyre forgó korong előtt, Angéla többféle kombinációval is próbálkozott, néha nyert is, a férfi csak nézte, aztán egy idő után megfogta Angéla kezét, aki épp egy újabb fogadást szándékozott megkötni.
—Ne! Hagyd a fenébe!  
—Nos? Mi az ábra? Nem megy? —kérdezte Angéla a férfit, miközben megálltak egy bárpult előtt egy italra.
—Tiszta rablás az a gép! Eleve úgy van kitalálva, hogy hosszú távon csakis ő nyerjen.
—Hogyan?
—Egyszerű! Ha megütöd a nyerő számot, vagy színt, akkor a téted harminchatszorosát nyerheted. A korongon van harminchét szám, nullától harminchatig számozva. Ha minden négyzetre teszel egyet, akkor az harminchét, amiből egy biztos nyerő lesz, és akkor kapsz harminchatot, de mivel te harminchetet tettél fel, egyet mindig veszíteni fogsz! Ez a szisztéma alapja, ezt kijátszani nem lehet, és akkor marad a vak szerencse, amihez én sajnos nem értek.
—Pedig én azt hittem. —nevetett Angéla és belekortyolt az üdítőjébe.
—A szavaiddal élve, én csillagász vagyok, nem pedig csillagjós.
—Figyelj rám! A lényeg az, hogy játszódtunk, szórakoztunk, a bácsikám pénzét sem költöttük el, sőt! Még mindig nyereségben vagyunk, mert van pluszban harminc kredit, ami már tiszta haszon. Most felteszek neked egy kérdést. Te mit tennél ezzel a pénzzel, ha tegyük fel, ennyi lenne az utolsó pénzünk?
—Szűkös beosztás lenne, az biztos! —nevette el magát a férfi.
—Mire osztanád be? —kérdezte Angéla kíváncsian, de ekkor egy elegáns személy lépett hozzájuk, aki az elnézésüket kérte, majd közölte velük, hogy megérkezett mister Hajnóczy, aki egy privát szalonban várakozik rájuk.
—Talán majd máskor kifejtem neked. —mondta a férfi nevetve, és az illedelmesen utat mutató szolgálatos tiszt után indultak.

—Elnézéseteket kell kérnem, de mindig így van ez, ha péntek tizenharmadikára esik. —fogadta szívélyesen a vendégeit az öregúr. —Hiába felvilágosodás, hiába atomkorszak, hiába internet, műholdak, a babona az már csak babona marad. —tessékelte az asztalhoz Angélát és Istvánt, majd ő is helyet foglalt a vacsorához megterített asztal mellett.
—Miért? Mi történik ilyenkor, ha ma péntek tizenhárom van? —kérdezte Angéla kíváncsian.
—Hajjaj, kedvesem, a pénzpiac világa olyan, mint valami érzékeny, leheletfinom pókháló. Sőt! Még annál is érzékenyebb, mert nemcsak a leheletfinom áramlásokra reagál igen érzékenyen, hanem az emberek lelkivilágának legapróbb rezdülésére is, és ilyenkor kiszámíthatatlanul megremeg, majd hullámzani kezd, és ez így terjed tova, a végén már valóságos hullámhegyeket gerjesztve, körbeszáguldozik a földkerekségen. Aztán egyet gondol, s mint amilyen kiszámíthatatlanul elindult, ugyanúgy megnyugszik, de csak egy pillanatra, mert valahol megint kisiklik közben egy vonat, beomlik egy bánya, terroristák robbantanak valahol, és máris újra kitör a hisztéria világszerte. Ma pedig egy ilyen tömeghisztériának lehettünk a tanúi. Ha péntek van, közel a tőzsdepiac hétvégi zárása, de ha tizenhárom is van, akkor az már egy igazi pokol, mert semmi sem működik ilyenkor normálisan. Mindenki bedilizik. Nincsenek meg a szokásos kötések, a megbízások száma drámaian visszaesik ilyenkor, mert mindenki óvatos, a brókerek pedig vért izzadnak, a rövidtávú befektetők kivárnak, mert hát ugyebár ilyenkor rossz az ómen! Pedig ha tudnák, hogy mindezt mennyire jól meg lehetne lovagolni, de hiába, mert a mohóság bár igen nagy úr, a gonosz erők kiszámíthatatlan hatalmától való rettegés, a zsigeri félelem jóval mélyebben gyökerezik az emberi lélekben, és jóval túlmutat mindenfajta racionalitáson. No, de bizonyára nem ezt akarjátok most hallani, ezért az elnézéseteket kérem, de én már csak ilyen vagyok, mert én ennek élek, tehát ne csodálkozzatok túlságosan a szakmai ártalom még élő megtestesülésén, azaz rajtam. —nevette el magát az öregúr. —Meséljetek inkább magatokról! Amint hallottam, szerencsét próbáltatok…
—Jól informált vagy, bácsikám, —nevette el magát Angéla. —de megnyugtatlak, hogy nem herdáltuk el a ránk bízott vagyont, sőt! Bár megjegyzem, a profittal még nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk.
—Vagy úgy? Tehát akkor mellétek szegődött a szerencse? Nagyszerű!
—Több volt az, mint szerencse. —válaszolta Angéla sejtelmesen, majd a bácsika kérdő tekintetét látva, így folytatta: —Ezt a részt beszéld meg inkább Istvánnal, mert bár nekem próbált valamit erről elmondani, de mivel számomra túl magasnak bizonyult, ezért nem is erőltettük többé.
—Valóban? Tán csak nem sikerült megtalálnia, fiatalember, a szerencsejátékok titokzatos formuláját? —fordult az öregúr István felé.
—Nem, dehogy! —nevette el magát István. 
—S akkor?
—Nem történt semmi különös, csak megtanultam huszonegyezni én is.
—Huszonegyezni? Az nem nehéz, de szerencse kell hozzá.
—Igen, szerencse és az, hogy minél több kártya legyen kint.
—Igen,  így van, de erre a játék kitalálói is rájöttek. Ezért nem is játszanak tovább, ha már tizenhét kártya az asztalra került, véget vetnek, és akkor az nyer, akinek a huszonegyhez van a legközelebbi kombinációja.
—Igen, ezt én is észrevettem, de néha bejön az, hogy tudni lehet a végeredményt azelőtt, mielőtt az utolsó kijátszható kártyákat is felfordítanák.
—Ezt most hogyan érti, hisz ez lehetetlen? —kérdezte az öregúr felvont szemöldökkel, mire a férfi csak mosolygott, de nem válaszolt. —Ön most viccel, ugye?
—Nem, dehogy!
—Hát akkor? Nem értem. Ön hogyan számíthatja ki a lapok leosztásának esélyeit, akár a  kártyák felének az ismeretében is, mert ez matematikailag lehetetlen, és akkor nem marad más hátra, mint a véletlen, az pedig nem más, mint a vak szerencse, vagy inkább balszerencse. —értetlenkedett az öregúr, miközben István arcát fürkészte gyanakvóan. —Ezt bármikor demonstrálhatjuk, akár most is. —vetette fel a lehetőséget, mire István Angélára nézett, aki kissé félszegen nézett vissza rá, de nem mondott sem igent, sem nemet. István pár pillanatig habozott, majd ezt mondta:
—Nem bánom, próbáljuk meg, hátha sikerül meggyőznöm az igazamról.
—Erre én most nagyon kíváncsi vagyok. —emelkedett fel helyéről a bácsika igen felvillanyozottan. —Egy pillanat! —és máris kilépett a helyiségből, Angéla pedig aggodalmas arccal nézett Istvánra.
—Biztos vagy a dolgodban? —mire a férfi csak bólintott, majd megjegyezte:
—Ha nem változtatták meg közben a játékszabályokat, a bácsikádnak lesz min törnie a fejét. —és elnevette magát.
—Hogyan?
—Egyvalamire nem figyeltél. Ő kiszámíthatóságot emlegetett, és pedig azt mondtam, hogy eljön egy pillanat, mikor tudni lehet a végeredményt. Ez a különbség! Most már érted?
—Nem, de nagyon remélem, hogy egyszer majd megtudom a titkodat. 
—Ha majd megtudod, akkor ne feledd el velem is közölni! —nevette el magát a férfi jókedvűen.
Nyílt az ajtó, azon pedig három alak kíséretében, az öregúr érkezett vissza. Kísérői pillanatok alatt felállítottak a helyiségben egy játékasztalt, székekkel, kártyaosztó dobozzal, egy köteg kibontatlan kártyaköteget helyeztek a pultra, és máris távoztak.
—Hát akkor… —invitálta egy széles mozdulattal a bácsika Istvánt az asztalhoz —bemutatja a trükkjét nekem is? 
—Sok szerencsét! —szólt közbe Angéla is, de aztán ő is felállt és a játékasztal mellé ült. —Ebből nem akarok kimaradni! —és bátorítóan nézett Istvánra.
—Kezdhetjük? —kérdezte a bácsika, mire István csak bólintott. —Ha jól értettem, az ön trükkje akkor működik, ha legalább hárman játszanak, plusz az osztó. Így van? —mire István újra csak bólintott. —Rendben! Akkor én leszek az osztó, ugyanakkor játszani is fogok, Angéla lesz a második és harmadik is, ön pedig a negyedik játékos. Tehát ötön leszünk összesen, így mindenféleképpen sok kártya kerül az asztalra, tehát így hamarabb érhetünk el ahhoz a bizonyos törésponthoz. Jól mondom?
—Igen. Kezdhetjük.
Szótlanul suhogtak a kártyák, megtörténtek a fogadások, István figyelt, az öregúr számolgatott, mindenki feszülten várakozott, aztán semmi. István passzolt, a bank nyert, Másodszorra már szorosabb volt a menet, képtelenség volt eldönteni a játék kimenetét, az osztó kiadott még két kártyát, István pedig megálljt intett.
—Most már világosan látszik, hogy innen bárki bármit fog kihúzni, Angéla fog nyerni, ha nem kér többet, mint egy kártya.
—Azt hogyan? —hőkölt hátra a bácsika hitetlenkedve. —Hisz a leosztható kártyák fele sincs még az asztalon.
—Akkor fordítsunk fel minden kártyát, kivéve azt osztóét, úgy jobban látszik. —miire minden kártyát felfordítottak. —És akkor most lássuk! Az első tizenhét. Nem valószínű, hogy kockáztat, de ha igen, akkor túllövi magát, mert nagy kártya következik.
—Ezt még nem lehet tudni…
—Nézzük meg! —javasolta István, mire felfordítottak egy kártyát. —Kilences. Bust!  —mire az öregúr csak csóválta a fejét.
—Kettesnek muszáj kérnie, mert ő csak tizenháromnál tart. —Ha ő kapja az előbbi kilencest, akkor kiesik, ha a következő kártyát húzza, akkor is kiesik.
—No, de ezt most már tényleg nem lehet előre tudni.
—Pedig lehet. —válaszolta István, mire felfordítottak egy újabb kártyát. Tízes! Újabb bust.
—Ez lehetetlen! —vágta rá az öregúr most már kissé idegesen kapkodva a tekintetét.
—Te jössz, Angéla!
—Én kérek még egyet.
—Biztos?
—Igen, mert tíznél tartok.
Újabb kártya került az asztalra, egy tízes.
—Husz! Megállok.
—És akkor maradtunk mi ketten, igaz? —nézett István az öregúr szemébe. —Nekem van tizenkilenc. Ha az előbbi kártyák bármelyikét kapom, akkor kiesek, de tegyük fel, nem kérek, és maradok a tizenkilenccel. Rendben?
—Rendben! —hagyta rá az öregúr a fejét vakargatva.
—Önnek most legalább húszat kell kihoznia, mert ha jól értettem, ilyenkor a bank nyer.
—Így van!
—A látható kártyája hetes, a második talán egy ász, de ha mégsem, akkor ehhez bármelyik előbb kihúzott kártya értéket adjuk hozzá, az vagy kevesebb lesz, mint húsz, vagy több mint huszonegy…
—Ez eddig világos. —kalkulálta ki az öreg is villámgyorsan.
—Igen, világos, és akkor most vagy stand jön, és akkor Angéla nyer, vagy a korábbi kártyák egyike, vagy…
—Vagy? —vágott közbe az öregúr, mert már szinte biztos volt abban, hogy ez mindeddig még csak puszta spekuláció is lehet.
—Vagy jön az, ami most már szinte holtbiztos!
—Mi lehet olyan holtbiztos?
—Hát ez! —vágta rá István, és felemelte a következő kártyát anélkül, hogy ránézett volna, és felmutatta! —Mert ennél nagyobb nincs! —és anélkül hogy megnézte volna, a játékasztalra ejtette.
—Ász! —suttogta Angéla meglepetten.
—Ez így… ez most valami trükk volt, igaz? —sáppadozott-hebegett az öregúr, majd kezébe vette az eldobott ászt, és forgatni kezdte, alaposan megvizsgálta. —Nem értem. Ezt hogy lehetett így kiszámítani?
—Nem számítottam, de megnézhetjük a lefordított kártyát is!  Valószínű, hogy az is hasonló.
—Valószínű? —ismételte meg az öregúr, majd felfordította a kérdéses lapot, nézte, aztán összevont szemekkel határozottan kijelentette: —Ennek semmi köze sincs a valószínűséghez! Hogyan csinálta? —és magasba emelte a kérdéses kártyát. Egy újabb ászt tartott a kezében, István pedig a vállát vonogatta.
—Pusztán csak egy megérzés volt.
—Megérzés?
—Talán.
Az öregúr két kézzel támaszkodott az asztalra, tekintetét a kártyákon tartotta egy jó darabig, aztán igen komoly hangon megkérdezte.
—Mondja, kedves barátom, önnek máskor is szokott ilyen csodálatraméltó megérzése lenni, vagy ez csak most így, véletlenül sikerült? —és félredöntött fejjel hol Istvánra nézett, hol Angélára. —Mond csak, kishúgom, te nem tapasztaltál eddig valami hasonlót? —mire Angéla szélesen kezdett el mosolyogni.
—Őszintén? Ezért vagyok belebolondulva.  —válaszolta vidáman.
—Tényleg? —kérdezte a bácsika eltűnődve. —És mondja, kedves István, ha véletlenül úgy adódna, akkor a számjegyekkel is ilyen könnyedén boldogulna?
—A számjegyekkel? —kérdezte István felvidulva. —A számok az igazi kedvenceim.
—Hát számolni, azt tud! Ezt garantálhatom neked, bátyuskám! —állapította meg Angéla meggyőződötten. —Akarod látni is? István, hány kártya van az asztalon? —István rápillantott az asztalra, és máris kimondta:
—Tizenkilenc.
—És most? —kérdezte, miközben elkapott egy kibontatlan köteg kártyát, és az asztalra vetette.
—Ötvennyolc az asztalon, ebből huszonkettő hátlappal felfele, tizenhárom a földön, kettő lapjával fölfele. —vágta rá, gondolkodás nélkül.
—Ellenőrizheted, bácsikám, én nem fárasztom vele magam, mert megjártam egyszer már vele. Akkor egy egész szupermarketről volt szó, s ne tudd meg, hogy mennyit lehet ott számolni egy teljes leltározás során. —nevetett Angéla jóízűen.
A bácsika pedig számolgatta a szétszórt kártyákat, aztán hitetlenkedve rázta meg a fejét.
—Ez tényleg ennyi! —állapította meg elgondolkodva, aztán megkérdezte: —Mondja csak, fiatalember, mivel szokta ön az idejét vesztegetni, mikor nem az én kedves kis húgocskámnak udvarolgat?  
—Mivel az udvarolásos részen már túl lennénk, ezért most inkább a jövőt tervezgetjük…
—Nahát, ez nagyszerű! Gratulálok, húgocskám! Nem is említetted, hogy…
—Túl sok alkalmam nem volt eddig. —vágta rá Angéla nem kis iróniával a hangjában.
—Nagyon sajnálom, kicsikém, ne haragudj rám! Inkább azt mond meg, hogyan tehetném jóvá a modortalanságomat?  
—Van valami ötleted, hogyan lehetne egy ilyen számolgatós képességet értékesíteni is?
—A vőlegényedről van szó?
—Nem. A férjemről van szó!
—Hát persze! A férjed… khm… hát hogyne, vagyis akkor nekem a fiam is egy kicsit, nem? —gondolkodott egy darabig, aztán nagy-hirtelen lelkendezni kezdett. —Gyertek ide, gyerekek, hogy öleljelek végre magamhoz! Gratulálok a döntésetekhez! Helló, boys! —szólt bele az asztalra helyezett készülékbe. —Pezsgőt kérünk, aztán jöhet a vacsora! Nahát! Ki hitte volna, hogy ti ketten… Én azt hittem, hogy csak úgy, benéztetek, erre kiderül, hogy ti tényleg komolyan veszitek egymást. Hát ez nagyszerű!  —ujjongott az öregúr, beszélt össze-vissza, ölelgette Angélát, szorongatta István kezét.
—Jó fej vagy, fiam, bár fogalmam sincs, hogyan csinálod, de gratulálok! Megérdemlitek egymást, és most üljünk az asztalhoz, vacsora után majd megbeszéljük a dolgokat. Mit is mondtatok, hogy ti leltározni szoktatok? Nahát! Az nem nektek való munka! István, te az én emberem vagy!
Angéla mosolyogva foglalt helyet az igen bőbeszédűvé lett nagybácsikája mellett, és mikor elkapta István tekintetét, kacsintott egyet feléje.
—Sínen vagyunk! —jelezte neki hangtalanul, majd a parttalanul lelkendező nagybácsikája felé fordult mosolyogva, aki a következőket mondta:
—Még mondja valaki csak azt, hogy nem szerencsés nap ez a péntek tizenhárom!

(folytatása következik)

Nincsenek megjegyzések: