2015. január 6., kedd

A Hold Szerelmese 2


Különös vonzalmak.


Idegesítően cincogni kezdett a telefonja, de a szemét sem nyitotta ki, csak tétován nyúlt utána, és lenyomta  a gombot, mire az ébresztő dallam abbamaradt. Feje zúgott, karjával védekezően fedte le a két szemét, mert a csukott szemhéján átszivárgó gyenge fény is fájdalmasan hasított a tudatába. Így feküdt még pár percig, miközben igyekezett felébredni egy új napra. Telefonja újra rákezdett a keserves cincogásra, mire határozottan kikapcsolta végleg az ébresztőt, felült hotelszobája ágyának a szélére. Fejében még kóválygott a tegnap esti ital, szájában sós ízt érzett, utálkozva húzta el a száját. Haja kócosan állt ezerfelé, s mikor a fürdőben a tükörbe nézett, lebiggyesztett ajkakkal fejezte ki véleményét arról a nőről, aki onnan nézett vissza rá. Egy harmincas éveinek végét járó nő, akinek a fejében egyre hangosabban visongott a vészcsengő, az utóbbi időben néha már üvöltöztek a kihagyott helyzetek. Pár pillanatig még bámulta önmagát, aztán határozottan kezdett neki, hogy a szertartásos reggeli szeánsz után, megint az a valaki legyen, aki határozottan vegye kezébe napi feladatának ezernyi gondját, és rendet teremtsen köztük. Irányítson, szervezzen, tervezzen, végrehajtson, s mire újra eljön az este, holtfáradtan vágja magát valamelyik városban egy hotel magányos ágyába. Ha nehezen ment, akkor lefekvés előtt töltött magának egy adag whiskyt, és poharával csókolózott egyet elalvás előtt. Évek óta ezt tette, miközben igyekezett elhitetni magával azt, hogy egyszer majd valahogy másképpen lesz. Néhányszor nekifutott, és mindannyiszor tényleg ugyanaz lett! Az, hogy a végén semmi sem lett másképpen, és ő mindannyiszor ugyanoda kötött ki, ahonnan tulajdonképpen soha nem is ment el.
A mai nap folyamán megint fontos feladat elé néz. Az újabb egység, melyet a meglévő üzlethálózat kibővítésének szándékával vásárolt fel a cég, hatalmas árukészlettel, ezernyi gonddal szakadt rá, és mindezt neki kell most megoldania. Mindezt egy idegen városban, ahol senkit sem ismer, senkire sem számíthat, de ezt már rég megszokta. Aprólékos, idegtépő bíbelődés mindenféle idegenekkel, ellenőrzés ellenőrzéssel, ezerszer átnézett hivatalos okmányok, kimutatások, leltárak, kicsinyeskedő hivatalnokok, spekuláló raktárosok, szemfüles csalók. Ezek várnak most rá, és akkor őneki mikor maradna ideje önmagára? Lekicsinylően mosolygott a tükörbe még utoljára, mikor már útra készen még egyszer ellenőrizte külsejét, hogy minden rendben lenne? Ekkor egy igen csinos és tökéletesen rendbe rakott, határozott nő nézett vele farkasszemet, aki most már igen magabiztosan mozgott, és akinek vizslató szemei elől semmi sem maradhatott rejtve.

Kocsiját a parkolóban hagyta, vállára vetett táskával belépett az épület tágas halljába, ahol a mai napon operatív megbeszélésre gyűlt össze a cég stratégiai céljait bonyolító testülete. Elgondolkozva indult végig a fényes bejáróban, mikor az egyik oldalsó folyosóról egy közeledő férfi alakját pillantotta meg. Gondolatai valahol messze jártak, szervezés és milliónyi gond tengerében siklott, de most azon vette észre magát, hogy önkéntelenül is megáll, tekintetével végigsiklik a közeledő férfin. A mozgása, a tekintete, valami… és csak áll. A férfi közben elhalad előtte, rá sem néz, befordul egy folyosóra, pár másodperc és máris eltűnik egy irodába belépve. A nő csak áll, hirtelen véget ér a varázslat, mire értetlenül megrázza kissé a fejét, majd ő is tovább indul. Mielőtt azonban belépne az irodájába, az ajtóból visszalép, és még egyszer kinéz arra a folyosóra, melyben az a férfi pár pillanattal korábban eltűnt. A folyosó most kihalt, nincs ott senki. Kissé gúnyosan mosolyog önmagán, majd becsukja maga mögött irodája ajtaját.
Órákig tartott a megbeszélés, a kimerítő tervezés, és a végtelen duma után a nő kettesben ült a fejlesztési részleg főnökével, miközben igyekeztek néhány részletet is egyeztetni.
—Nézd, én ezt a melót egyedül egy fél év alatt sem fogom elvégezni, ha nem adsz egy kisebb csapatot, akivel ott együtt tudnék dolgozni. —kezdte a nő gondterhelt arccal. —Ez képtelenség! Te is tudod jól, mit jelent egy ilyen csőd szélén álló egységet átvenni. Frusztrált, a bizonytalan jövőtől reszkető bandával építeni a jövőt, miközben mindannyian hazudozunk egymásnak.
A vele szemben ülő férfi tehetetlenül tárta szét a karját, de nem válaszolt.  
—Ez kész agyrém! Képtelen vagyok felfogni, ti hogyan képzeltétek ezt? —mondta a nő, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem rejti véka alá a kiábrándultságát.
—Figyelj, Angéla, minden, amit tehetek érted, az annyi, hogy egy embert tudok melléd adni, akivel úgy boldogulhatsz majd, ahogyan tudsz! Egy emberem van, akit nemrég vettek fel, őt átadhatom…
—Egy embert, akit most vettetek fel! Aha, értem! Tudod mit? Akkor inkább egyedül csinálom.
—Nono, csak ne siesd el a dolgot! —mondta a férfi, miközben füléhez emelte a telefont. —Küld be, légy szíves, Gyuszit egy percre hozzám… Köszönöm! —helyére rakta a telefont és várakozva nézett a nőre, akinek arcáról a nyilvánvaló bosszúság jeleit olvashatta le.
—Nézd meg magadnak, beszélgess el vele, és ha nem kell, hát akkor nem kell! Egy dolgot azonban nagyon a figyelmedbe ajánlanék! Vigyázz, mert meglehet, hogy a látszat mögött egészen másvalamit fogsz találni!
—Mire figyeljek? Mit akarsz ezzel… —de nem fejezte be, mert az ajtón halkan kopogott valaki, és pár pillanat múlva egy férfi lépett be, a nő szemei egyből nagyra nyíltak a meglepettségtől. Azt a férfit láthatta maga előtt, akivel ma reggel összefutott a folyosókon.

Elgondolkozva kavargatta kávéját, miközben a mellette szótlanul ülő férfit nézte, akinek arcáról képtelenség volt érzést, izgalmat, vagy bármiféle egyebet is leolvasni. Az csak ott ült mellette, talán várakozva nézett rá, de ezt egyáltalán nem lehetett tudni. Ha tekintetük néha egymásra talált, abban semmiféle érzést vagy zavart sem láthatott. Úgy érezte, mintha egy kamera üvegszemét nézné, mely mögött valahol egy emberi lény ül. Egy tökéletesen pókerarcú, kifejezéstelen arcot láthatott csak, ami mögött volt valaki. Ennyit és semmi mást. És mégis! Volt valami ebben a férfiban, ami ellenállhatatlanul vonzotta. Fogalma sem volt, hogy mi lehet az, amit lát benne, vagy mi lehet az, ami már az első pillanatban is megragadta úgy, hogy azon még ő maga is csak csodálkozni volt képes. Ki lehet ő? Miért húz, vagy vonz annyira?
—Kedves, Gyula! Szólíthatom így? —kezdte el a beszélgetést valahogy, mert a szünet igen hosszúra kezdett már elnyúlni.
—Igen, szólíthat Gyulának. Itt mindenki Gyuszinak becéz, bár nevem Kőszegi István, és fogalmam sincs, miért ragadt rám a Gyuszi név. —válaszolt a férfi csendesen, mindenfajta érzelem nélkül, csak úgy, mint aki tényeket állapít meg.
—Istvánnak hívják? —kérdezte a nő csodálkozva. —Akkor én Istvánnak fogom szólítani. Nem gond, igaz?
—Nem gond, dehogy lenne az! —válaszolta a férfi megint azon a szenvtelen hangon, majd kissé később hozzátette. —Nagyon köszönöm! —mire Angéla kezében önkéntelenül is megállt a kávéscsésze a levegőben. Hát ez ugyan bizony mi lesz? Valami csodabogár, vagy valami dilis alak, akit most ráakasztottak, hogy szórakozzon vele? Ez valami munkahelyi vicc a kollégák részéről? Elgondolkodva nézett a férfira, miközben egy lassú mozdulattal visszahelyezte kávéscsészéjét az asztalra.
—Figyeljen rám! —kezdte el, igyekezve azon, hogy hangja ne árulja el érzelmeit. —Nem fogok köntörfalazni önnek. Nem tudom, hogy önnek mit mondtak, vagy hogy mit meséltek arról, amire most ön vállalkozott. Nekem fogalmam sincs, hogy ön korábban mivel foglalkozott és hogyan végezte a munkáját. Ne értsen félre, de a tudomására szeretném hozni, hogy aki erre a feladatra adja a fejét, annak más egyébre nem igazán marad ideje. Napokig, de néha hónapokig is eltarthat, hogy idegen városban kell dekkolni, reggeltől estig futkorászni, és… nos, aki… akinek családja van, akkor annak nagyon nehezen fog telni. Ezt egy átlagos ember nem is igazán tudja sokáig csinálni. Ért engem, ugye? —a férfi csak bólintott, de nem szólt semmit. A nő várakozóan nézett rá, mondott volna még valamit, de nem igazán tudta, hogyan folytassa tovább.
—Gondolom, mielőtt ön eldöntötte, hogy leül velem beszélgetni, azelőtt már elolvasta az önéletrajzomat, ahol én mindent őszintén elmondtam magamról. Én igazán nagyon köszönöm, hogy eddig is hajlandó volt rám pazarolni az idejét, és személyesen is hajlandó volt velem szóba állni. Gondolom, a feletteseim tukmáltak rá önre, és önt ezzel ebbe a kínos helyzetbe hozták. Én tökéletesen meg tudom érteni az ön helyzetét, kérem, ne aggódjon miattam. Én már megszoktam, hogy néha igen kellemetlen meglepetés vagyok a mások számára. —mondta a férfi csendes hangon, és lehajtott fejjel nézett maga elé. Angéla egyre gyanakvóbban nézett rá, lassan meggyőződéssé vált benne az, hogy felettesei ezúttal valami tréfát űznek vele.
—Akkor értjük egymást, igaz?
—Igen. Azt hiszem, értjük egymást. —válaszolta a férfi, felállt az asztaltól, enyhén meghajolt, és eltávozott a helyiségből.

—Nos? Együtt utaztok, vagy magányosan fogsz neki? —kérdezte később Angélát kollégája, de a nő sötéten nézett rá, és a férfi már tudta a választ. —Figyelmeztettelek, hogy ne siesd el és ne ítélkezz a látszat alapján!
—Hagyjuk ezt a süketelést, kérlek! —vágott a nő kollégája szavaiba. —Nem érek rá az ilyenfajta szórakozásra! Ha lehet, akkor az elkövetkezőkben kímélj meg az efféle viccelődésektől. —ült le bosszúsan egy székbe. Gondolkodott egy darabig, aztán így folytatta:
—Egyáltalán nem volt vicces, ahogyan ezt a szerencsétlent bolondítottátok. Nem tudom, ki ez a csodabogár, de én elmondom neked, hogy igen érző embernek nézem, akiről nem hiszem el, hogy megérdemelné azt, amit most vele műveltünk. Ha nem tudnád, ő azonnal átlátott a szitán, tökéletesen tudta, hogy most valakik gúny űznek vele. Tényleg, ki ez a pasas? Mit tudsz róla?
 A kolléga egy darabig szélesen mosolyogva nézett a nőre, aztán mesélni kezdett.
—Ez a pasi, ahogyan te is mondtad, ez egy csodabogár. Néhány hete került hozzánk, és azóta nincs olyan nap, hogy ne okozzon valami elképesztő meglepetést a számunkra. Ne kérdezd, hogy hogyan csinálja, csak annyit mondanék most neked, hogy legutóbbi alkalommal például azt derítette ki, hogy az évek óta használt könyvelési programunk, amit a pénzügyminisztériumtól kaptunk, hibásan számláz. Tonnányi papírokból egy pillanat alatt képes volt kideríteni, hogy a negyedik tizedesnél a program csal, és ezért egy év alatt valamivel több, mint tizenkétezer euróval fizettünk többet az államnak, mint amennyit kellet volna.  Nem hiszed? —kérdezte, mikor Angéla kétkedő tekintetét láthatta. —Én sem hittem, amíg nem láttam a két szememmel. Figyelj csak! Első napon kezébe adtam egy klasszikus mérleget, hogy keresse ki, hol lenne benne valami hiba. Tudod, az a pokol, amivel minden kezdő könyvelőt az idegösszeomlásig lehet kergetni napokon át. Kezébe adtam, hogy fogjon neki, s ha megvan, akkor jelentkezzen. Elvette, elindult, az ajtóból visszafordulva ezt adta a kezembe. —és ezzel átnyújtott egy húszoldalas számlasort, melyen néhány szám volt pirossal bekarikázva és a végeredmények is át voltak írva. Angéla nézte és csak ámult, mert tudta, hogy ez lehetetlen. Ölébe ejtette a mappát, és kutakodva nézett kollégájára. 
—Ez lehetetlen! Ha ez így igaz, akkor ez egy zseni. Ki ez a férfi? 
—Hát… nem sokat tudok mondani róla. Valamikor saját céget vezetett sikeresen, de aztán valami balesetet szenvedett, sokáig volt kórházban, felesége elhagyta, lelépett a közös vagyonnal, ő most a szüleivel lakik. Nem sok, amit tudunk róla, de rendkívül jó fej, az biztos. Ezért is hozták ide, ha jól tudom, valami doki ajánlotta be a főnökségnek. Ennyi!
—Ennyi? —kérdezte Angéla egyre jobban elgondolkozva. —Hogyhogy ennyi? De hiszen ha így állunk, akkor ez a pasi aranyat ér, és ti még a nevét sem tudjátok. Magunk közt vagyunk, most akkor elmondhatnád. Mi vele az ábra?
—Ábra? Hát az van, hogy senkit sem érdekel, mennyire lenne jó fej. Még akkor sem, ha aranyat érne. Egy ilyen emberrel nehéz dolgozni. Tulajdonképpen mindenki dilisnek nézi, és milyenek az emberek? Ha kilógsz a sorból, akkor senki sem áll szóba veled. Közösségben ez sokkal nagyobb gondot jelent, mint gondolnád. Most próbaidőre vették fel, de ha nem kapunk valami munkát is neki, amiben a hasznát is vehetjük, nem lesz itt jövője. Ezért is gondoltam, hátha neked sikerül valahogy hasznát venned, és akkor itt sem nyugtalanítaná többé a kicsinyeskedők társaságát. Hát ez van kedves kolléganő, de ha neked sem kell, azt én meg tudom érteni.
Angéla eltűnődve ült egy darabig, aztán megjegyezte:
—Magamhoz veszem, majd meglátom, hogy mire viszem vele, de van egy feltételem is! A Lexust magammal viszem! — a kolléga elámultan nézte Angélát, miközben asztalának fiókjából átadta a cég egyik elegáns limuzinjának a kulcsát.
—Áll az alku, de mielőtt elhúznátok, megkérdezhetem, hogy te mit forgatsz a fejedben? —kérdezte cinkosan rámosolyogva a távozni készülő kolléganőjére. Angéla sokatmondóan kacsintott.
—Ezt a részt nem kötöm a cég orrára, de ha haveri alapon érdeklődsz, akkor neked elmondhatom. Akinek van sofőrje, annak legyen egy rendes kocsija is hozzá! Nincs igazam?
—De! Így van! Sok sikert! — kiáltott Angéla után, majd mikor egyedül maradt, kiszólt titkárnőjének. —Küldjék be Istvánt hozzám!
—Istvánt? Kire gondol? —kérdezte a titkárnő csodálkozva.
—Hát Gyuszikát! Nem ismeri?
—Jaj, Gyuszikát? Az előbb Istvánt értettem. Azonnal! Helló, Enci? Küld át a főnökhöz azt a dilinyós palit… Igen, Gyuszikát. Ki más lehet? Köszi! Szia!

Csomagjaikat elhelyezték a csomagtartóban, beszállni készültek az acélszürke, elegáns, vadonatúj gépkocsiba, mikor Angéla ránézett a férfira, majd megkérdezte tőle.
—Van hajtásija? —mire a férfi igenlően bólintott. A nő átadni készült a kulcsot, de hirtelen meggondolta magát. —Láthatnám? — A férfi kinyújtott keze megállt a levegőben, szemét lehunyta egy pillanatra, és a nő láthatta, hogy a férfi arcán fájdalom árnyéka suhan át. Mielőtt bármit is tehetett volna, hogy helyrehozza hibáját, a férfi már az öltönye zsebéből előhalászott jogosítványát nyújtotta feléje. Zavarodottan hárította el, majd kényszeredetten mosolyogva mondta.
—Csak ellenőrizni akartam, hogy nem felejtette véletlenül otthon. —próbálta kivágni magát, de érezte, hogy a hangja mennyire hamisan cseng, és csak állt, miközben elfelejtette a kulcsot is átadni. Tekintete a férfi tekintetével találkozott, és ekkor megbabonázva láthatta, hogy a férfi szemei mennyire tisztán néznek rá, és hogy azok milyen hihetetlenül kékek tudnak lenni.
Szótlanul ültek egymás mellett, a nő lopva nézett a mellette ülő férfira, aki nyugodt mozdulatokkal vezette a kocsit a fergeteges forgalomban. Csak akkor szólalt meg, mikor már a város forgatagát rég elhagyva, a széles országúton haladtak céljuk felé.
—István, én nagyon sajnálom, hogy korábban… nos, amit tettem, az helytelen volt részemről. Kérem, ne nehezteljen rám. Ígérem, nem fog többé előfordulni.
A férfi nem válaszolt, arcán egyetlen izom sem rándult, és csak nagy későre mondott egy annyit, hogy:
—Nem tesz semmit! —majd egy kicsit később hozzátette: —Nagyon köszönöm! —mire a nő elgondolkozva válaszolt csendes hangon.
—Nem, István! Én köszönöm. —és fejét féloldalra fordítva, elgondolkozva nézett ki a mellette elsuhanó tájra.
Késő délutánba hajlott az idő, mikor lehúztak az útról egy panzió parkolójába.
—Huh! Rég vezettem ennyit egyhuzamban. Észre sem vettem, hogy eltelt az idő. —nyújtózkodott egyet jólesően a férfi, miközben leállította a gépkocsi motorját. —Jó kis jószág! —simogatta végig a gépkocsi volánját, és a nő láthatta, hogy azon a kifejezéstelen arcon most már másodszorra lát érzelmeket megnyilvánulni egy villanásnyi ideig, aztán megint visszaköltözik rá az a kifejezéstelen, maszkszerű merevség. Érdeklődve fürkészte a férfi arcát, és most megint rajta felejtette a tekintetét.
—Bemegyünk? —kérdezte a nőt, mire az csak bólintott, mire mindketten kikászálódtak, majd elindultak a panzió terasza felé.
Kávéjukat szürcsölgették, a férfi megkérdezte:
—Angéla, ha megérkezünk, akkor ott mi lesz a tennivalónk? Tudja, csak azért kérdezem, mert nekem csak annyit mondtak, hogy ön majd tájékoztatni fog, hogy nekem mi lesz a tennivalóm.  
A nő egyszer unottan dőlt hátra a székében, és csak ekkor válaszolt.
—Egyet se törődjön ezzel! Hagyja ezt csak rám, én majd teszem a dolgomat, ön majd talál valamit, amivel elfoglalhatja magát. Megjegyzem, hogy azért hosszúra fog sikeredni ez a mostani kiszállás, és sok időbe telik majd, míg végezni is fogunk. Addigra, gondolom, alaposan bejárhatja majd a várost, és megismerkedhetik a helységgel is.—mondta a nő már nevetve a végén. A férfi elfordította a tekintetét, szótlanul ült sokáig, a semmit bámulta az út túlsó oldalán.
—Mondja, kérem, ön olvasta az én életrajzomat? —kérdezte később, és tekintetét kérdően a nőre szegezte.
—Nem! Nem olvastam. —válaszolta a nő. —Mondja el inkább ön, hogy mi van benne, amit nekem kellene tudnom.
—Úgy gondolom, hogy én sok mindenben a segítségére lehetnék, és… és akkor nem kellene egyedül dolgoznia ezen az ügyön. Tudja, én korábban közgazdászatot végeztem, volt valamikor egy saját cégem is, és… én nem akarok semmiféle idegen várossal sem ismerkedni csak úgy… egyedül. — a nő pedig eltűnődve nézett rá.
—Ha jól értettem, azért segítene nekem, hogy hamarabb végezzünk, és akkor cserébe már nem egyedül kellene ismerkednie azzal a várossal? —mire a férfin most határozottan látható volt, hogy igen zavarba esett, de nem habozott, hogy kimondja őszintén, amit gondolt.
—Igen. Akár így is lehet mondani. Bármit megteszek, csak ne egyedül… —de itt végképpen elakadt a szava, és arcán most kétségbeesés tükröződött. Angéla döbbenten nézte, és nagyon szeretett volna mondani valamit, amivel most megvigasztalhatná. Semmi nem jutott az eszébe, és ekkor önkéntelenül is megfogta a férfi kezét. Az érintéstől jobban megriadt, mint a férfi, mire hirtelen visszarántotta a kezét, és most zavarodottan néztek egymás szemébe. Tekintetükben ott volt valami zavarosan, ami szép lassan átment a felismerésbe, és a végén csak nézték egymást megértően.
—Megyünk? —kérdezték szinte egyszerre, mire mindketten megkönnyebbülve nevetni kezdtek. Mikor a kocsihoz értek, Angéla megkérdezte:
—Ne vegyem át inkább én? Nem vagy fáradt?
—Nem vagyok fáradt, de köszönöm, hogy megkérdezted. —válaszolta a férfi vidáman, majd beültek a kocsiba.

—Nos, figyelj rám! —kezdte el Angéla, miközben újra kifordultak az útra. —Az első dolog, amivel elkezdjük, az… —magyarázta oktatóan a férfinak, és közben észre sem vették már, hogy a továbbiakban végképpen elfelejtették egymást udvariasan magázni is.

folytatása következik

Nincsenek megjegyzések: