Angyalkák születése

 Két világ közt, elfeledve! 

Tántorogva lépett ki a kórterem ajtaján, kezével támasz után keresgélve belekapaszkodott az első, keze ügyébe eső fűtőtestek egyikébe, megállt, aztán erőtlenül rogyott le a fényesre sikált linóleummal borított folyosó padlójára. Kezét szorosan összefogva a mellén, mozdulatlanul maradt, aztán kitört belőle a visszafoghatatlan zokogás. Hangtalanul rángatózott a hullámokban rátörő fájdalom miatt, és csak nagy későre sikerült kiejtenie könnyei közt, hogy jaj... édesanyám! Hosszú percekig ült ott, lerogyva, végül kimerülten, könnyeitől elhomályosult tekintetét lassan végighordozta a helyiségen, majd a folyosó végében, a tavaszi napfénytől fényesen ragyogó ablakon állapodott meg. A kitárt ablakon túl, a közelben húzódó erdő fáinak ágai közt madarak daloltak, a folyosóra besütött, erős tavaszi napfény szemet bántóan vetődött végig a fényes linóleum felületén. Könnyektől kisírt szemét bágyadtan fedte el, szája széle önkéntelenül görbült lefele, újabb sírógörcs tört rá, és csak rázta megint kegyetlenül a fájdalom, a most rátörő régi emlékek sokasága, de leginkább az utóbbi időkben egyre csak halogatott, aztán a kihagyott lehetőségek visszafordításának lehetetlensége miatt. Kegyetlenül égette a végérvényes lezárulás, a visszafordíthatatlanság tudatának felismerése. Az, hogy ezután lehetetlen lesz már jóvá tenni bármit, pedig most mennyire szeretné, hogy elmondhassa legalább még egyszer... hogy csak akár mondhatni lehetne neki valamit, láthatni még egyszer a mosolyát.
Eszébe jutott, mikor például kedvenc, közös játékaik egyikét, bár már ezredszer művelték, sohasem tudták megunni. Ennek a játéknak az volt a lényege, hogy Mami nagy titokban eldugott valahová egy cukorkát a házban, aztán egyszer csak feltette a nagy kérdést, hogy: „Dodóka, hová bújt a cukorka?” Erre ő elindult felkutatni a cukorka rejtekhelyét, s ha megtalálta, akkor diadalmasan bontotta ki, és ugyanolyan diadalmasan fogyaszthatta el. Miután ezzel megvolt, akkor jelentkezett és feltette ő is a nagy kérdést? „Itt Dodóka, de hová lett a cukorka?” Erre aztán Mami meglepetten kérdezte: „Miért? Nem ott volt?” „Nem volt semmi se a...” és itt egy rejtekhely leírása szerepelt, ami mindig más és más hely kellet, hogy legyen. „Ez biztos?” kérdezte meg Mami aggodalmaskodva. „ Igen!” Jött erre a válasz, mire Mami mindig elgondolkozva vitte kezét a szájához, aztán végül megkérdezte: „Akkor lehet, hogy egy egér volt a tettes?” „Igen. Biztos, hogy egy kicsi egér volt” „Milyen egér? Borzos? ” „Nem! Ez olyan szép, sima szőrű egér lehetett.” „Tán csak nem? Volt piros masni is a hajában?” „Igen, olyan volt” jött a válasz, aztán egy nagy nevetés és utána rohanás is, mert erre Mami is megindult nagy hirtelen, miközben olyanokat mondott, hogy: „Na, megállj csak, te kisegér!” és ezt a játékot végtelenül sokszor lehetett játszani, unalom nélkül, mert mindig volt benne valami új. Volt úgy, hogy lila hajpántot viselt az egér, de olyan is, hogy lakkcipőt. Viselhetett bármit, a végén mindig lebukott, és ezen mindig végtelenül sokat lehetett nevetni azokban a régi szép időkben, de most már ennek vége, most már mindörökre. Senki se tudja többé már Dodóka és a kisegér titkát, senki sem fog úgy cukorkát dugdosni titkos helyekre, mert senki se... Senki!

Fejét lehajtva bámult maga elé, a folyosón közlekedők pedig csak futólag tekintettek néha rá, aztán mentek a dolguk után, mint azok, akik láttak hasonlót. Azok, akik már túl sokszor láttak hasonlót. Azok, akik számára csak egy megszokott valami lett a mások mérhetetlen fájdalma, a vigasztalás még reménytelen időszakában sokkosan szenvedők látványa. Senki sem zavarta, és ő is úgy érezte, hogy neki is az a legjobb, ha békén hagyják. Akár mindörökre! Nem is tudta, és nem is nagyon törődött azzal, hogy mióta lehetett már ott, ugyanúgy heverve, mikor egy gyerekes hang szólalt meg mellette.
-Anyukádat siratod? –mire önkéntelenül nézett a megszólaló hang irányába. Egy rózsaszín mintázatú pizsamában, halványkék, kötött mellénnyel, egy vékonyka, igen sápadt lánygyereket láthatott maga fölött, aki fején egy meglehetősen régimódi, sálakkal egybefont, álla alatt összecsomózott kötött sapkát viselt, ami alól fehéren kilátszottak a fejét gondosan körbefonó géz-fáslizás ívei. Kezében, minden látható érzelem nélkül, egy ütött-kopott rongybabát lógatott unottan, értelmesen csillogó tekintetét pedig kérdően szegezte a fűtőtest mellett félig-meddig ülő-kuporgó nőre. A kérdezett azonban nem válaszolt, inkább csodálkozva, mintsem elutasítóan nézett fel kérdezőjére, végül úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kíváncsiskodó kislány kérdését. Ám az nem tágított mellőle, egy idő után, mintha csak magának mesélne, beszélni kezdett.
-Én itt lakok a másik folyosó végében, a gyerekosztályon, mert megműtöttek. Csak egyedül vagyok, mert már mindenki elment, csak én vagyok még itt, a gyerekek közül. Amúgy sokan vannak itt, akik csak jönnek-mennek, keresnek valakit, de aztán valahová elmennek, mert talán elfelejtik, vagy nem is tudják, miért jöttek ide. Sokan sírnak, de azok sem tudják, hogy akiért sírnak, azok nincsenek is itt. Nem tudják, hogy azok már rég elmentek. Én is el fogok menni innen egyszer, de egyedül nem lehet, mert utánam nem jött el az anyukám. Mindig várom, hátha ő jött utánam, de aztán beszélgetek velük, és akkor mindig kiderül, hogy nem ő az. –szünetet tartott, aztán így folytatta: -Nem hiszed el, amit mondok, igaz?- mire a nő zavartan nézett fel a lányra.
–De, elhiszem...
-Te nem hiszel nekem, mert te nem tudod, hogy én nem is ismerem az anyukámat. Ezért keresem mindig, hátha megjött. Előbb is azt hittem, te vagy az, de most már tudom, hogy nem!
-Ha nem ismered, honnan tudhatod, hogy nem én vagyok? – kérdezte a nő most már bosszúsan, miközben felállni készült.
-Tudom! És azt is, hogy te hiába sírtál itt az előbb, mert a te anyukád nem ment el, ő nem hagyott el téged, mint ahogy te hagytad el őt.
-Nahát!- állt fel indulatosan helyéről, és most kiegyenesedve, kioktatóan szólt rá a kislányra. - Légy szíves, hagyd ezt abba, mert az én anyám most halt meg, és nem vagyok abban az állapotban, hogy tovább hallgassalak, bármennyire is bántanálak most ezzel. Viszlát! –Elfordult, indulni készült, mikor a kislány újra megszólalt a háta mögött.
–Menj, te csak menj! Neked mindig másvalami volt fontos ebben az életben! Én is megyek, mert van itt most valaki, aki azt mondta, ha akarom, ő szívesen elvisz az anyámhoz. Viszlát, neked is! -mire a távozó meg se fordult, kezével fennhéjazó mozdulattal intett búcsút, de aztán valamiért lassulni kezdett, miközben fejében gondolatok indultak el, aztán leállt, lassan megfordult, miközben a kislány korábbi szavait ízlelgette. „Menj, te csak menj!” Ezek voltak az anyja hozzá intézett, szemrehányó szavai, mikor utoljára látta élve, mikor elment otthonról, magára hagyva anyját, mikor még.... „Neked mindig másvalami volt fontos ebben az életben” Igen, ezek voltak szavai, de akkor ez a kislány honnan... mire megfordult és indult is vissza a folyosón távolodó kislány után, aki ekkor már vidáman lépkedett, kezében az elmaradhatatlan rongybabával, másik kezével mintha egy láthatatlan valakinek fogta volna a kezét. Vidáman felnevetett, jobb lábával végrehajtott még egy sasszézást is, majd láthatatlan társa felé fordított fejjel jól érthetően ezt kérdezte? „Dodóka, hová bújt a cukorka?”- felnevetett újra, aztán befordult a folyosóra, miközben még hallatszott vidám hangja: „alig várom, hogy már otthon legyünk.”

A nő erre nagy hirtelen megállt, mert ettől úgy érezte, mintha most forró vízbe mártották volna, de aztán rohanni kezdett, rohant, mint aki az eszét vesztette. Az elágazáshoz ért, befordulni készült abba a folyosóra, ahová pár pillanattal korábban a kislány is befordult, de ott most csak egy sima falat láthatott maga előtt, aminek látványától rémülten hátrálni kezdett, de aztán mégis tovább rohant, a folyosó végén a szolgálatos altisztbe botlott, akitől akadozó szavakkal a gyerekrészleg hollétéről érdeklődött. A portás, egy régi ember, aki sokat láthatott már életében, megértően nézte, aztán a következőket mondta:
-Asszonyom, önt bizonyára félretájékoztatták, vagy valami más egyéb, sajnálatos félreértés történhetett, mert itt, ebben az épületben nincs gyerekosztály. -mire a nő igen feldúltan válaszolt.
–Az lehetetlen! Most beszélgettem itt egy kislánnyal, aki errefelé jött, utána rohantam, egy perce sincs, hogy ide befordultak... befordult valahová... – nézett fel kétségbeesetten a sima, fehérre meszelt falra. Az öreg portás pedig fejcsóválva hallgatta, majd eltűnődve mondta.
-Én már jóval több, mint húsz esztendeje vagyok itt, és ahogy most ön emlegeti, jut eszembe, hogy itt akkoriban, mikor idekerültem, tényleg volt itt egy olyan gyerek kórterem, de azt még akkor megszüntették, a bejárati folyosót is rég befalazták, de az már nagyon rég volt... –tárta szét karjait az öreg portás értetlenkedve, mire a nő nézett, és csak nézett, aztán a pár pillanattal korábban történteken igen mélyen elgondolkodva, csendesen leereszkedett a folyosón lévő padok egyikére.

Bones and The Skull

Beware

From behind of you,

Closest off your shoulder

Demonoid eyes in left side

Whos looking to infinity

Not just in the mirror is so darker 

Ny. K.

Átok és áldás ez így, egyben!

Átok és áldás ez így, egyben!

Mikor már csak ülsz a csendben, s mint riadt madárnak

Fáj nagyon a lét és az, hogy így eltörött a szárnyad

Vársz a végzetedre, mert tudod, titkon téged már leírtak

Irgalom számodra nincs, és a vétkek nagyon fájnak.

Végtelenbe nyúlnak, egyre gyötrelmesebbek az éjszakák

Mikor gubbasztó, türelmes árnyak várnak már csak rád

Testedben a méreg, véredben tűz, agyadban ott éget a tudat

Búcsúzni szeretnél már, de hiába, még várod feloldozásodat.

Mikor minden perc évszázad, mikor már minden nap egy korszak

Tested lassan elhagy, lelked lenyugszik, elfogadod, útra készen vagy

Feneketlen tóba hulló csillag fénye ragyog fel, mely mutatja az utat

Visszafordulsz még és nézed… de szemed csak üres horizontot kutat

Felragyog az ég, fény tölti ki elméd, szétszalad veled a tudat

Végre! Mehetek már át, de valami hirtelen elzárja az utat.

Ridegen megtudod: „Nem úsztad te meg, amúgy ezt nem ússza meg senki

Te most csak kis haladékot kaptál, lásd, hogyan és mire használhatod úgy ki

Hogy befejezd, mit elkezdtél, és ne feledd! Ki volt veled itt, és ki az, ki feledett.

E világban végső feloldozást és vétket megbocsátani annyi, mint adni és kapni

de ilyet csak az tud, ki veled volt mindvégig, és ha megbántod, Ő akkor is tud adni!”

Nyárády Károly

Isten Ajándéka

Arctalan árnyak hajlongtak körülötte szótlanul, feje fölött valahol egy erős fényforrás világított, melyet bár nem láthatott, fénye mégis bántóan égette szemét, melyet minden igyekezete ellenére sem sikerült lecsukni. Kimeredt szemmel csak bámult maga elé, miközben tekintetét igyekezett valamiféleképpen másfelé fordítani a bántó fényforrás miatt, de akaratának egyetlen testrésze sem engedelmeskedett. Érezte, hogy erős és határozott kezek a levegőbe emelik, mire a bántó fény is kikerült a látóteréből, vaksin nézett a semmibe, szeme előtt most fényfoltok negatívjai táncoltak. Félig öntudatlanságában egy lánc csörgését hallhatta, aztán az a bántó fény is nemsokára kialudt, s valahol a távolból egy dörgésszerű, morajló hangot hallott, mint mikor egy kripta fedőlapját a helyére illesztik, aztán néma csend telepedett a koromfekete sötétségbe borult helyiségre. Figyelni próbált, de csak a mély csendet hallgathatta, aztán újra öntudatlanság borult elméjére, s mikor később újra magához tért egy kőoszlop mögötti sarokban, a hideg kőpadlón ülve, csuklóin egy apró szemű acéllánc szorítását érezhette. Fázósan igyekezett összehúzódni, de összeláncolt kezei annyira szorosan voltak a kőfalból kiálló vasgyűrűhöz rögzítve, hogy szinte mozdulni is képtelen volt, végül csak a lábait sikerült kissé maga alá húznia. Kissé még kótyagos fejjel kuporodott össze, s miután elméje tisztulni kezdett, ujjaival a csuklóin duplán áthurkolt lánc szemeit igyekezett kitapogatni. Próbálta a falon függő karikán átfűzött hurkot meglazítani egyik kezén, de néhány próbálkozás után meggyőződhetett arról, hogy a szűk hurkokból képtelen kihúznia a kezét. Néhányszor erőteljesen megrángatta, a szögletes láncszemek mélyen belevágódtak a húsába, mitől fájdalmasan felszisszent, a falba illesztett gyűrű pedig sziklaszilárdan állt ellen a próbálkozásának. Hirtelen rémület vett erőt rajta, de mindez csak egy röpke pillanatig tartott, mert máris sikerült visszanyernie önuralmát. Émelygő szédülése ellenére próbált tisztán gondolkodni, miközben igyekezett maga körül felmérni a helyzetet is, próbálta megérteni, hogy hol lehet. A helyiségben koromsötét uralkodott, így láthatni semmit sem láthatott maga körül, de azt sejtette, hogy valamiféle mély, pinceszerű helyiségben lehet. A levegő dohos szaga, amihez valamiféle furcsa tömjénillat is vegyült, egyértelműen ezt jelezte, s ahogy egy kényelemesebb helyzetet igyekezett felvenni, a fészkelődésének zaja élesen visszhangzott a helyiségben, amiből arra következtethetett, hogy egy nagyobb, méretes kőből épült üreg belsejében lehet. Néha úgy tűnt, hogy valahonnan hideg levegő áramlását érzi, de azt képtelen volt kideríteni, hogy az honnan, vagy hogy milyen irányból érkezhet. Nagy későre vette a bátorságot és fennhangon megszólalt.

—Van itt valaki? —kérdezte, és közben élesen figyelt hangjának visszhangjára is, ám kérdésére nem érkezett válasz. Élesen hallgatózott, de képtelen volt bármiféle apró neszt érzékelni, fülében csak a saját szívverését hallhatta, s mikor megmozdult, a cipője sarka alatt megsercegő homok zaja valóságos dörejként hatott a síri csendben.

Elméje ekkor már teljesen kitisztult, szemét behunyva igyekezett koncentrálni, s néhány hosszú másodperc után határozottan fogott neki, hogy kiszabadítsa magát. Ujjaival határozottan tapogatta végig a kezére hurkolt durva lánc minden egyes szemét, keresve rajta a zárt, vagy a lakatot, ám egy idő után kissé kiábrándultan vette tudomásul, hogy mindenik láncszem egyforma, s a láncfűzért végigtapogatva megértette, hogy a szemek végtelenül egymásba futva egy zárt hurkot képeznek. Kissé értetlenül állt, aztán a két csuklója közti acélgyűrűt kezdte el tapogatni, melyen a csuklóira tekert láncot többszörösen is átfűzték.

—Talán ez lesz? —suttogta önmagának, miközben a gyűrűsujján lévő briliánst tenyerén befele fordította, s erőteljesen hozzányomta a fémhez, majd végighúzta rajta. Jegygyűrűje fájdalmasan belevágódott az ujjába, de a gyémánt is tette a dolgát rendesen, a fémkarika felületén egy jól érezhető sáncot vágott.

—Megvagy! —suttogta önelégülten és valamiféle érzéktelen önkívületben, nem törődve azzal, hogy a kezén viselt jegygyűrű lassan véresre marja fel az ujját, újra meg újra végighúzta a gyűrű gyémántját a vaskarikán egyre mélyülő sáncon, vérétől már ragacsossá vált mindkét keze, miközben a helyiségben lassan valamiféle halvány fény kezdett el derengeni. Csak ekkor hagyta abba a fájdalmas műveletet és kimerülten hajtotta le fejét egy pillanatra, a csuklójára szoruló láncon csüngve, mikor csodálkozva láthatta, hogy körülötte már szinte világosság van. Felélénkülve kapta fel a fejét, a helyiséget kezdte el kutatni és láthatta, hogy egy magas, kör alakú boltíves helyiségben van. A halványan derengő fény valahonnan a magas boltívek felől érkezett, a terem közepén pedig egy igen fura, piramisszerű, nehéz kőtéglákból rakott, lépcsőzetes építményfélét láthatott, mellette egy durva fából készült asztalon kőidomok sorakoztak, az asztal lábánál egy kőkorsó állt. Láthatta, hogy őt az egy kőből rakott masszív boltív egyikéhez láncolták. Tekintetével egy kijáratot, vagy ablakot keresett, de a körkörösen körbefutó kőfalakon ilyet sehol sem láthatott. Szemét jobban erőltetve később már jól kivehette, hogy az a fura kőépítmény egy nagyméretű kőasztal lapjára épült, szerkezete belül üreges, s ahogy a világosság egyre jobban kitöltötte a helyiséget, döbbenten láthatta, hogy a magasra felrakott kőtéglák üregei közt egy emberi test fekszik mozdulatlanul.

—Irgalmas Isten! —jajdult fel fájdalmasan, és önkéntelenül rángatni kezdte a láncát, de az még mindig szilárdan állt. Eszelősen fogott neki újra a vaskarika elvágásához, csuklóján már végigcsorgott a vére, de csak akkor állt meg, mikor a legutolsó fémforgács is lehullott, elvágva a vérrel áztatott vaskarikát. Dühödten ragadta meg a láncot mindkét kezével, lábát nekifeszítve a falnak erőteljesen meghúzta, mire az elvágott fémgyűrű lassan tágulni kezdett, aztán egyből szétnyílt, a nő kimerülten zuhant a kőpadlóra, véresre mart kezéről csörögve hullott le a lánc. Görcsösen vonaglott a fájdalomtól, szeme megtelt könnyel, de csak egy pillanatig szorította magához megkínzott, véres kezeit, máris talpra állt, és a fájdalomtól tántorogva indult a kupola közepén álló építmény felé.

Térden kúszva közelített a fura építményhez, a keskeny réseken igyekezett az építmény belsejében fekvőhöz közel jutni, de a rácsszerűen felrakott kőtömbök közé bezárt testhez nem férhetett közel, csak a kezét sikerült bedugnia.

—Itt vagyok, kedvesem! Eljöttem utánad. —dadogta, miközben a sápadt, beesett arcú, mozdulatlanul fekvő férfi borostás arcát simogatta kétségbeesetten. —Mondj valamit, Jocim! Kérlek, szólalj meg! —sírta el magát fájdalmasan, de a kőépítmény alatt fekvő férfi szeme csukva maradt, mozdulatlanul feküdt továbbra is.

Hajnalka a férfi mozdulatlan mellkasát figyelgette egy darabig, kezét a férfi orra elé tartotta, majd a nyaki ütőerét tapogatta, aztán feltápászkodott és széttekintett a helyiségben. Az asztalon lévő kőidomokat nézegette, aztán tekintete a földön lévő kőkorsóra esett. Óvatosan emelte fel, s miután alaposan megvizsgálta, láthatta hogy valamiféle folyadék van benne. Kissé megdöntve tenyerébe öntött egy keveset a színtelen, szagtalan folyadékból, majd önkéntelenül is kiszáradt ajkaihoz emelete, de keze hirtelen megállt a levegőben, „a sötétség vize életet ad a tetszhalottnak, de megöli az elevent! „csengett a fülében Imelda intő szava.

Gondolkodás nélkül mászott vissza a kőasztal lapjára, magával vonszolva a kőkorsót. Tenyerébe töltött egy keveset a színtelen folyadékból, majd hasra feküdve a férfi ajkai közé igyekezet tölteni egy keveset belőle. Többszöri kísérletezés után sikerült néhány cseppet a félig nyitott ajkak közé csorgatnia, utána pedig szívszorongva figyelte, hogy mi fog történni. Kezdetben nem történt semmi változás, de néhány örökkévalóságnak tűnő perc után úgy rémlett, hogy egy enyhe remegés fut végig a férfi testén, aztán egy mély sóhajt hallatott, s a szeme hirtelen felnyílt, Hajnalka pedig kitörő örömkönnyekkel a szemében, megragadta a férfi megkötözött kezét.

—Itt vagyok! Jocim, itt vagyok! —suttogta elcsukló hangon.

A férfi mereven nézett a semmibe, néhányszor laposan pislogott, de nem mozdult, nem szólalt meg, mellkasa egyre határozottabban kezdett el emelkedni és süllyedni, aztán arcára lassan rémület költözött. Fejét igyekezett elfordítani, ajkai remegtek, Hajnalka pedig nyugtatóan még határozottabban ragadta meg a kezét.

—Ne félj, mert itt vagyok melletted és mindjárt kiszabadítalak. Maradj nyugton! Rendben?

A férfi nagy nehezen próbálta fejét Hajnalka felé fordítani, de egyelőre nem sikerült, de szemmel láthatóan megnyugodott, s mint aki mély álomból ébred, elhaló hangon megkérdezte:

—Hogy kerülsz te ide?

—Eljöttem utánad. —válaszolta felesége biztató hangon. —Nemsokára kijutunk innen, ne aggódj!

A férfi nem válaszolt, hanem fejét lassan Hajnalka felé fordította, halványan elmosolyodott, aztán a feje fölött lévő szerkezetet kezdte el bámulni, és csak ekkor szólalt meg újra.

—Gondolod?

—Igen —válaszolta Hajnalka határozott hangon. —Ez biztos!

—Az jó lesz. —sóhajtott egy nagyot Joci, miközben a csípőjéhez kötözött karjait próbálta megmozdítani. —Nagyon kényelmetlen. —próbálta felemelni a fejét, miközben alaposan szemügyre vette a felette lévő szerkezetet is. —Tulajdonképpen hol vagyunk, és miféle izé ez… — kérdezte most már sokkal élénkebben.

—Hogy hol vagyunk, azt sajnos én sem tudom. —válaszolta Hajnalka. —Ez a helyiség valami kripta, vagy valami földalatti templom lehet, de látható kijárata nincs, a fény pedig valahonnan a magasból szűrődik be, de azt már nem lehet látni, hogy honnan. Ez a hideg húzat is onnan fentről érkezik, ami pedig ezt a kőből épített szerkezetet illeti, hát…

 —Próbáld leírni, elmesélni, hogyan néz ki kívülről, mert én innen alulról, sajnos nem sokat láthatok belőle. Annyit láthatok, hogy valamiféle fából készült belső tartószerkezet van itt, s ha megmozdulok, akkor valószínű, hogy rám fog omlani az egész. Egyébként is, ahogy elnézem, a meglévő rések egyikén sem tudnék kijutni, mert mindenike túl szűkre szabott, tehát valami egyéb megoldást kell találnunk.

Hajnalka leszállt a kőlapról, majd figyelmesen kezdte körbejárni a fura építményt, és közben magyarázni kezdte azt, amit lát.

—Nos, amit láthatok, az egy hét szintes, lépcsős építmény, a tetején egy kőlappal lefedve. Olyan, mint egy miniatűr zikkurat,  de mégsem olyan, mert ahogy elnézem, hét boltívszerű valami is van itt, amire a külső lépcsők vannak felrakva.

—Más egyéb? —kérdezte Joci elgondolkozva.

—Más egyéb? Más egyéb nincs. Az asztalon van néhány faragott kőhasáb, de ezekről nem tudom, hogy miért vannak itt.

—Milyen kövek? Hogyan néznek ki?

—Hát ezek olyan hasábszerű valamik. Az egyik háromszögű, a másik hat, és van itt egy harmadik is, az hétszögű. Van itt még egy kőkorsó, de más egyéb semmi sincs. —nézett körül Hajnalka még egyszer a helyiségben, hogy biztos legyen a dolgában.

Joci pedig elgondolkodva hallgatott egy darabig, majd ezt kérdezte:

—Előbb boltíveket emlegettél, igaz?

—Igen. Szerintem ezek azok.

—Hetet számoltál össze?

—Igen.

—Hmm! Azt hiszem, hogy tudom már, miről szól ez az egész. —válaszolta Joci felélénkülve. —Figyelj rám! Ahogy elmagyaráztad, és ahogy én innen alulról amennyire látom a lényeget, ez egy befejezetlen boltíves szerkezet. Ezért is van itt belül ez a fából összeállított tartószerkezet, ami fenntartja az egészet, míg majd befejeződik az építkezés, vagyis a helyére kerül a zárókő, ami a boltívek csúcsán helyezkedik el. Amikor az a kő is a helyére kerül, a szerkezet már önmegtartó lesz, és akkor a belső tartószerkezetet gond nélkül el lehet távolítani. Ilyen egyszerű ez. Az asztalon lévő faragott kövek egyikét kell a csúcson lévő résbe elhelyezni, utána máris készen vagyunk.

—Ilyen egyszerű lenne? —kérdezte Hajnalka, kétkedéssel a hangjában.

—Ha felmászol a szerkezet tetejére, ott megtalálod az üresen hagyott rést, amelyikbe csak a megfelelően faragott követ kell beilleszteni, és máris helyben vagyunk. Mássz csak fel, és akkor meggyőződhetsz, igazam van vagy sem?

—Nem fog összedőlni? —rémüldözött Hajnalka a merész ötlet hallatán.

—Bizonyára nem, mert akik fölém rakosgatták ezeket a kőtömböket, sok mindenhez értenek, de repülni ők sem tudnak, úgy, hogy nyugodtan felmászhatsz te is.

—Biztos?

—Csak egyféleképpen tudhatjuk meg, s ha igazam van, akkor a megfelelő zárókövet amúgy is te neked kell a helyére illesztened, és erre az építők is bizonyára gondoltak. Mássz csak fel nyugodtan, és nézd meg, mit látsz.

Hajnalka még tétovázott, de aztán nagyon óvatosan fellépett az első fokozatra, aztán ugyanolyan óvatosan a következőre is, majd nemsokára felért a szerkezet tetejére is.

—Igazad van! —mondta remegő hangon. —Tényleg van itt, középen egy olyan lyuk, de ez kör alakú. —Kör alakú nem lehet. Nyúlj csak bele, és próbáld kitapogatni, hogy milyen kő illik bele.

Hajnalka óvatosan nyúlt bele a résbe, de nemsokára tapasztalnia kellett, hogy a  legfelső kőlap miatt képtelen annyira mélyen lenyúlnia, hogy kitapogathassa az üreg mélyén rejtőző sokszög milyenségét. —Nem érem el. —adta fel Hajnalka kiábrándultan és óvatosan lemászott a magasból. —Most akkor mi lesz?

—Semmi. —válaszolta Joci magabiztosan. —Nem számít, mert így csak egyetlen dobásunk van, de mi tudjuk, hogy hány boltív van, tehát nem lesz gondunk. A hétszögűt kell a résbe beilleszteni.

—Ez biztos? —kérdezte Hajnalka elgondolkozva.

—Világos, mint a nap! Te miért kételkedsz benne?

—Hát… nem tudom, de ha ilyen egyszerű ez, akkor miért van itt három különböző kő, a tetején pedig az a kör alakú, cseles fedőlap… Hétig pedig bármilyen idióta el tud számolni, szóval…

—Ne aggódj annyit! Hozd a hétszögűt, és essünk rajta túl. —válaszolta Joci magabiztosan, de amikor Hajnalka újra felmászni igyekezett az építményre, ölében a hétszögű kővel, akkor újra megszólalt.

—Várj! Azt hiszem, igazad van! —mire Hajnalka megállt és a kőlapra helyezte a követ.

—Csakugyan?

—Nos, ha a hétszögű kerül a helyére, akkor ez a boltíves szerkezet, a kívülről rárakott lépcsőfokok súlya alatt egy szinte szétbonthatatlan szerkezetté alakul, s ha így lesz, akkor én innen ezeken a szűk réseken legfeljebb csak szeletekben juthatok majd ki.

—Hát ez igaz! —hagyta rá Hajnalka is pár pillanat gondolkodás után. —De akkor mi a megoldás?

—Nem tudom.

—Nem tudod?

—Nem. Innen nem tudom eldönteni, hogy mit tehetnénk.

—S akkor? —kérdezte Hajnalka megrökönyödve.

—Nem tudom, édesem. Nem tudom. Azt hiszem, hogy ezt valahogy te neked kellene megoldanod…
—Hogy én? De hisz én semmit sem értek az ilyen…

—Valóban?

—Hát… én… szóval ez olyan másféle… ez olyan csavaros, trükkös valami…

—Ez egy rejtvény, édesem.

—Rejtvény?

—Miért? Szerinted nem az?

—Hát… van benne valami.

—Akkor megkérlek, szedd össze a gondolataidat. Hallani szeretném, hogy te mit és hogyan látsz, de most nem olyan tárgyszerűen, mint előbb, hanem a formában elrejtett titkot próbáld megtalálni, oké?

—Titkot?

—Azt!

—Hmm!

—Mi a gond?

—Hát… nos, gond van, mert itt nem csak egy furcsaság van, mert én kapásból is legalább egy tucatnyit sorolhatnék.

—Akkor fogj neki, kérlek, mert nemsokára múmiává fogok aszalódni ebben a piramisban. —jegyezte meg Joci nem kis iróniával a hangjában.

—Nem is jársz túl messze az igazságtól. —nevetett Hajnalka, miközben komoly arcot öltve körbejárta az építményt, majd beszélni kezdett.

—Egyszer az, hogy hét boltív, hét lépcső. Hét fokozat, hét egymásra hajló, egymást támogató ív. Hét lépcső, mint Szemiramisz függőkertje, hét lépcső, mint Babilon ősi várfala, a hét hét napja, a hét erény, Hermész lantjának hét húrja, heten, mint a gonoszok, hétpecsétes titok. Folytassam?

—Nem bánom, de ha ettől én innen kijutok, akkor csak folytasd nyugodtan, én legfeljebb alszok egy jót addig. —válaszolta Joci szemrehányó hangon.

—Ki fogsz jutni, ne aggódj! —válaszolta Hajnalka zavartalanul. —Szóval akkor vegyük át még egyszer, hogy te is értsd! Hét színt, mert a beavatottnak hét próbát kell kiállnia. Hét ív, mert hét erény létezik, mely méltóvá tesz valakit, hogy a Thot könyvében leírt tudást birtokolhassa. Hét ív, de esetedben világos az, hogy néhány ívet le kell valahogy bontanunk, mert másképpen nem szabadulhatsz a halandóságodból fakadó földhöz-ragadottságodból. Kérdés az, hogy négy plusz három, vagy hat plusz egy az a szám, mely felemel a földről. Esetedben az első változat, a négy plusz három kizárt, mert bár fekvő testedet Leonardo Da Vinci mester híres négykarú-négylábú emberi ábrázolása szerint helyezték el erre a kőr alakú kőasztalra, de két karodat csípődhöz rögzítették egy kötéssel, melyet ahogy elnézem, Ízisz huroknak neveznek. Kezeid tehát kötöttek, ezért a kezed ügyében lefutó íveket, melyek a Hit, a Remény és a Szeretet hármasságát jelképezik, nem tudod eldobni magadtól, és akkor emiatt a vele szemben lévő, a csípőd és a térded magasságában lévő Igazságosságot, Bátorságot és a Mértékletességet sem, és akkor csak egyvalamitől kell megválnod, ha szabadulni akarsz.

Hajnalka ezzel kezébe ragadta az asztalról a hatszögű kőhasábot, majd másik kezébe fogta a hétszögűt is, fellépett az építmény tetejére, és így folytatta:
—Hat plusz egy lehetsz mindörökre, de ha lemondasz az egyik princípiumról, akkor egyszerű halandóként nyered el a lehető legnagyobb rangot. Melyiket akarod?

—Nem mondtad el, hogy melyik a hetedik.

—Ha döntöttél, akkor majd elmondom.

—Rád bízom a döntést.

—Neked kell döntened!

—Fura szimbólumokban beszélsz, nem igazán értem szavaidat, ezért inkább csak annyit mondok, hogy veled akarok lenni mindörökre. Ez így elég?

—Nem! Nem lesz elég, mert mi innen csak egyféleképpen fogunk kijutni. Együtt vagy sehogy, és hidd el, ezt most nem valamiféle fura megérzés mondatja velem.

—Hát legyen! Én látatlanban is lemondok arról a hetedik valamiről, és akkor mond még el, hogy mit kell még megtennem!

 Erre Hajnalka gondolkodás nélkül lökte a hatszögű kőhasábot az építmény tetején lévő üregbe, felegyenesedett, majd ezt mondta:

—Most a szabadon hagyott lábaiddal rúgd ki azokat a támasztékokat, és ne ijedj meg ha… —de nem fejezte be, mert Joci gondolkodás nélkül máris kirúgta a tartófákat, mire az egész építmény megroggyant egy kissé, de stabilan állva maradt, miközben a Joci jobb lábánál lévő egyik ív kőkockái dübörögve omlottak le, de fura módom kifele zuhantak a kőlapra, feltárva az üregben fekvő előtt a kiutat. Hajnalka remegő lábakkal állt a korábban alaposan áthelyezkedő építmény tetején, és most kétségekkel teli hangon megkérdezte:

—Egyben vagy?

—Még igen. —jött a síri hang az üregből, mire Hajnalka megkönnyebbülten szusszant egy nagyot, és a rászáradt vértől feketéllő kezével megtörölte a hideg verítéktől kivert homlokát.

—Hála istennek! —suttogta remegő hangon, és csak állt ott továbbra is, mire Joci újra megszólalt.

—Segítenél, kérlek, végre kijutni innen?

—Hát persze! —kapott észbe Hajnalka hirtelen megelevenedve, és máris a feltárult résnél termett.

Pár pillanat műve volt, hogy kiszabadítsa hőn szeretett férjét abból a kriptából, és most újra az egymás szemébe nézhettek. Remegő karokkal ölelte át férjét, miközben egy szótlan könnyezéssel könnyített magán, lelkében vadul tomboló érzésekkel küszködve. Joci szótlanul ült egy darabig, aztán csendesen megjegyezte: 

—Ha nem haragszol, akkor én is szeretnélek végre magamhoz ölelni.

—Ah! Persze, hogyne! —nevette el magát Hajnalka, és máris a Joci kezét igyekezett kiszabadítani a nyakán átvetett hurkok szorításából, de hamarosan kiderült, hogy képtelen kioldani a csípők magasságában rögzített bogokat. A kemény, szívós rostokból összefont kötél nem engedett semmiféle erőszaknak. Próbálta a körmeivel feszegetni, de csak azt érte el, hogy körmei beszakadtak, erre próbálta a fogaival is, de képtelen volt bármiféle eredményt is elérni. Joci elfehéredő arccal nézte felesége feltört, vérző kezeit, és iszonyodva kérdezte:

—Hajnalka! A kezeddel mi történt? Hagyd azonnal abba! —de Hajnalkát nem lehetett megállítani.

—Ne aggódj! Nekem is meg kellett szenvednem a halandóságom gyarlósága miatt. —válaszolta, és most pár pillanat gondolkodás után taktikát váltott. —No, most lássalak! —mondta, és a jegygyűrűje gyémántjával próbálta átvágni a kötél rostjait, ám csalódottan kellett tapasztalnia, hogy semmire sem megy a gyémánt keménységével, mert a kő csikorogva siklott a rostok felületén, de kárt nem tudott okozni benne. Elgondolkodva hagyta abba a kísérletezést, miközben újra felidézte magában Imelda szavait. „Kezedben tartod a legkeményebb fegyvert, mellyel a legerősebb láncot is legyőzheted! Ahol semmire sem mész a keménységgel, ott a lágyság fog győzelemre vinni!” 

—Igen? —morfondírozott félhangosan, Joci pedig szótlanul nézte, aztán hirtelen megszólalt.

—Hajnalka!

—Tessék?

—Hajnalka! —dadogta. —A hasad! Azazhogy…

—Mi van vele? —kérdezte vissza Hajnalka hanyagul, miközben mélyen elgondolkozva az előtte lévő rejtély titkát igyekezett megfejteni.

 —Hajnalka! Hol van a gyerekünk?

—Otthon maradt. Ne aggódj miatta, mert jó kezekben van…

—Hajnalka! —csattant most már Joci hangja méltatlankodva, mire Hajnalka is észbe kapott, és felhagyott a titok megfejtésével.

—Bocsáss meg, kérlek! Hiszen te még nem is tudod…

—Igen! Illetve nem, mert én még semmit sem tudok a kislányomról.

—Kislányodról?! —nézett rá Hajnalka elcsodálkozva. —Ezek szerint, csak tudsz róla… valamit. —tette hozzá a Joci arcát fürkészve.

—Igen, de ezt csak úgy mondtam… —válaszolta Joci elbizonytalanodva —Nem is tudom… Tényleg kislány? Mikor született? Rég, és ilyen nap van ma? Mióta vagyok én… Istenem! —kérdezte mindezt hirtelen, majd elhallgatott. —Úristen! Mi történt velünk?

Hajnalka elgondolkodva nézett rá egy darabig, aztán csendesen megjegyezte:

—Úgy tudtuk, hogy te meghaltál.

—Meghaltam?! —visszhangozta Joci döbbent hangon, Hajnalka pedig így folytatta, miközben újra kezébe fogta a Joci derekán lévő kötél végét.

—Mindannyian meggyászoltunk… —és közben a kötél végén lévő rostokat kezdte egyenként szétbontani.

—Jaj, ne!

—Én megszültem hét hónapra a lányunkat, téged közben egy szertartás keretében elbúcsúztattak a csapat tagjai…

—Istenem! Ne is folytasd! —fordította el Joci a fejét fájdalmasan.

—Engem nem engedtek ki a kórházból, de ahogy elmesélték később, ott voltak a búcsúztatódón a szüleid is… —folytatta Hajnalka zavartalanul, miközben pár fonalat sikerült kibontania a kötél végéből.

—A szüleim? Azt mondod, hogy… —nézett nagyot Joci hitetlenkedve.

—Igen. Édesanyád és édesapád is! —tette hozzá Hajnalka immár mosolyogva, és egy könnyed mozdulattal sikerült néhány különválasztott fonalat áthúznia a bogon, amitől a csomózás jócskán megereszkedett, és már nem okozott többé gondot a kötés kioldása.

—Mit keresett ott az a boszorkány…

—Édesanyádra gondolsz?

—Hát persze!

—Édesanyád az egyik legvagányabb nő, akit valaha is megismerhettem. —felelte Hajnalka, miközben egy könnyed mozdulattal kifordította Joci kezét a kötél szorításából.

—Ah! —emelte fel Joci a kezét fájdalmasan, és óvatosan mozgatni kezdte görcsösen merev ujjait. —Na ne, ne zsongíts ezzel a dumával, megkérlek! Anyám egy vipera, aki csak az apámmal akar leszámolni…

—Különben alig van egy hónapja, hogy összeházasodtak… —folytatta Hajnalka, miközben a Joci másik kezét kezdte el kiszabadítani.

—Összeházasodtak?! —suttogta Joci hitetlenkedve. —Most már kezdem érteni, hogy miért kellett engem halottnak nyilvánítani. —tette hozzá kissé később, mikor már a másik kezét is sikerült kiszabadítani a hurok szorításából.

—Nem csak ezért, hanem valami ilyesmiért inkább. —válaszolta erre Hajnalka, miközben most a Joci nyakán körbefutó kötél rostjait bontogatta szét, s a szétbomló kötél szálai közül egy finom művű arany nyaklánc szemei bontakoztak ki, melyen egy arany medál csüngött, máltai nagy-kereszttel, körbefutó tölgyfalomb koszorúval ékesítve.

—Hát, igen. —hagyta rá Joci csendesen a mellén függő ékszert tanulmányozva egy darabig, aztán lassan kiejtette kezéből, és a vele szemben álló Hajnalkát ölelte magához. —Sokszor hittem azt, hogy nem fogom túlélni. —suttogta behunyt szemmel, mire Hajnalka lágyan bújt közelebb és megjegyezte: 

—Nem csak számodra volt pokol az, amit az utóbbi időben át kellett élnem nap mint nap, míg aztán egyszer csak váratlanul megérkezett Imelda.

—Imelda? Ki az?

—Az, akinek te az arcképét a zongorádon tartottad valamikor. —válaszolta Hajnalka, Joci pedig értetlenül nézett rá. —Imelda a húgod!

—A húgom? Hogyan? —nézett Joci elkerekedett szemmel Hajnalkára, Hajnalka pedig mosolyogva bólintott.

—Bizony! A húgod, aki pár perccel később született, mint te.

—Hihetetlen! —suttogta Joci megkövülten. —Most már értem, hogy miért hittem én, hogy ő… Ő hol volt mostanáig, és miért… vagyis ő hogyan került elő most?

—Imelda valamiféle apáca, de én azt hiszem, hogy ő is inkább egy ilyen  medált visel, mint te, és ő azért jött el hozzám, hogy elmondja, te életben vagy és hogy nekem ide kell jönnöm utánad, hogy kiszabadítsalak. Neki köszönhetjük, hogy rád találtam, vagy inkább azt, hogy engem is idehoztak. Tényleg! Neked van fogalmad arról, hogy mi most hol, melyik világrészen vagyunk?

—Fogalmam sincs, de ha jól emlékszem, akkor legutoljára Máltán voltam, a reptéren egy vendéglőben rendeltem valami italt, aztán… nem tudom.

—Rémlik valami, mert nem is olyan régen engem is megitattak valamivel, aztán hurcolkodtak velem, és mikor megébredtem, akkor itt találtam magam a falhoz láncolva. —mutatott Hajnalka az egyik sarok felé.

—Akkor ezek szerint lehetünk bárhol, de szerintem ez teljesen mindegy mindaddig, míg nem sikerül kijutnunk ebből a kőkriptából. —állapította meg Joci kissé később. —Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább!

—Rendben! —hagyta rá Hajnalka is —Ötlet?

—Szerintem kell lennie itt egy rejtett kijáratnak, de azt megjegyzem, hogy könnyen meglehet, a titok megoldásához megint a te észjárásodra lesz szükségünk. —nevetett Joci jóízűen.  —Apropó! Elfelejtetted megmondani, miről mondtam le én anélkül, hogy tudnék róla. Mi volt az a hetedik dolog? —és leszállni készült a kőasztal lapjáról.

—Ne bánkódj miatta! —legyintett Hajnalka kicsinylően, és a nehezen mozgó Jocinak segített lábra állni. —Hatalom.

—Hatalom? —kérdezte Joci kissé lebiggyesztett szájjal. —Hát, azért tényleg nem kár! —és legyintett egyet ő is, majd fájósan derekára tette a kezét és tett pár bizonytalan lépést a helyiségben, nehezen kiegyenesedett, és máris a helyiség falait kezdte el vizsgálgatni.

—Olyan falrészt kell keresnünk, ahol a kövek közt, az illesztéseknél, a résekben nincs vakolat, netán valamiféle léghúzatot is lehet érezni, a fal hőmérséklete is lehet másabb, szárazabb vagy éppen nedvesebb a környék… —morfondírozott Joci hangosan, miközben lépésről lépésre haladt körbe a falak mentén, kezével alaposan kitapogatta a köveket, árulkodó jelek után kutatott. Hajnalka elgondolkodva nézte, de nem követte Joci példáját, hanem a fejük fölött lévő boltíveket bámulta, majd a boltívek közti falakat nézte összevont szemmel. Tett pár lépést, leguggolt és onnan is hosszasan nézett fel a magasban halványan derengő falakra, melyen egy kuszának tűnő ábra halvány körvonalai rajzolódtak ki a szeme előtt. Joci már kétszer is körbejárta a helyiség falait, majd leplezetlen kiábrándultsággal a hangjában állapította meg, miközben széttárt karokkal fordult Hajnalka felé, aki most már a kőasztal tetején állt, és onnan fürkészte a fejük feletti boltívek szabdalta kupolát.

—Tökéletesen egymásba illesztett kövek, és semmi egyéb. Semmi jele annak, hogy itt bármelyik is bontható lenne vagy… —

—Ott van a kijárat! —mondta Hajnalka nyugodt hangon a lépcsős emelvény tetejéről, és a fal egyik pontjára mutatott határozottan.

—Itt? —lépett Joci csodálkozva a Hajnalka által megjelölt helyre és értetlenül bámulta az előtte álló, függőleges kőlapot, mely semmiben sem különbözött a fal többi részétől. —Miből gondolod, hogy itt kell lennie? — és most letérdelt a földre, és alaposan vizsgálni kezdte a kövek összeillesztését, de semmi különlegeset sem talált. —Elmagyaráznád, hogy te mit látsz, amit én nem? —adta fel és eltávolodott a faltól, hogy más szemszögből is szemügyre vegye.

—Egyszerű! —vonogatta a vállát Hajnalka, mint akinek annyira kézenfekvő a dolgok állása, hogy szinte kár pazarolni rá szavakat.

—Az meglehet, de én semmi különöset sem látok…

—Azért nem látod, mert elsiklasz a részletek fölött.

—Akkor legalább egy olyan részletet mutass, ami…

—Nézz fel a fejed fölé is, és akkor láthatod, hogy ott van a titok nyitja!

Joci a boltíveket kezdte el nézegetni, nézte így is, úgy is, aztán megjegyezte:

—Masszív építmény, az biztos! Ez a tizenkét, kőből rakott boltív fölé akár egy erődöt is lehetne építeni, akkor sem dőlne össze…

—Szerinted csakis ezért lett pontosan tizenkét részre felosztva, hogy egy bombabiztos szerkezetet hozzanak létre? —kérdezte Hajnalka kissé csalódott hangon.

—Elvileg nem, mert ezt akár hat ívvel is… —kezdte el Joci, de Hajnalka türelmetlenül közbevágott.

—Persze! És lehetne akár nyolc, vagy négy… ah! Javíthatatlanul felületes vagy! Hát nem látod a többi részletet is?

—Mit kellene látnom még? —tárta szét karjait Joci értetlenül.

—Na, mindegy! —legyintett Hajnalka megadóan. —A tizenkettes szám már mindent megmond, gondolhatnád, hogy nem hiába emlegetem, nem?

—Hát…

—Tizenkét boltív szegmens, mint tizenkét szegmense az égnek. Tizenkét állatöv. Nem hallottál még róluk?

—Hallani hallottam…

—Az hasznos lehet, de ha jobban megnézed, akkor azokról  a halványszürkés pontocskákról azonnal kiderül, hogy nem egyebek, mint égitestek, s akkor mi mit láthatunk?

—Égbolt?

—Hát azt nem, de annak egykori ábrázolását igen, és ha nem csalatkozok, akkor ez az iderajzolt égbolt valamikor időszámításunk előtt ezerötszáz évvel mutatott így.

—Hát… —tátotta el a száját Joci elámulva. —s te mindezt miből tudod ilyen pontosan megállapítani? 

—Mondtam már, hogy egyszerű! —legyintett Hajnalka és tovább folytatta, mire Joci csak motyogni tudott valamit, hogy hát igen, könnyű annak, aki tudja! —Mikor otthonról eljöttem, akkor december tizenkilencedike volt, s ha erre ráveszünk egy két napot, akkor körülbelül most van az év legrövidebb napja. Az a halovány, stilizált koszorú, ott lent a falon, a fejeddel egy magasságban, az a Napot szimbolizálja, ami ilyenkor, decemberben van legalacsonyabban az égen, és innen indul el minden évben diadalmas útjára, hogy legyőzze a sötétséget. Tehát egyértelműen mutatja, hogy ott kezdődik felemelkedésének az  útja, kifelé a sötétség rabságából.

—Lehet, de akkor miért mutattad ezt a kőlapot és miért nem azt, ott ahol az a Nap van odarajzolva? —kérdezte Joci értetlenül.

 —Mondtam már, hogy ez az égbolt nem a mai eget mutatja, hanem egy sokkal régebbit, mert a jelenlegi égbolt azóta rég megváltozott, s a Nap is már máshol kezdi el emelkedésének útját.

—Te ezt honnan tudod olyan biztosan?

—Ne aggályoskodj annyit már, hisz láthatod, hogy itt, ezen a rajzon, a Nap a Bika csillagképében van legalacsonyabban, de kétezer évenként átvándorol egy szomszédos zodiákusba. A Bika csillagképből már átvándorolt egyszer a Kos csillagképébe, ma már a Halakban van, ez körülbelül hatezer évet jelent, de nemsokára már a Halakból is tovább fog vándorolni. Egyelőre azonban ma még ott van, és itt, ezen az ábrázoláson az a hely ott van, ahol te állsz most, és én ebben nem tévedek! Hidd el!

—Nekem fogalmam sincs, hogy te mindezt most honnan szeded elő, így aztán azt sem mondhatom, hogy igazad van, vagy sem. Az elméleted helyességével én nem tudok vitatkozni, de most akkor szállj le, megkérlek szépen, az elméletek zikkurattjának magasságából, és gyere ide le te is, a gyakorlat hideg világába, és mutass nekem akár egyetlen olyan jelt, amitől ez a kőfal megnyílik, vagy leomlik, vagy…

—Mire is mennétek, ti férfiak, ha mi nők nem volnánk ezen a földön? —dohogott Hajnalka kissé mesterkélt hangon, és leszállt majd odalépett Joci mellé, hogy szemügyre vegye ő is azt a bizonyos kőfalat. Joci egy elegáns mozdulattal invitálta maga mellé, s Hajnalka alighogy rálépett a kőfal előtti sima kőpadló egyik négyszögletes lapjára, a kettőjük súlya alatt az pár centiméterrel leereszkedett alattuk.  Kővé dermedve álltak meg, pár pillanatig egymást néztek, de történni más egyéb nem történt, mire Hajnalka természetes hangon megjegyezte:

—Hát nem megmondtam?

—Mit mondtál te meg? —kérdezte Joci kelletlenül.

—Azt, hogy nem a puszta megérzés mondatja velem azt, hogy innen vagy mindketten, vagy egyáltalán nem fogunk kijutni.

—Ebben tökéletesen igazad van! —hagyta rá Joci elismerően, aztán hozzátette: —Ezt jól kieszelték, de hogy te mindezt a csillagos éggel kapcsolatos izékkel hogyan tudtak kideríteni…

—Pedig mondtam már, hogy milyen egyszerű, nem? A Föld precessziós elmozdulása révén az égbolt elvándorol, s huszonhatezer évenként újra visszatér ugyanoda, tehát…

—Egen? —kérdezte Joci fanyalogva, miközben lehajolt, és kezével a lesüllyedt kőlap és a fal közti üregben a kőfal élét tapogatta.

—Hát persze, és akkor ez kétezer évenként harminc fokos eltolódást jelent nyugati irányban, és az akkor három ív, és akkor csakis ez a kőtábla lehet…

—Tiszta igaz! —vágta rá Joci. —Kár, hogy ez nem nekem jutott az eszembe. Van itt közel harminc ilyen kőlap, és akkor világos, mint a nap, hogy csakis ez az egyetlen olyan, ami…

—Most akkor már érted? —örvendezett Hajnalka őszintén, és ő is leguggolt Joci mellé, s a lesüllyedt padló, de a még mindig zárt kőfal titkát kezdte el ő is tanulmányozni.

—Ja, persze, hogyne érteném!

—Végre! —nyugodott le Hajnalka is, és térden állva segíteni próbált Jocinak, aki vállával belökni igyekezett a szabaddá vált kőfalat, de minden látható eredmény nélkül.

—Csak tudnám azt, hogy mi a jó franc az a precesszió. —motyogta Joci magában morfondírozva, majd néhány hiábavaló erőfeszítés után kimerülten dőlt háttal a kőfalnak. 

—Hogyhogy nem érted? —zuhant mellé Hajnalka is kimerülten a hiábavaló erőlködéstől.

—Fene tudja! Világos, hogy ez a lesüllyedt kőlap eddig reteszként zárta el ezt a függőleges kőlapot, ez most szabaddá vált és el kellene fordulnia valamerre, de ezt még megmzdítani sem lehet, és nemsokára vaksötét lesz… —tekintett szét aggodalmasan az egyre sötétebb homályba burkolózó helyiségben.

—Gondolkozzunk, és közben pihenhetünk is. —indítványozta Hajnalka, és háttal fordulva leült ő is,s  a hideg kőfalnak támasztotta a hátát. —Várj! Van egy ötletem! —mondta nemsokára, de Joci már túl kimerült volt ahhoz, hogy rákérdezzen. —Imelda mondott valamit, hogy… gyere! —és mindkét lábát a lesüllyedt kőpadló szélének támasztotta. —Gyere, próbáljuk egyszerre! —mondta, mire Joci is nekifeszült, majd mindketten lökni kezdték a hátukkal a kőlapot, ami egy pillanatig úgy tűnt, hogy inogni kezd, mire mindketten, utolsó erejüket megfeszítve tolták, de végül kimerülten adták fel, mert a kőfal nem mozdult többé, és makacsul állt ellen a próbálkozásuknak. Lihegve kapkodták a levegőt, a helyiségre közben koromsötét telepedett, végül már csak egymás szuszogását hallhatták.

—És most? —kérdezte Hajnalka csüggedt hangon, miközben fázósan bújt Joci mellé, aki a bő köpenyét igyekezett mindkettőjükre teríteni.

—Itt maradunk! —szegezte le Joci határozott hangon. —Nem tudhatjuk, hogy mi a nyitja ennek a trükkös falnak, de nem kockáztathatjuk azt, hogy ha elmegyünk innen, akkor újra felugorjon, mert akkor meglehet, hogy nem fog többé működni. Nem tudhatjuk. Különben is, itt már vaksötét van, és ha átjutunk is innen valahová, a sötétben nem fogunk boldogulni. Inkább pihenjünk, és ha majd újra világosság lesz, akkor megint megpróbáljuk.

—Csak ne lenne ilyen hideg! —bújt Hajnalka még közelebb, önkéntelenül vacogva.

—Mesélj valamit, hamarabb fog telni az idő! —suttogta Joci elgémberedett ujjaira lehelve. —Fenébe is, ha elgondolom, hogy az idei Karácsonyra egy jótékonysági koncertet szerettem volna összehozni. Talán anyudat is megkérhettük volna, hogy nevezzen be…

—Biztos, hogy eljött volna. —suttogta Hajnalka álmos hangon.

—Most már lőttek a nagy terveknek, s ha meggondolom, hogy engem mindenki halottnak hisz, végérvényesen lemondhatok arról, hogy színpadon szerepelhessek anélkül, hogy ócska, aljas reklámfogásokkal spekuláló csalónak tekintsenek.

—Nem igaz! —mondta halovány hangon Hajnalka, s lecsukódó szeme előtt már álomszerű árnyak táncoltak.

—Lányunk vajon mit csinál? —kérdezte Joci álmodozó hangon, de Hajnalka csak mocorgott valamit félálmában. —Nem mondtad, hogy hogyan hívják!

—Eszmeralda! —válaszolta Hajnalka álmos hangon.

—Eszmeralda? Nagyon szép. Hogy jutott ez a név az eszedbe?

—Ha majd belenézel a szemébe, érteni fogod. —suttogta Hajnalka elhaló hangon, valahonnan az álom túlsó partjáról.

—Azt hiszem, láttam már valahol… — válaszolta egy kis idő után Joci, majd lecsukódtak a szempillái, és félálomban még hozzátette: —Láttam, vagy talán általa láttalak téged? Nem is tudom már… —és kimerülten mellére ejtette a fejét.

—Édes Istenem! —hallotta Hajnalka hangját valahonnan messziről. —Joci, ébredj!

—Tessék! Mi történt? —kapta fel a fejét hirtelen.

—Ébredj! Reggel van.

—Reggel? —kérdezte hitetlenkedve, mert úgy tűnt, hogy csak pár pillanattal korábban koppantak le szemei.

—Mozdulj, mert idefagyunk! —vacogott Hajnalka, s ha tehette, még jobban összekuporodott.

—Könnyű ezt mondani! —vacogott most már Joci is a hidegtől elkékült ajkakkal, és a helyiségben a mennyezet irányából alig derengő fény felé tekintett. —Fogalmam sincs, hogy ez a fény honnan szűrődik ide be. Valami kéményszerű szellőzőrés lehet ott fent.

—Jó, hogy nem ott kell kijutnunk innen. —követte Hajnalka is tekintetével a magas boltíveket kutató Jocit.

—Azt mi még nem tudjuk! —állapította meg Joci savanykás hangon.

—Az kizárt, mert Imelda világosan megmondta, hogy valami olyasvalamit kell tennünk, amit Arkhimédész is elmondott.

—Hogy ne zavarjuk a köreit? —kérdezte Joci kiábrándult hangon.

—Dehogy! Azt a másik mondókáját idézte, hogy adjatok egy fix pontot, és én kimozdítom helyéről a világot!

Joci pár pillanatig elgondolkozva nézett maga elé, aztán megjegyezte:

—Hát igen! Tudhattuk volna!

—Mit kellene tudnunk?

—Hát azt, kedvesem, hogy Arkhimédész papa egy fix pontot emlegetett.

—Igen. És?

—Mi pedig úgy tettünk, mint ahogy a süket szokta abban a közmondásban!

—Mint a süket?

—Az hát!

—Nem értem.

—Pedig egyszerű! —mosolyodott el Joci sejtelmesen.

—Aki tudja, annak mindig könnyű szokott lenni!

—Erről te nem kell meggyőzz senkit! Engem meg pláne nem!  Miért nem mondtad inkább el hamarabb, hogy mit üzent a húgom?

—Miért? Mi benne a csel? Nem löktük eléggé ezt az átkozott falat mindketten?

—De igen, és pontosan ezért nem tudtuk kinyitni.

—Vagyis?

—Ketten löktük, de te csak egy fix pontot emlegettél. Mi van akkor, ha ez az átkozott kőajtó egy középső, függőleges tengely körül fordul el?

—Ez igaz! S akkor?

—Akkor próbáljuk meg, de most csak az egyik oldalán. —és ezzel tettre készen máris felálltak, nekitámaszkodtak a falnak, és kikerekedett szemmel egymásra néztek.

—Háromra! Mindketten!

—Egy, kettő, há-rom! —és erőteljesen nekifeküdtek a fal egyik szélének, mire a kőtábla szinte kiperdült velük a helyéről, s ők mindketten a fal túlsó oldalán találták magukat, miközben a kőtábla tovább fordult, majd becsapódott a hátuk mögött, s világosan hallották, hogy a padló lapja újra visszaugrik a helyére.

—Ezt elintéztük! —jegyezte meg Joci, és csak néztek egymásra meglepetten, egy szűk, hideg, földdel borított folyosón, melynek egyik vége felől halvány fény derengett.

—Jó, hogy a retikülödet magaddal hoztad, mert szerintem oda mi már nemigen fogunk visszamenni! —állapította meg Joci a kőlapot tanulmányozva.

—Hát nem! —hagyta rá Hajnalka is, majd hozzátette: —Remélem, most már végre kijutunk innen valahová, mert kezdem nagyon unni ezt a barlanglakó életmódot.

—Nem is tudom… —nézett szét Joci egyre jobban összeráncolódó homlokkal. —Ha ez igaz… —csóválta a fejét egyre jobban.

—Mi az? Mi történt?

—Hát… fene tudja, de… ezt nem hiszem el! Gyere! —és határozottan indult el, de nem a világosság felé, hanem a másik irányba.

—Nem volna jobb, ha errefelé…

—Óvatosan csak, itt húzódj le, mert bevered a fejed. Szólt hátra Joci Hajnalkának, aki egyelőre értetlenül, de engedelmeskedett a vaksötétben igen jól boldoguló Joci szavainak. —Most pedig négykézláb végig fogunk kúszni ezen a szűk folyosón, ami nemsokára majd felfele vezet. Ne maradj le, maradj mindvégig a nyomomban! Rendben?

—Biztos vagy, hogy jó felé megyünk?

—Majd kiderül! —válaszolta Joci hanyagul, és máris bekúszott egy alacsony alagútba, Hajnalka pedig követte. —Boldogulsz? —szólt hátra Joci, Hajnalka pedig igenlően válaszolt.

Pár másodperc múlva egyre világosabb lett, s nemsokára egy piszoktól szürke, pókhálókkal elfedett ablakszemmel lezárt szellőzőrés előtt találták magukat. Joci egy erőteljes rúgással kitolta a korhadt fakeretes ablakot, mire kintről vakító fény vágódott a szemükbe.

—Csak ön után, hölgyem! —fordult nevetve a háta mögül előbukkanó, sártól maszatos arcú, hunyorgó Hajnalka felé.

Pár pillanat műve volt, s máris mindketten kint voltak a dermesztő téli reggel fényözönében. Sártól mocskosan álltak meg egy hatalmas kőfalú épület tövében, vaksin hunyorogva a behavazott kert fehérsége miatt. Hajnalka remegő lábakkal jött közelebb, a Joci vállára bújt és megkérdezte:

—Hol a fenében vagyunk mi most?

Joci felnézett a hátuk mögött tornyosuló épületre, s eltűnődve jegyezte meg:

—Ha belegondolok, hogy én hányszor jártam körbe ezeket a falakat, és hogy mennyire úgy gondoltam, hogy minden zugát ismerem ennek a háznak…

—Miért? —bontakozott ki Hajnalka Joci karjai közül és ő is felnézett a falakra. —Te tudod, hogy hol vagyunk?

—Hát persze, hogy tudom. Te nem?

—Fogalmam sincs! Hol vagyunk? —nézett fel Hajnalka Joci arcára.

—Itthon vagyunk, kedvesem. Itthon! S ha jól meggondolom, akkor talán soha nem is voltunk sehová sem elmozdulva innen. —és elnedvesedő szemmel nézett végig a kert behavazott öreg fáin, aztán tekintete megállt egy modern, egyszintes épületen, melynek tetején vígan gőzölögtek a hőközpont szellőzőnyílásai. —Ahogy elnézem, a Kalipszóban is zajlik az élet.

Elérzékenyülve nyelt egy nagyot, s melegen ölelte magához feleségét. Hajnalka pedig érdeklődve fordult meg, pár pillanatig ő is a kert aljában terpeszkedő épületet bámulta, majd megjegyezte:

—Ha soha nem mentünk el, akkor talán észre sem veszik, hogy hazajöttünk. Nem? —nevette el magát, majd kedvesen nézett fel Jocira, és egy gyöngéd mozdulattal félresimította férje arcából a haját, melynek hollófekete tincsei közt most néhány ezüstszínű szálat láthatott.

Óvatosan léptek be az előszobába, ahol kellemes melegség, a nappaliban reggelire két személy számára megterített asztal fogadta őket, az asztalon egy friss, színes napilap hevert. Joci érdeklődve vette a kezébe, a fedőlapon a következő főcímet olvashatta. „ Szenzációs Hír” mellette pedig a saját arcképét láthatta. Azonnal belelapozott, olvasni kezdte, közben odaszólt Hajnalkának is. 

—Ezt nézd! —és közelebb tartotta, hogy Hajnalka is olvashassa.

„ Örvendetes hírrel lephetjük meg a kedves olvasóinkat. A Kalipszó alapítvány által szervezett Karácsonyi Remény nevezetű eseményre, melyet jótékonysági céllal a jól ismert Amfiteátrum dísztermében rendeznek meg, a neves előadók közt az a személy is fellép majd, akit pár hónappal ezelőtt halottnak nyilvánítottak egy repülőbaleset során, de mint később kiderült, az illető személy csodás módon mégis életben maradt. A meglehetősen bonyolult ügy részleteiről keveset tudni, de megbízható forrásokból szerzett értesüléseink alapján elmondhatjuk, hogy a balesetet túlélő csodás megmenekülését a titkosszolgálatnak köszönheti. A hivatalos szervek ezt nem kívánták kommentálni, ám ilyenforma hallgatásuk ékesszólóan bizonyítja azt, hogy csakis ők állhatnak az ügy háta mögött. Hírforrásainknak sikerült megerősíteni azt is, hogy ugyanarról a személyről van szó, akinek felesége a napokban elnyerte a kétévenként megrendezett Gaudi nagydíj nemzetközi versenypályázatának első helyezését és az ezzel járó tetemes összeget is, melyet, mint értesültünk, szintén jótékonysági célokra szándékoznak fordítani. A továbbiakban…”

—Mondtam én, hogy zajlik itt az élet, nem? —nevette el magát Joci, és visszahelyezte a lapot az asztalra, Hajnalka pedig sokatmondóan kezdte ingatni a fejét, aztán megjegyezte:

—Mintha itthon sem lennénk, illetve, akarom mondani, mi se csinálnánk jobban! Nem? —és nevetve villantotta ki hófehér fogsorát.

—Úgy tűnik, ezután csak a vágyainkat kell kimondanunk, és máris teljesülni fognak?

—Én ilyet nem mondtam.

—Nos, akkor lássuk csak. A lányomat akarom látni! Lehet?

—Azt igen! Gyere! —és máris lendültek az emelet felé.

—Jó, és akkor rám férne még egy alapos fürdés is, borotválkozás… —folytatta Joci a vágyainak listáját.

—A manikűrödre is figyelj, mert ilyen piszkos körmökkel nem állhatsz ki az Amfiteátrum színpadára. —egészítette ki Hajnalka.

—Jó, és akkor lenne még… —de közben nyílt az ajtó, beléptek, Joci pedig azonnal abbahagyta a felsorolást, mert közelebb lépett a fekvőhelyén mozgolódó, megébredt kislányához, aki most tekintetét az érkezőkre emelte, és vidáman mosolyogni kezdett. 

—Igazad volt, Hajnalkám! —suttogta Joci elbűvölten. —A mi kis Eszmeraldánk szeme tényleg olyan csodálatos! 

Karácsonyi ajándékom, Uram, Te légy!

Karácsonyra várva

Elindult már, messzi tájon

Sarki télben, jeges havon

Hegyen-völgyön kúszik felénk

Hallik már fenséges zenénk

Titokzatos, messzi tájon

Érkezik, hogy meghajoljon

Három vándor. Királyok?

Bölcsek? Talán mágusok?

Ők azok, kik követik a csillagot.

Úton vannak, megérkeznek

Betlehemben majd ott lesznek

Kik egy fiút felkeresnek

Egy jászolban majd fellelnek

Fényes szánok csilingelnek

Fenyők is most útra kelnek

Azt üzenik, ők is jönnek!

Jönnek, jönnek! Mind itt lesznek!

Elküldték már az angyalokat

Kik fényes szárnyon alászállnak

A jó lelkekben nyomot hagynak

Sötétben egy mécsest gyújtnak.

Csillagfényben megszült álom

Jöjj el hozzánk! Jöjj Megváltónk!

Hisz lelkünkben már oly nagy a szomj

Hozd el Őt nekünk, hozd el Karácsony!

Nyárády Károly

Ígéret

Nyárády Károly

Ígéret

VERSEIM

Marosvásárhely, 2011

Szeretettel! (.)

Ígéret

Poros zongorán egy kép

régi mosoly ragyog még

száradt virág, zöld vázában

hámlott falú kis szobában.

Fájó emlék, elszállt hangok

rég lecsengett bús akkordok

Fáradt képek, fakult színek

térdig porban álló fények.

Hajlott hátú, rokkant húrok

fehéredett, régi csontok

billentyűkön elszólt vágyak

bátortalan, régi árnyak.

Még kószálnak a fülemben

hangok. Még élnek reményben

hazajáró lelkek. Még benéznek

teleholdkor még mindig remélnek.

Hiszik, hogy egyszer majd benézek

Szobámban újra itt leszek, s regélek

Mondok nektek újra én új és új meséket

Ígérem, ha tehetem, itt leszek veletek.

Akkor is, ha én akkor már nem leszek.

2011. június 11.

Elrabolt Illúziók

Mond, miért van úgy az

Ha szó, mi száll, mint gaz

Megbánt, fáj, s ha igaz

Nincs rá gyógyír és vigasz

Kimondott szavak! Vágnak.

Mögöttük elfojtott vágyak

Kétségbeesett jajszó kiáltva

Száll, és magára hagyatva

elszállt, és dicstelen remény

beteljesült sors, kialvó fény.

Mondataim, melyek mögött

vannak Szavaim, melyek fölött

én vagyok, de semmit sem láthatsz

Elrejtem szemed elől, mert ártasz.

Megtanultam végre a nagy leckét

mitől roppant gerinccel hajlok kétrét

Én most tudom, bár mindig is tudtam

Elmondom tudd te is, mire jutottam:

Ne váltsd meg a világot, hiába teszed

Rámegy vagyonod, kedved és életed

és marad az űr, az érthetetlenség

bámulók serege, s lelkedben kétség.

És tagadd le neved, takard el arcod

Láthatatlanul vívj örökös harcot!

Álarcod soha ne vedd le magadról

Soha ne olvass többet a szavakból!

Ne mutasd, ha tudod, ha érted!

Ne tudják, te tudod, ha nem is kérded!

2011. május 26.

Remény

Az élet nem álomszép, durva és kemény

És csak hálni jár bele néha kis remény

Mert nem szép, nem jó, és nem képregény

S ki tükröt tart most eléd, az vagyok én.

Soha ne azt szeresd, ami most nincs

Ne azt keresd, ami csak mesében kincs

Az élettől vágyaid megkapod korlátlan

De hozzá gondjaid sora is számtalan.

És ne feledd! Soha nincs túl késő, addig, míg élsz

Mert semminek vége nincs, míg szenvedsz, míg félsz

Megy a nagy játszma, s ha egyszer a túlpartra érsz

Csak reméled azt, hogy ott majd a nyugvásra térsz!

2011. április 14.

Óda a Sötétséghez, avagy Oda a Sötétség!

Sötéten szállt, alaktalan Óz

Ki erőt lopna, de nem hoz

égből hulló, isteni morzsát

ajándékot, alamizsnát.

Szór suttogást, balga átkot

Ártást, rontást, gonoszságot

Beteg lélekben szült szóvirágot

Ki akkor boldog, ha tudja, ártott!

Neve hamis, szava ferde

vicsorog, de hangja gyenge

s ha szavával odavágott

örül, hisz pennája vérbe mártott.

Csörgőkígyó farka csörög

Vészt hozó, mint agyban vérrög

Bűzös iszapból okádott méreg

Sárgalázat szóró féreg,

ne csodáld! Utálnak téged!

2011. április 13.

Campari For Ever

Beszállna velem? Kérem!

Óhajt egy pohárral, velem?

Együtt, kettesben, az égben?

Ne habozzon, s ha válasza: igen!

Akkor "Campari for ever!" Velem!

(Szállj már be, te szerencsétlen!)

2011. április 9.

Nem Adom Fel!

Fedjem el arcomat? Nem teszem!

Ami az enyém, azt nem adom! Elveszem!

Vagy ti, vagy én? Tudom, hogy ti lesztek!

Csata lesz akkor is, s ha nem nyerek, elveszek!

És SENKI sem mondhatja: Ellenem győztetek!

Nem győztök le, mert áldozat nem leszek!

2011. április 5.

Nő Vagyok!

Benne van a szó, gesztusában ének

-Nézz rám! Mit szólsz, kellek néked?

Testem lázban, igen forrón égek.

Vágyaim tengerén vezess most át

Cserébe elmondom lényemnek titkát.

„Én nő vagyok!”

2011. március 30.

Amikor átverjük magunkat is?

Ha csókra nyílik a szád, és tényleg akarod,

s kezedbe ütköző kezemet titkon elfogadod,

akkor elmondom, bár szájamon nehéz lakat.

Elmondom ma éjjel, elmondom titkomat!

—Szeretlek!

2011. február 20.

A Hold Szerelmese

Ha történik, vagy megtörik

a fény, mely nem remény

csak, és nem csak vigasz

elégett gyertyaszál, és viasz

mely füstölögve ég még

Remélve azt, nem hiába ég!

A fejedben mindig tudod

szívedben úgyis ott dobog

a szó, a hang, a kell, a tudat

mely reménytelenül, de kutat,

fényre törve keresi az utat.

Elhallgatott, elaltatott szavak

tiltott könnyek, elfojtott öntudat

Leszaggatott, elhajított virágok

Becsapott ajtók, lefestett ablakok

Bezárva, mint senyvedő virágok

Sötétben tartott, sárguló hajtások

lettek csak az álmaimnak sorsa

elsodort a sors, egy lakhatatlan partra.

Kérdéseimre későn érkező válaszok

Melyek rövidek, hidegek és szárazok

Odavetett szavak, mint az alamizsna

Csont a porban. - Nesze neked kutya!

Pedig veled vagyok, miattad élek

Bár megváltást már nem remélek

és veled lehetnék, ha tehetném

Nem lehet, de kérdezem őszintén:

Miért vagy csak álmaimban?

Miért lehetsz csak eldugottan?

Miért nem fekszel karjaimban?

Miért nem vagy a hajnalokban?

De viszontlátlak régi könyvek oldalán

Veled vagyok akkor az álmok bársonyán

Hajadba kaphat így a csillagok szele

és ott vagyok veled, szeretve téged örökre!

2011. január 6.

Dögös politikus de vagyok!

Én vagyok! Na ki! Vagy(ok?)

Létemre igazán nincsen egy ok.

Csak vagyok! Én ragyogok!

Én vagyok! Most talán elnök!

Ki vele! Csak süket szöveget lök,

és tök, és mindegy az is, hogy mit.

Mit? Hazudik? Számít? Na mit?

És nem számít, hogy ki vagyok

ha ragyogok, mert beléd rúgok

s nem kell erre semmiféle ok!

Én vagyok, ki neked lököm.

Tele is van veled a tököm

szöveget, neked most mondom!

Horpadt mellem domborítom

Logó hasam jól behúzom

a viszkit közben nagyon bírom!

S ha szövegét én kell hallgatnom

az eszem tőle eldobhatom!

Állítólag elnök vagyok, ha józan vagyok

Helikopterrel én gyalog nem (igen) járok

Otthonomban nem is fázok

S ha népem elé én most kiállok

Szépet, egy szót sem találok

Haza! S mennék is én, de nekem nincsen

(hazám) és ötletem se, hová vigyem?

Amit loptam, hová tegyem, s magam jól el,
ha népem egyszer majd kel?A nép felkel,
mert neki azt úgy is mindig kell,
mert minden nap van egy reggel.

Kell és kel nap a nagy hidegbe.

Télen fűtés helyett süthet ide,

hogy ne útlevél legyen ki a fenyvesbe

utazás a jól megterhelt temetőkbe.

Kiköltözködés annak aki, nem bírja ki!

Ki őszintén nem mondja ki, hogy mi

vagyunk itt a senki, s a legszebb nyúl

a piacon, ki zsebedbe mélyen benyúl.

Ki pénzeket pofátlanul, mélyen lenyúl,

s ha balhé van, bátran kussol s lapul!

Politikás vagyok, s nem tagadom

meg önmagam is mindig (el)adom,

és befizetni adómat sem fogom,

míg e földön lesz két ember

elég tudnom, a harmadik jól nyer!

S míg megvan itt e két hülye

Szükségük lesz egy főnökre!

2011. január 5.

Mikor Az Idő Megáll

Mikor a dalnak nincs értelme már

Mikor a válasz is a válaszra vár

És mikor a kérdés is válasz lett már

Utolsó vendég vagy, ki felállva vár.

Asztalomon nincs más, csak egy pohár

Beszélőtársam sem más, mint hamutál

Éjfél után már nem lesz itt többé zene

Legördült függöny, s emberek közönye

lesz hajnali magányom egyetlen öröme.

Egy kiborult, elhagyott pezsgős pohár

Füstölgő gyertya, mely görbülten áll

Egy unott kis portás, ki kulcsait lóbálja

Indulok, jól tudom, időm már lejárva.

Nyitva áll átjáróm, s a kapu is kitárva.

Miről mondhatok ilyenkor én új mesét?

Ha nem akarom mondani újra el, a másét,

melyet elmondott neked már más, talán százszor

bölcsen, vagy úgy, hogy csak szavakat szétszór

Mert miről mondhatnék én neked itt újat már?

Ha úgy érzem, vége van, s az én időm lejár.

Megyek, mert tehetem, mehetek utamra,

Mehetek bolondul, vidáman a túlsó oldalra

Vissza sem tarthat most semmi sem már

Talán ott túl van még valaki, ki reám is vár

S ha felnézel éjjel majd egyszer az égre

Oda, ahol a csillagok közt lehetek én végre

A hold előtt megtalálsz, én akkor ott leszek

Látni fogsz, ahogyan táncot lejtek én ott veled.

2010. december 29.

Csak Ezt Kérem Tőled, Uram!

Karácsony előestéjén Tehozzád fordulok

Uram, Ki Égben vagy, én előtted hódolok

És csak egyvalamire kérlek Téged, Istenem

Hogy embertársam, ki nékem a testvérem

Ki e nehéz világban csak tengeti most életét

Érezze ma ő inkább, számára van remény és lét.

Ne nekem adj, kinek van, kinek már adtál

Kit kegyeidben tartasz, kit megváltottál

kik, bár nem gazdagok, de nem szenvednek

hidegtől, s nem szegénységben tengődnek.

Őfeléjük fordítsd most arcodat, s kegyedet

érezzék: velük vagy, s hála járja át a lelkeket,

midőn földre szállt Szent Fiad emberré válik

és általa új idők lesznek, mert örömóda hallik.

És akkor mindenkinek lesz, nem csak a kevésnek,

a gazdagnak, tolvajnak, a hazugnak, s kevélynek.

2010. december 24.

Fohász Valakiért

Nézd csak jól meg a világot

Sziget csak, bár közepében hold ragyog

Senki sincs már rajta, egyedül csak Ő van ott.

Vágyakozva nyújtja kezét, várja még a boldogságot.

Még megteheted Nagy Rendező: - Add Neki a csillagot!

2010. december 11.

Mit hozzon a Mikulás?

Mit hozzon a Mikulás?

Annak, aki gödröt ás?

Székhelyét máshová tegye

az, kinek sírásó lett neve!

Mit hozzon, ha politikus?

Mi legyen hálából a juss?

Aki lopott szemtelenül

Ígért fűt-fát kegyetlenül

Kezére szép karperecet

Lábára egy jó nagy követ.

És mit hozzon az IMF-nek?

Bankároknak, a brókernek?

Brókernek egy nullás trendet

Az uzsorásnak jó kötelet

Bankárnak egy üres széfet

Kopott ruhát, üres zsebet

Csak zabkását jó ebédnek

Hadd tanuljon becsületet!

Ó, és téged sem hagylak ki

eremdéesz, gyurcsány feri.

Miklós, hozzál nekik lámpát

Hidegrázást, nagy nyavalyát

Legyen világosság! Ki az útra!

Ki velük a szemétdombra!

Ott a helyük, jól is lesznek

Kommunisták, jó testvérek

Rágott csonton összevesznek

És, nem siratja senki őket!

Nemzetemnek, Neki mit adsz?

Eszet kéne, de azt hol kapsz?

És a Jószerencse is ráférne

Minden házba est-ebédre

Sült libát, s a jó kedélyre

Vörös bort a serlegekbe!

Hadd igyunk a Nemzetünkre!

Hidd el Miklós, ez mind ránk fér

És nem adnak annak, aki nem kér

Akkor kérünk tőled, s ne gatyázzál!

Szép Hazánkra áldást hozzál!

Ómen, illetve Ámen!

2010. december 5.

Válaszra Várva

Ha elhordom a hegyeket

de kifogom a szeleket

Hiszitek, hogy jó nektek?

Ha majd utat állok esőknek,

és kőből fakasztok majd vizeket

Hiszitek, hogy jó nektek?

Ha most térítem a lelkeket,

és ebből látom pénzemet,

Hiszitek, hogy jó nektek?

Ha azt mondom: Szavazzuk meg!

Rézpénzért adjuk el lelkünket!

Hiszitek, hogy jó nektek?

S ha majd egyszer király lesz, ki kéreget

és azzá válik mindenki, ki nem lehet!

Hiszitek, hogy jó nektek?

Ha szavaimnak nem hisztek

Intelmeim nem értitek!

Hiszitek, hogy jó nektek?

Nem teszek mást! Kérdezlek!

Hogy TE döntsd el! Jó Neked?

2010. november 25.

Lány a hídon?

Lány ő, ki most megállott egy hídon

Lábai lent vannak, de fejét a holdon

fényben fürdőzi. Így nem is értheti,

nem süt az, csak nap fényét tükrözi.

Egy Lány, ki bár most leveti ruháját

Úszni nem tud, így nem juthat odaát.

Míg nappal volt, az esélyét elnézte,

s csónakját időnek vasfoga kikezdte.

Egy Lány, ki most a túlparton szeretne

fénylő világban, hol ő maga lehetne

az, amire titokban mindig is vágyódott,

és másképpen láthatná az egész világot.

Becsaptak! Úgy érzi a vetkőzött hajadon.

mert egy pallón áll, nem azon a hídon.

Hiába indul el önfejűn, előre vagy hátra,

soha sem kelhet át imigyen vágyai partjára.

2010. november 22.

Örök Ifjúság

A fiatalság nem erény!

Állapot, mikor a remény

tombol, s veled van a fény,

az időben táguló érvény.

És nem más, mint önkény.

Egy örökös, időtlen Törvény!

2010. november 22.

Válaszúton

Reszkessetek földi lények,

ha istenetek márványarcán folynak könnyek.

Ők, kik loptak házat, földet

Romba döntötték jövődet

s lelketlenül embert öltek.

Ők most vállatokon könnyet ejtnek,

ájtatosan arra kérnek

Ezután is szavazzuk meg!

Szavazzuk meg végzetünket!

Megszavazzák, újra őket

S általuk jön, jön felénk a végzet!

2010. november 2.

Csak Szavak!

Szavak, melyek csak fájnak.

Szavak, melyek szótlanul szállnak.

Szavak, melyek mélyen megbántnak.

És szavak, melyek csak szavak maradnak.

Szavak, melyek nagyot ígérnek

Szavak, melyek semmit sem érnek

Szavak csak, mind szavak, és szállnak

Nincs bennük lélek, mert üressé váltak.

Elhallgatott mondatokban a nagy szavak

Rabláncon szabadság, mint szárazon halak.

Szomjaznak fényt, mint sötétben virágok

Kiállunk és kiállok én, és pusztába kiáltok!

Szavakat, melyek, ha hozzád elérnek,

kőre lehullnak, s szikrázva széttörnek

Hiába hallod, mert soha nem érted

Elhalnak csendben, ez egyszer végleg!

Jegessé fagyottan, földre lehuppan

Gyümölcsöm éretten, fáradtan dobban

Dér fedi el, és elmúlik csendben

Nem érti senki, mi is van énbennem

S bár százak mondják: mily szép, de jó!

Senki sem láthatja, hogy hányódó hajó

vagyok csak az álmok nagy tengerén

Nem süllyedtem el, csak elvesztem én.

2010. október 27.

Hamis Próféciák

Sötét fényben néma kongás

Korhadt fában rejlő rontás

tüneményes lidércfényben

sötét vizek fölött, mélyen

véres hold ragyog az égen

Püffedt párák mélyén mocsár

benne örült Halál kószál

csontos keze kaszát markol

vállán halálmadár ül és dalol

Csillagtalan éjszakában

akasztottak fejfájában

születnek a gondolatok

s odvas fában megoldások

Szélben nyikorog a kapu

repedt sírkőn kötött alku

denevérek hártyás szárnyán

sötét jövő, mint a kátrány

jön felénk, velünk a végzet

válság, crach, 13 péntek.

Farkasember, ronda féreg

lelke nincs, szíve csak kéreg

lelketlenül robot-ember

fordulópont, kiirt tender

államcsőd és csődeljárás

senkik között elszámolás.

Infláció, növekvő trend

Megérkezett, itt az Új Rend!

2010. október 23.

Ki a Nő?

Ki lehet valójában Ő, ki is a Nő?

Ki által a férfi is csak világra jő.

Ki által méltó helyedre kerülhetsz

Ki elöl akarva sem menekülhetsz!

Ki lehet Ő, aki az egekbe emel?

Ki kedvére lehet: álom vagy teher.

Ki szavával öl, és testével éltet

Ágyadban tombol, s lelkedben éget.

Ő az! A Nő, ki férfinak szárnyakat ad

Kivel egekbe szállsz, s a pokolba juttat.

S ha pokolban lenne, oda is követed

a csalfa délibábért eladod lelkedet.

Ő a Nő, ki elcsábít szédítő dalával

Ő az, ki csalogat, s fejbe ver szavával

Ő az Anya, a Szerető, a Kurva és Feleség

Ha tied így egyben, örömöd a végtelen ég!

És nem számít már, hogy sétálsz a falakon

négykézláb állsz, vagy lógsz fényes láncokon

és képes vagy járkálni a puszta árnyékon is

és sziréned daláról jól tudod, mennyire hamis!

2010. szeptember 29.

Őszi Szonett

Elmentél egy fényes napon

s veled ment a nyár

búsan áll az öreg hársfa

emlékedre ködös fátyol száll.

Megtört fénybe süppedt mezőn

ólom lábon járó időn

elnyúlt pára kúszik csendben

letűnt idő jár egy helyben.

Ökörnyálon úszó álom

fáradt égen, langyos napon

elmélázó természetben

felhőn szárnyal, fent az égen.

Rövidülő nappalokban

fordul idő egyre jobban,

körbejár az esztendőkben,

de eggyé válunk végtelenben.

1987. szeptember

Utolsó Szó

Előttem most egy halvány gyertya lángja ég

Emlék már, kit elengedett föld és befogadott ég

Kinek hangját hallom még, és arca földereng

Emlékén a jó barát egy pohárral most elmereng

Egy jó barát, kit ma kísértünk utolsó útjára

Kinek ma tettünk először virágot hantjára

Kinek tiszteletére ma szóltak bús gyász szavak

Kinek utolsó útján álltak ma dísz-sorban férfiak

Lélekharang hangja kondul, gally hull alá dörögve

Elválunk lassan most sírva, de velünk leszel örökre!

Őszi szél kap gyászszalagba, s integetve búcsúzik

Galambcsapat röppen égen, s talán velük utazik

Együtt szárnyalnak fel oda, hol már minden szikrázik

Galambszárnyú angyalok a lelkét fel az égig kísérik.

2010. szeptember 18.

Őszi Holdfogyatkozás

Megálltam egy megállóban

Vasút mellett, parkolóban

Megállóban, ami nincs már

Fülkéje feketén, üresen áll.

Szentképeket néztem, hármat

parancsoló kőtáblákat

Kőből volt ott minden, érted?

Hideg mind, hisz mind kőképek!

S álltam ott, hol harang zuhant

hol földre esve összeroppant.

Templom mellett, kőkeresztnél

a fűzfák alatt, s a zsilipeknél.

Eget nézve, követ rúgva

verseny útját végighúzva.

Rágógumit csócsálgatva,

ablakokat számlálgatva.

Hajnalt várva fent a hídon

fogyó holdat megbámulom.

Sötét hullámot bámulva

zagyva vízbe elhullatva

száraz könnyet, s holt virágot

hajnal van, hát elballagok.

Mert:

Álltam téren, kivont karddal

Elbuktatott tanítványaimmal

Pedig toltam mérleg nyelvét

s nem érdekelt, mily nagy a tét.

Mindig tudtam, mégsem hittem

én szavamat vásárra vittem,

de a harminc arany megmutatta

mily gyengén állt ember lánya!

2010. szeptember 13.

Még Nyár Van

Kéz a kézben, nyári éjben

Dörgős, zuhogó esőben

Veled vagyok kint az úton

Néznek fentről - Né, két bolond!

Fél kézzel pezsgőt emelek

Kínálom nekik, erre nevetnek.

Langy esőben kóborolva

Ázottan, majd összebújva

Mezítláb a langy aszfalton

Derekadat átkarolom

Hajadon a lámpák fénye

Szikrázik feketén nedve

Vizes ruhád tapad nagyon

Izmos tested izgat, s padon

akarlak most, vadul s vakon.

Szeress forrón, szeress jobban!

Szeress nagyon, forró nyár van!

Csókod éget s éjszakában

tapadó testtel, feltolt ruhában

vonaglunk esőben, öntudatlan.

Önfeledten, vad mámorban

hátra húzom hajad, egyre jobban

ívbe görbülsz eksztázisodban.

S most pezsgőt öntök az arcodra

lecsókolom élvezettel a habot róla.

Elállt eső, s hajnalodik

Rigó füttyent, ébredezik

Bámul nagyot elámultan

Két csavargó elázottan

Ül egy padon mosolyogva

Hajnal gyúlt az arcaikra

Forró napfényt lehel újra az ég

S ködöt kerget már a nyár-vég

De bennünk most örök nyár ég!

Kicsit nyár van! Forró nyár még.

2010. augusztus 22.

Időt!

Időt kérünk, hogy érjünk rá szeretni

s ha már nagyon fájna, akkor elfeledni

Időt még, mert nem akarunk elmúlni.

Időt kérünk, mert most épül házunk

Időt megint, mert most éppen válunk.

Várjunk, most a gyerekünkért vagyunk

közben elszáll minden álmunk s vágyunk.

Bámulhatunk később már, letörve-kiégve

Bágyadtan merengve, felpillantva égre.

Mindent teszünk, tudunk is jól húzni

de míg ezzel vagyunk elfoglalva

Elfelejtünk mindennap az egymásé lenni!

2010. július 29.

Magyar Leónidaszok

Mondom, mégse tőlem kérdezd!

Mért sok itt a hegyen kereszt?

és miért könnyezik folyton az ég

ha magyar áll rendületlenül még

az orcáját vizesre könnyezve,

hőseink sírjait ködösen nézve?

Hát tudd meg, te vándor,

kit utad erre vet, hogy bátor

Magyar nép fiai fekszenek itt,

kikben népe mindvégig hitt!

Nép, mely rabigát levetve

hitt Istenben, s mindvégig remélte,

hogy jobb sorsa lesz itt e népnek

Hazája a jövendő Nemzedéknek!

Ó, ősi hant, te szent föld

kiért annyiszor kell, öld

ellenséged, és véred ontsd

nemzetedért, és lerontsd

hitedet, miszerint: Ne ölj!

Más fiára soha ne lőj!

Tehetsz mást? Hisz tied e föld.

Mit tehetsz? Ó Istenem!

Szemben áll veled a hitem!

Meghalok, s én úgy hiszem:

sorsom bár végzet, de Népem

által megbocsájtatik égben vétkem!

S mint egykoron Leonidász

Te Honvéd hős, ugyanúgy kiállsz

és elveszejt árulás ott a csúcson,

Ephialtészt idéző gyarlóságon.

Meghalsz, te Honvéd a nyergen!

Muszka-osztrák vad ágyúk tüzében!

Haldoklók lelke égre száll

Osztrák tisztek sora áll

fitymálva a véres csaták

szörnyűségét, s öreg bakák

kik súlyos könnyet ejtenek,

kiknek nincsenek nemzetek.

Hősök vannak, kiknek nevét

áldja utókor, s a Nemzedék!

Kiknek sírjára eljár most a Nép

Testvérek mutatják, velünk van Ég!

Köszönöm Nektek, mint öreg harcos,

távoli Testvérek, s bár szavam karcos

ölellek és szeretlek testvéreim!

Elhullt Honvédek, drága elődeim

nevében, mind köszönjük Nektek,

hogy egyek vagyunk, s velünk éreztek!

Úgy, mint mi, kik még mindig állunk

Még ennyin, még mindig vagyunk!

és leszünk, ha kell, és meghalunk

ha kell, hisz láttuk, tanulhattunk!

Ó, és mindig jönnek, jönnek "nagyok"!

Vijjogó gépen, és fényes limuzinok.

Bennük újabb, s újabb Ephialtészek

Kik csak forgatják álnok szemeiket.

Jellemük rongy, szívükben idegenek!

Mundérjuk hódítóé, és a lelkük ferde

Szavaik üresek, szirének csalfa éneke!

Midőn lelkem keserűsége így kimondva,

állok letörten, e sírhelyen térdre lerogyva,

Nézem a honvédet, ki itt áll rendületlen,

kötelességben szálfa, hitében dermedten.

A kopjafák fölött az ég elsírja most magát

s könnyel áztatja el a vén baka orcáját.

2010. július 17.

Mondja meg Valaki!

Ha csak pislognak álmosan csillagok

S könnyezve nőnek a pálmák, s a virágok

kókadtan szomjaznak üdítő esőket

a mezőkön pusztuló, elítélt vetések

Ha sors keze ver embert és nemzetet.

Ha már süket a füle Istennek, s embernek

Ha tudod mindezt, elveszted hitedet?

Szóljatok, mondjátok, másképpen láthattok

Dolgokat érthettek, másképpen járhattok

Szóljatok, mondjátok, ha vonaton nőt látok

helyemről felállok, s idősnek helyt adok.

Ettől én vén vagyok, ennyitől jó vagyok?

Ha Nőnek előnyt adok, s illemből bókolok

s ha titokban múzsámnak udvarolgathatok!

Mondjátok! Akkor én lelketlen csaló vagyok?

Szóljatok rám, ha tévedek

gondolat közt révedezek

Ha görnyedt háttal szenved

valaki, s hirtelen elernyed

Ugrok nyomban és elkapom

Földön fetrengni nem hagyom!

Mond! Ilyenkor én hibázom?

Ha fáj az, ha másokat megütnek

Ha mások házában nem fűtenek

Ha holtan szüli anyja gyerekét

Ha fájdalmas néked, s kínos a lét.

Nem kérdem, s nem tudom miért

könnyezek, és nem tudom kiért

Mondja meg az, ki tényleg megért!

2010. május 10.

Éva Lánya

"Ferde lett a világ, igen nagyot fordul

Aki jó volt benne, ma már az is koldul"

Keresnél valamit? Talán éppen kutatsz?

Segítek önzetlenül, cserébe te mit adsz?

Kezem kinyújtva, a szemem is kérdi

Szeretni valakit?! Hát az ugyan mennyi?

Nézd az arcom, de hozzá Ne érj!

Ki lennél te, hogy hozzám felérj?

Ne bántsd szavaim se! Nem lenne a tied!

Én vagyok az, ki megmondom neked

Ki mit szerethet, és azt is, hogyan téged!

Szeretnéd, ha szeretnének? Ezt is elmondhatom!

Könnyen teszem, hiszen ezt is csak én tudom!

És szeretnek engem, hidd el! Állnak sorban

nevek s mögöttük én, gyötrő magányomban.

S doboghat szív! Nálam az ész, nálam az agy!

Ő, ki téged hamis gyöngyöd miatt egyszer elhagy!

2010. május 9.

Bukott Angyal

Prométheusz lenne ő, ki égből

Szikrát lopott az égi tűzből

Megbüntették őt miatta,

szárnya szegve, s földre dobva.

Fetreng kínban, kétségekben

ő is csalatkozott a hitében.

Kereste a tűzhelyt Szent Tüzének

Társat hozzá, Veszta szűznek!

Ki múltban volt, s megígérte

Jelen lesz ő a jövőbe!

Megígérte, mégsem tette

Szavait a szél elvitte

Talán nem is, el sem hitte!

Kezében volt, s nem értette!

Nézd, nézd és lásd a testét

Nézd és lásd, meztelenségét

Nézd, ahogyan szárnyát tépi

Körme hasít, s vére folyt ki

Nézd! Nézd és élvezd!

Nézd, szorítsd, de el ne ereszd!

Tarthatod, ha nem ismered

Sem célodat, sem jövődet!

Elengednéd? No de minek?

Tartod inkább játékszernek

Lábad fején, de simogatod

S kezed közül ki nem adod

És nézd, nézd az örült mit tesz!

Nézd, hogyan áll, semmit sem tesz

S ha kérdeznéd, nem mondja meg!

Kinek, s miért hozta el a Tűzet!

2010. április 15.

Húsvéti versike

Húsvét harmadnapján a lányok öntöznek

nyakon öntik azt, kit oly nagyon szeretnek!

Nem akárhogy, hanem egy egész vederrel

jéghideg kútvízzel, s van akit szennylével!

2010. április 6.

Titkok Éjszakája

Keleti népek közt a rege, talán mesében

Arról az éjről, melyben rés támad az égen

Erről szól a rege csendben, Titkok Éjjeléről,

álomszép világról, a termékeny jövőről.

Úgy mondja az öreg regös, ki a titkot mondja

Ősi titkok részeseként, néki minden őse tudta!

Évenként van egy éj, mikor tárva áll az égen

Mennyek kapuja nyitott, a titok kendőzetlen.

Ilyenkor nem pislant, de sok csillag van égen

Mézzé válik fejednél a víz, ezüst serlegedben

Éles a hang, tisztán hallik forrás csobogása

Briliánssá válik ilyenkor a cseppek sokasága

Kiömlik az égből a földre, áldás illan szerte

Megpihen a fáradt vándor, fejét hajtja kőre

Elpihen a haldokló is, s arca szép lesz tőle.

Éjfélkor az égből kilép titkok öreg bölcse

Áldás jár nyomában, de hajnalban jön öccse.

Míg az első fényt mutat, s lelked világítja

A második már ködöt hoz, s elméd elborítja.

Kit szerelemben talált első, az már úgy is marad

Hiába későbbi köd, annak lángja el nem lohad!
Mert ha nem, hát tudd meg! Áltatod magad!
Hiszen csak az érdek számít, s nézed számláidat

Nem a szív, az ész mondja, kit szeretsz igazán!

Csak az számít már, ki oldalán ébredsz ezután!

Ezért ha nem tudtad a titkot, s elszáll madarad

Titkok Éjjelét elnézted, tán más miatt kimarad

Sose hibáztasd önmagad, véletlenek nincsenek!

Égben maradt a Titok, s ott bölcsebben döntenek!

2010. április 5.

Mindig Meghalunk!

Csattan, s földre ejti bágyadtan fegyverét

Katona tántorog, repesz találta el testét

Még állna, de lábait suhintja Nagy Kaszás

Rendet vág köztünk, Árésznak áldomás!

S a felvágott vénából elfolyó véred

Cseppenként elhagy, távozik lélek

Ugyanígy rámegy bizalmad és hited

Ami volt, az ma már jeges, s csak hideg

Csöpp, csöpp, csöpp! Hideg van, s rideg!

Szűkebb tölcsér fenekére hull alá a tudat

Vergődik test, levegőért a tüdő még ugat

S mond bölcs halál, miért van úgy mindig

Anyáért kiált a katona, ki a fronton döglődik?

Csöpp, csöpp, csöpp! Ki lehet az, ki neki ott tündöklik?

Csalás ez vagy ámítás, csak fura egy látomás?

Kit küldenek a démonok, káprázat, tán állomás?

Sárban, gödörben fetrengő haldoklók vigasza?

Kik hitték azt, túl korán vagyok én jelölve halálra?

Csöpp, csöpp, csöpp! Ez már a végzetem násztánca?

Este van, s már nem lőnek, Orion az égen

alatta világit Szíriusz, kéklő fénymezőben

Szemem már nem lát, fekete már minden

Süvítene gránát, de fülem már nincsen

Meleg van, sár nincsen, hideg sincs már

Nem vagyok szomorú, s semmim sem fáj

Csöpp, csöpp, csöpp! Egy csöpp, s semmi sincs már!

2010. március 12.

Hajnali Tangó

Ha próbáltad valaha hajnalban

Tangóba fojtani testedet, akarva-akaratlan

Akkor tudod, milyen az, mikor a szerelmed

csúcsra lépik, s életre pattan te veled!

Derekad feszes, s büszke a fejed

tartása és lépésed is délceg

Nődet tartod feszesen, ki lépésed

Követi hűen a parketten most veled!

Egybeolvadva fordul, pörög neked

Rózsaszállal ajkai közt incselkedik veled

Elkapod, megfordul, és itt van előtted

Izmos teste rándul, tudod, ő most tied!

Dalra kelve sírdogál harmonika

Benned van és ég fél Argentína

Persze akkor, ha lenne hely, s elférne még!

Tüzes nőd mellett, aki a parketten úgy ég!

Vén zongorista mosolyog, s ujjai futamra szaladnak

Lábaid lendületet vesznek, s hatalmast lódulnak

Hűséges nőd veled rándul, s forró teste tapad, izgat

Lakkcipője koppan, tűsarka kattan, s padlót koptat

Fordul utánad, ahogyan a dal ritmusa pörög-ugrat

Szemed lehunyod, s érzed, kifordulva teszi

Miközben rád bízza magát, s testét elereszti

Tudja, kiben bízhat, te vagy ringben férfi

Tartod mint kincset, míg a ritmust tartja

Húzza hűen zenekar, s ő szemét behunyva

Karjaidban akar lenni, nem figyel ő másra!

Szédítő tangót lejt veled szíved választottja!

2010. február 28.

Rád hagyom, de nem tudom mit!

Hajnalban a sárkány dalra

Felugrik a város, s lesz nagy zaja

Persze, azt hiszi, tőle lesz világosság

De nem tudja, ő nem forrás, csak bizonyosság

Hogy lesz még újra fény és új világosság!

Ki népnek mutat újat, lánynak fiút

Fiúnak lányt, s balga boldogságokat

Mit hisz, bárki, aki elhiszi, az boldog lehet,

Bármit tehet, hisz lehet, hogy egyszer övé lehet

A nép, ki kővé vált! Ne tedd, mert megégeted

Elégeted, merszed lelombozod

Testét elkobozhatod, lelked eladósíthatod!

Mert boldogságod nem valósíthatod!

Bűnöd nem válthatod!

Tested el nem adhatod!

Nem teheted! Apád-anyád kivetheted,

de ősi örökséged soha el nem vetheted!

Lányom, tudod, ez övéké soha nem lehet!

Mit rád hagyok, arról tudod! Az csak TIED!

2010. február 28.

Szöveg, amit eddig is hallottál!

Azzal kezdeném, hogy elárulom!

Kit érdekel? De akkor is elmondom!

Én vagyok a sajtó, s akkor kimondom!

Senkit se érdekel, helyed szemétdombon!

Azt mondja: úgy van, pedig teljesen mindegy!

Ingyen vagy pénzért adják, egyikre sincs ingyen jegy!

De megkaphatod, s garantált az esélyed

Nem téveszthetsz célt soha, ha magad beleéled!

S hogy hülyén nézed majd később a képernyőt

Hogy nyögsz nagyokat, s hiába szidod a szerkesztőt

Mert te bajod lenne az, ha hülyének maradtál

Eddig se voltál más, és most ezután úgy van már

Hogy vénségedre is, csak röhejt arattál!
Te lennél, vagy már Te Vagy -MEGASZTÁR!

2010. február 26.

Rémálom

Lázálomban mélyen égve

Égő szemmel bámulok semmibe

Minden furcsa, rémes nagyon

Sötét árnyak futnak falon

Padló reccsen, ablak koppan

Mellem zihál egyre jobban

Elpattan egy kristálypohár

Zümmög valahol a dögbogár

Gyilkolt ember lelke nyüszít

Nem bírja fájdalmát, s visít

Ajtó nyílik, senki nem jön

Lépéseit hallom, ágyamig jön

Érzem teste áramlatát

Jeges kezét, fagy fuvatát

Rám hajol, de arca sincsen

mégis mondja, Drága kincsem!

Ujjai karmokba görbül

Húsomba vág kegyetlenül

Mosolytalan gonosz, hideg

Kegyetlen, s nincs benne lélek

Mondanám, engedj el céda

De szó sem jön az ajkaimra

Falak nőnek körbe, égig!

Rám borulnak nyomnak földig.

Lidércek ugrálnak körbe

Rángatnak le mély gödörbe

Szörnyen félek, s felriadok

Álmodtam csak! Egyedül vagyok!

2010. február 23.

Szülinapra Jutkának!

Itt állok előtted, vajon mit mondhatok?

Olyat, mit más eddig biztos, hogy nem mondott

Ez idáig én Rólad csak annyit tudhatok

Hogy Te vagy az, ki bátran elmondhatod:

„Vándor vagyok én is, mint mindenki más.

Megértem e napot, mely számomra állomás

Elmondhatom: ennyi év után, annyit elértem,

Hogy aki megismert, az igazán szeressen!”

Szeretünk, s azt mondjuk: „Az Isten sokáig éltessen!”

2010. február 13.

Az Istenek is Álmodnak

Csillagfénynek árnyékában

Ajtód kattan, s nyílik nyomban

S mint átsuhanó puha árnyék

Testem hagyva, rádborulék

Lepkeszárnyon jövő álom

Mézes csókkal ajkaidon

Pillád remeg, álmod élénk

Végre veled, s az éj miénk!

Szemed bár a révülettől csukva

Mégis indulsz velem, készen nászra!

Talpra áll a szép istennő

Mellém lépik, igen ez Ő!

Szelíd szépség holdpártában

Szép Szeléné karjaimban!

Kezem kúszik, bomlik fátylad

Homlokodról lehull holdad

Fényes korong, koppan, s gurul

Szobácskádban fénye kigyúl

Testedtől a selyem csendben levál

Kibukkan alóla két csodás váll

Bokádra gyűl a hulló fátyol

Íját ejti, s ámultában leül Ámor!

Most forog minden, s megállt idő

Nem tudhatja senki sem, ki ez a nő!

Ámor ámul-bámul, de ő sem érti!

Rajtam kívül senki nem is tudja-sejti,

Mitől oly csodás Ő, s mitől oly isteni!

És most minket már csak a csillagok fénye takargat

Alattuk fekve hozzám simul Ő, s alázatosan hallgat

Szemében a kérdés: vajon mindig velem alhat?

Istennőm légy álmaim közt, s én el nem hagylak!

2010. február 12.

Tied az Utolsó Szó

Ne hagyd, hogy fájjon, ne hagyd őt veszni!

Nyúlj utána bátran, csak ne engedd menni!

Ha mégis megteszed, ne hibáztasd őt a végre

Tudhatod, Veled tesz, de általad csillagot az égre!

És ha mégis megteszed, tudod, meg vagyon írva

Odalesz az álom örökre, mitől nem válhatsz el sírva

Mint régi rabnak, ki már tudja: nincs többé tánc!

Kinek kezén már nem tudni: meddig ő és hol már a lánc.

Kiről mindvégig tudtad, benned van, az érted ég még

Kiről most végképpen lemondasz, irányt ad neki az Ég

Mert akkor vele megy a szellem, és vele megy a lélek

Kiről tudtad, hisz megmondta őszintén: Miattad élek!

És tudtad! Te vagy, hisz mindvégig Ő lakózott benned.

Ki tombolva viharzik most, háborog és követeli tőled!

Vele akar menni az ara, hisz övé az, s kiszakad belőled

Vele megy most, tudod, és ezért Őt vele el kell engedd!

2010. február 9.

Múzsa

Megtaláltam, elment rögtön.

Pilletánca tetszett, önzőn.

Megtaláltam, megint itt van!

Még sincs itt, csak én gondoltam?

Csalfa nimfa? Buta Echó?

Annyit tud, hogy veled oly jó?

Szirén hangja füleimbe?

Csalfasága lehúz mélybe?

Inkább mondom, ő a múzsám!

Vajon ő az? Honnan tudnám?

Szeretném, ha minden este

itt, vagy ott, de enyém lenne!

Homlokomra csókot nyomna.

Titkaimra ráborulna.

Együtt szállnánk fel az égbe.

Miénk lenne, világ vége!

De nem tudom, hová tegyem,

Álmaimban kereshetem!

Tudom, érzem, itt van néha

Megfognám, de fél a nimfa.

Üstökös ő, nyári égen.

Ölel fénye, hangja nincsen.

Incselkedve, néha lázban

éget szava, fáj is nyomban!

Éjjel, mikor mélyen alszom

bepillant ő ablakomon.

Néha fekszik karjaimon

Ha felugrok, itt volt, tudom!

És megfoghatnám álmaimban

de elszaladna, nagyon bátran!

Beleugrik kagylóhéjba

onnan néz ki megriadva.

Rejtegeti igazgyöngyét.

Elfedi előlem fényét.

Gyöngyházkagyló igazgyöngye!

Jöjj el hozzám, s légy kedvemre!

Szemed néztem, s megtaláltam!

Te vagy Ott! Ezt tudom, láttam!

2010. január 23.

Hagyatékom

Ha eljön majd az idő, és én már nem leszek!
Ne sírjatok utánam, hisz nem fáj az annyira senkinek!
Nyughelyemre az utókor ne hordjon hivalkodva köveket!
Ne áldozzatok, kőtáblára ne véssétek fel nevemet!

Ne hozzatok virágot, csak ültessetek egy fát az emlékemre
hogy megpihenhessek néha ágain, ha eljön majd az este.
Legyen egy hely, hová kedvemre néha itt lehetek
honnan életem forgatagának helyére újra nézhetek.

Hadd emlékezzek, miért mentem el sietve
miért hagytam mindent itt, gabonám elvetve!
Hogy arassa le más, örvendjen csaló majd neki?
csak az enyémet akartam, de nem adta azt senki?

Hadd legyek én ott, és ti itt, így van ez jól!
Fa akarok lenni itt, mert nekem már nem jó így sehol!
Nyáron a viharban ágaimba pusztító villámok csaphatnak
és rideg télen ágaim közt majd bölcs hollók lakhatnak.

Vándor ha megáll és azt mondja: ismertelek!
Hidd neki! Szerettelek, árnyékommal befedtelek!
Eső elöl takartalak, szél ellen óvtalak
gyümölcsömmel megtöltöttem zsákodat.

Ha testvér jön és azt mondja: testvérem volt ő, ne hidd, csak ennyi!
Nem volt ő az! Csak azt nézte, kevesebb jut miattam majd neki!
Ha azt mondja, barátom volt, akkor se hidd el a szavát!
Nem volt ő az, csak magát szerette! Imádta önmagát!

Ha siránkozik árnyékomban valaki, és nemzettársának nevez
Ne hidd szavát, mert álnok szó az, csak a hazugság vizein evez!
Nem volt e világban soha szolgám, és uram se énnekem
most itt vagyok már fent, és az Igazit én ismerem!

Ha nő mondja majd: Igen, ő volt a férjem,
fele voltam neki! Igaz! De soha nem teljesen!
S ha jön bárki és azt mondja: Igen, én tényleg ismertem!
Ne hidd el szavát! Hisz titok voltam önmagamnak is,végtelen!

Ha az égi vándor csillag fénye megáll majd ágamon
halvány fényének porával játszadozik vállamon,
Ő elmondhatja rólam majd: "Ejha, hisz én őt ismerem!
Ő volt ki szeretett minket, álmaiban köztünk járt szüntelen!"

2010. január 13.

Vallomásaim

Szeretem mondani szavakkal a nagy titkokat
Bár nyelvem kötve van, kimondom azokat
Szeretem mondani az örök igazságokat
A szavakon túl rejlő igaz fájdalmakat.

Szeretem és gyűlölöm mind a harangokat
Mert nyelveikkel gyászt-örömöt mondhatnak.
Tisztelem az egekig érő, hatalmas hegyeket
Mert róluk tudhatod, nem foglalnak hiába tereket.

És igazán szeretem a hegyről lefutó patakokat
Mert, bár senki sem szól, mégis tudják az utat.
Szeretem az igaz és egyszerű szavakat
Melyekkel egyszerű emberek hegyeket mozgatnak

Szeretem mezőn a kolomp méla hangzását
Mert utána igazodva megtalálhatod gazdáját
És szomorúan, de elfogadom az őszi rózsákat
Mert elmondják őszintén, dér fogja megütni hajadat.

Fájlalom a sírhantok némaságát
A kőtáblák rettentő sokaságát
A villámsújtotta fák görnyedő fájdalmát
Öreg emberek fátyolos szemének szomorúságát.

Kínos az elmúlás végzetének tudata
A ma még remegő kéz holnapi hanyatlása
A ködös távol riasztó közelsége
A szeretteid végleges elvesztése.

És fáj nagyon a hosszú búcsúzkodás
A végső megállóban az utolsó leszállás
A kialvó mécsesnek utolsó lobbanása
A beálló csendnek örökkévalósága.

Irtózom a magány sötét ölelésétől
Az üres szoba túl komor terétől
A jéghideg második párnától
A ránc nélküli ágy nyomasztó gondjától.

Sajnálom az eltelt nyarat
a tovaszállt időt, a tavalyi havat
Látom az elnyúló ködfoltokat
A megfáradt napot, a jéghideg holdat.

De szeretem a reményt, mely utat mutat
Mely sosem hal meg, csak új után kutat
Szeretem a még távolban vágtató telet
Mert utána mindig jön, jön majd a kikelet.

Imádom a zendülő vetést, a zöldülő mezőket
A fát, a lombot, s a sarjadó levelet
És imádom azt, ki önnön véréből ad új életet!

2009. augusztus 10.