Arctalan árnyak hajlongtak körülötte szótlanul, feje
fölött valahol egy erős fényforrás világított, melyet bár nem láthatott, fénye
mégis bántóan égette szemét, melyet minden igyekezete ellenére sem sikerült lecsukni.
Kimeredt szemmel csak bámult maga elé, miközben tekintetét igyekezett
valamiféleképpen másfelé fordítani a bántó fényforrás miatt, de akaratának
egyetlen testrésze sem engedelmeskedett. Érezte, hogy erős és határozott kezek
a levegőbe emelik, mire a bántó fény is kikerült a látóteréből, vaksin nézett a
semmibe, szeme előtt most fényfoltok negatívjai táncoltak. Félig
öntudatlanságában egy lánc csörgését hallhatta, aztán az a bántó fény is
nemsokára kialudt, s valahol a távolból egy dörgésszerű, morajló hangot
hallott, mint mikor egy kripta fedőlapját a helyére illesztik, aztán néma csend
telepedett a koromfekete sötétségbe borult helyiségre. Figyelni próbált, de csak
a mély csendet hallgathatta, aztán újra öntudatlanság borult elméjére, s mikor
később újra magához tért egy kőoszlop mögötti sarokban, a hideg kőpadlón ülve,
csuklóin egy apró szemű acéllánc szorítását érezhette. Fázósan igyekezett
összehúzódni, de összeláncolt kezei annyira szorosan voltak a kőfalból kiálló
vasgyűrűhöz rögzítve, hogy szinte mozdulni is képtelen volt, végül csak a
lábait sikerült kissé maga alá húznia. Kissé még kótyagos fejjel kuporodott
össze, s miután elméje tisztulni kezdett, ujjaival a csuklóin duplán áthurkolt
lánc szemeit igyekezett kitapogatni. Próbálta a falon függő karikán átfűzött
hurkot meglazítani egyik kezén, de néhány próbálkozás után meggyőződhetett
arról, hogy a szűk hurkokból képtelen kihúznia a kezét. Néhányszor erőteljesen
megrángatta, a szögletes láncszemek mélyen belevágódtak a húsába, mitől
fájdalmasan felszisszent, a falba illesztett gyűrű pedig sziklaszilárdan állt
ellen a próbálkozásának. Hirtelen rémület vett erőt rajta, de mindez csak egy
röpke pillanatig tartott, mert máris sikerült visszanyernie önuralmát. Émelygő
szédülése ellenére próbált tisztán gondolkodni, miközben igyekezett maga körül
felmérni a helyzetet is, próbálta megérteni, hogy hol lehet. A helyiségben
koromsötét uralkodott, így láthatni semmit sem láthatott maga körül, de azt
sejtette, hogy valamiféle mély, pinceszerű helyiségben lehet. A levegő dohos
szaga, amihez valamiféle furcsa tömjénillat is vegyült, egyértelműen ezt
jelezte, s ahogy egy kényelemesebb helyzetet igyekezett felvenni, a
fészkelődésének zaja élesen visszhangzott a helyiségben, amiből arra
következtethetett, hogy egy nagyobb, méretes kőből épült üreg belsejében lehet.
Néha úgy tűnt, hogy valahonnan hideg levegő áramlását érzi, de azt képtelen
volt kideríteni, hogy az honnan, vagy hogy milyen irányból érkezhet. Nagy
későre vette a bátorságot és fennhangon megszólalt.
—Van itt valaki? —kérdezte, és közben élesen figyelt
hangjának visszhangjára is, ám kérdésére nem érkezett válasz. Élesen
hallgatózott, de képtelen volt bármiféle apró neszt érzékelni, fülében csak a
saját szívverését hallhatta, s mikor megmozdult, a cipője sarka alatt
megsercegő homok zaja valóságos dörejként hatott a síri csendben.
Elméje ekkor már teljesen kitisztult, szemét behunyva igyekezett
koncentrálni, s néhány hosszú másodperc után határozottan fogott neki, hogy
kiszabadítsa magát. Ujjaival határozottan tapogatta végig a kezére hurkolt
durva lánc minden egyes szemét, keresve rajta a zárt, vagy a lakatot, ám egy
idő után kissé kiábrándultan vette tudomásul, hogy mindenik láncszem egyforma,
s a láncfűzért végigtapogatva megértette, hogy a szemek végtelenül egymásba
futva egy zárt hurkot képeznek. Kissé értetlenül állt, aztán a két csuklója
közti acélgyűrűt kezdte el tapogatni, melyen a csuklóira tekert láncot
többszörösen is átfűzték.
—Talán ez lesz? —suttogta önmagának, miközben a
gyűrűsujján lévő briliánst tenyerén befele fordította, s erőteljesen
hozzányomta a fémhez, majd végighúzta rajta. Jegygyűrűje fájdalmasan
belevágódott az ujjába, de a gyémánt is tette a dolgát rendesen, a fémkarika
felületén egy jól érezhető sáncot vágott.
—Megvagy! —suttogta önelégülten és valamiféle érzéktelen
önkívületben, nem törődve azzal, hogy a kezén viselt jegygyűrű lassan véresre
marja fel az ujját, újra meg újra végighúzta a gyűrű gyémántját a vaskarikán
egyre mélyülő sáncon, vérétől már ragacsossá vált mindkét keze, miközben a
helyiségben lassan valamiféle halvány fény kezdett el derengeni. Csak ekkor
hagyta abba a fájdalmas műveletet és kimerülten hajtotta le fejét egy
pillanatra, a csuklójára szoruló láncon csüngve, mikor csodálkozva láthatta,
hogy körülötte már szinte világosság van. Felélénkülve kapta fel a fejét, a
helyiséget kezdte el kutatni és láthatta, hogy egy magas, kör alakú boltíves
helyiségben van. A halványan derengő fény valahonnan a magas boltívek felől
érkezett, a terem közepén pedig egy igen fura, piramisszerű, nehéz kőtéglákból
rakott, lépcsőzetes építményfélét láthatott, mellette egy durva fából készült
asztalon kőidomok sorakoztak, az asztal lábánál egy kőkorsó állt. Láthatta,
hogy őt az egy kőből rakott masszív boltív egyikéhez láncolták. Tekintetével
egy kijáratot, vagy ablakot keresett, de a körkörösen körbefutó kőfalakon ilyet
sehol sem láthatott. Szemét jobban erőltetve később már jól kivehette, hogy az
a fura kőépítmény egy nagyméretű kőasztal lapjára épült, szerkezete belül
üreges, s ahogy a világosság egyre jobban kitöltötte a helyiséget, döbbenten
láthatta, hogy a magasra felrakott kőtéglák üregei közt egy emberi test fekszik
mozdulatlanul.
—Irgalmas Isten! —jajdult fel fájdalmasan, és
önkéntelenül rángatni kezdte a láncát, de az még mindig szilárdan állt.
Eszelősen fogott neki újra a vaskarika elvágásához, csuklóján már végigcsorgott
a vére, de csak akkor állt meg, mikor a legutolsó fémforgács is lehullott,
elvágva a vérrel áztatott vaskarikát. Dühödten ragadta meg a láncot mindkét
kezével, lábát nekifeszítve a falnak erőteljesen meghúzta, mire az elvágott
fémgyűrű lassan tágulni kezdett, aztán egyből szétnyílt, a nő kimerülten zuhant
a kőpadlóra, véresre mart kezéről csörögve hullott le a lánc. Görcsösen
vonaglott a fájdalomtól, szeme megtelt könnyel, de csak egy pillanatig
szorította magához megkínzott, véres kezeit, máris talpra állt, és a
fájdalomtól tántorogva indult a kupola közepén álló építmény felé.
Térden kúszva közelített a fura építményhez, a keskeny
réseken igyekezett az építmény belsejében fekvőhöz közel jutni, de a
rácsszerűen felrakott kőtömbök közé bezárt testhez nem férhetett közel, csak a
kezét sikerült bedugnia.
—Itt vagyok, kedvesem! Eljöttem utánad. —dadogta,
miközben a sápadt, beesett arcú, mozdulatlanul fekvő férfi borostás arcát
simogatta kétségbeesetten. —Mondj valamit, Jocim! Kérlek, szólalj meg! —sírta
el magát fájdalmasan, de a kőépítmény alatt fekvő férfi szeme csukva maradt,
mozdulatlanul feküdt továbbra is.
Hajnalka a férfi mozdulatlan mellkasát figyelgette egy
darabig, kezét a férfi orra elé tartotta, majd a nyaki ütőerét tapogatta, aztán
feltápászkodott és széttekintett a helyiségben. Az asztalon lévő kőidomokat
nézegette, aztán tekintete a földön lévő kőkorsóra esett. Óvatosan emelte fel, s
miután alaposan megvizsgálta, láthatta hogy valamiféle folyadék van benne.
Kissé megdöntve tenyerébe öntött egy keveset a színtelen, szagtalan
folyadékból, majd önkéntelenül is kiszáradt ajkaihoz emelete, de keze hirtelen
megállt a levegőben, „a sötétség vize
életet ad a tetszhalottnak, de megöli az elevent! „csengett a fülében
Imelda intő szava.
Gondolkodás nélkül mászott vissza a kőasztal lapjára,
magával vonszolva a kőkorsót. Tenyerébe töltött egy keveset a színtelen
folyadékból, majd hasra feküdve a férfi ajkai közé igyekezet tölteni egy
keveset belőle. Többszöri kísérletezés után sikerült néhány cseppet a félig nyitott
ajkak közé csorgatnia, utána pedig szívszorongva figyelte, hogy mi fog
történni. Kezdetben nem történt semmi változás, de néhány örökkévalóságnak tűnő
perc után úgy rémlett, hogy egy enyhe remegés fut végig a férfi testén, aztán
egy mély sóhajt hallatott, s a szeme hirtelen felnyílt, Hajnalka pedig kitörő
örömkönnyekkel a szemében, megragadta a férfi megkötözött kezét.
—Itt vagyok! Jocim, itt vagyok! —suttogta elcsukló
hangon.
A férfi mereven nézett a semmibe, néhányszor laposan
pislogott, de nem mozdult, nem szólalt meg, mellkasa egyre határozottabban
kezdett el emelkedni és süllyedni, aztán arcára lassan rémület költözött. Fejét
igyekezett elfordítani, ajkai remegtek, Hajnalka pedig nyugtatóan még
határozottabban ragadta meg a kezét.
—Ne félj, mert itt vagyok melletted és mindjárt
kiszabadítalak. Maradj nyugton! Rendben?
A férfi nagy nehezen próbálta fejét Hajnalka felé
fordítani, de egyelőre nem sikerült, de szemmel láthatóan megnyugodott, s mint
aki mély álomból ébred, elhaló hangon megkérdezte:
—Hogy kerülsz te ide?
—Eljöttem utánad. —válaszolta felesége biztató hangon.
—Nemsokára kijutunk innen, ne aggódj!
A férfi nem válaszolt, hanem fejét lassan Hajnalka felé
fordította, halványan elmosolyodott, aztán a feje fölött lévő szerkezetet
kezdte el bámulni, és csak ekkor szólalt meg újra.
—Gondolod?
—Igen —válaszolta Hajnalka határozott hangon. —Ez biztos!
—Az jó lesz. —sóhajtott egy nagyot Joci, miközben a
csípőjéhez kötözött karjait próbálta megmozdítani. —Nagyon kényelmetlen.
—próbálta felemelni a fejét, miközben alaposan szemügyre vette a felette lévő
szerkezetet is. —Tulajdonképpen hol vagyunk, és miféle izé ez… — kérdezte most
már sokkal élénkebben.
—Hogy hol vagyunk, azt sajnos én sem tudom. —válaszolta
Hajnalka. —Ez a helyiség valami kripta, vagy valami földalatti templom lehet,
de látható kijárata nincs, a fény pedig valahonnan a magasból szűrődik be, de azt
már nem lehet látni, hogy honnan. Ez a hideg húzat is onnan fentről érkezik,
ami pedig ezt a kőből épített szerkezetet illeti, hát…
—Próbáld leírni, elmesélni, hogyan néz ki kívülről, mert
én innen alulról, sajnos nem sokat láthatok belőle. Annyit láthatok, hogy
valamiféle fából készült belső tartószerkezet van itt, s ha megmozdulok, akkor
valószínű, hogy rám fog omlani az egész. Egyébként is, ahogy elnézem, a meglévő
rések egyikén sem tudnék kijutni, mert mindenike túl szűkre szabott, tehát
valami egyéb megoldást kell találnunk.
Hajnalka leszállt a kőlapról, majd figyelmesen kezdte
körbejárni a fura építményt, és közben magyarázni kezdte azt, amit lát.
—Nos, amit láthatok, az egy hét szintes, lépcsős építmény,
a tetején egy kőlappal lefedve. Olyan, mint egy miniatűr zikkurat, de mégsem olyan, mert ahogy elnézem, hét
boltívszerű valami is van itt, amire a külső lépcsők vannak felrakva.
—Más egyéb? —kérdezte Joci elgondolkozva.
—Más egyéb? Más egyéb nincs. Az asztalon van néhány
faragott kőhasáb, de ezekről nem tudom, hogy miért vannak itt.
—Milyen kövek? Hogyan néznek ki?
—Hát ezek olyan hasábszerű valamik. Az egyik háromszögű,
a másik hat, és van itt egy harmadik is, az hétszögű. Van itt még egy kőkorsó,
de más egyéb semmi sincs. —nézett körül Hajnalka még egyszer a helyiségben,
hogy biztos legyen a dolgában.
Joci pedig elgondolkodva hallgatott egy darabig, majd ezt
kérdezte:
—Előbb boltíveket emlegettél, igaz?
—Igen. Szerintem ezek azok.
—Hetet számoltál össze?
—Igen.
—Hmm! Azt hiszem, hogy tudom már, miről szól ez az egész.
—válaszolta Joci felélénkülve. —Figyelj rám! Ahogy elmagyaráztad, és ahogy én
innen alulról amennyire látom a lényeget, ez egy befejezetlen boltíves
szerkezet. Ezért is van itt belül ez a fából összeállított tartószerkezet, ami
fenntartja az egészet, míg majd befejeződik az építkezés, vagyis a helyére
kerül a zárókő, ami a boltívek csúcsán helyezkedik el. Amikor az a kő is a
helyére kerül, a szerkezet már önmegtartó lesz, és akkor a belső
tartószerkezetet gond nélkül el lehet távolítani. Ilyen egyszerű ez. Az
asztalon lévő faragott kövek egyikét kell a csúcson lévő résbe elhelyezni,
utána máris készen vagyunk.
—Ilyen egyszerű lenne? —kérdezte Hajnalka, kétkedéssel a
hangjában.
—Ha felmászol a szerkezet tetejére, ott megtalálod az
üresen hagyott rést, amelyikbe csak a megfelelően faragott követ kell
beilleszteni, és máris helyben vagyunk. Mássz csak fel, és akkor
meggyőződhetsz, igazam van vagy sem?
—Nem fog összedőlni? —rémüldözött Hajnalka a merész ötlet
hallatán.
—Bizonyára nem, mert akik fölém rakosgatták ezeket a
kőtömböket, sok mindenhez értenek, de repülni ők sem tudnak, úgy, hogy
nyugodtan felmászhatsz te is.
—Biztos?
—Csak egyféleképpen tudhatjuk meg, s ha igazam van, akkor
a megfelelő zárókövet amúgy is te neked kell a helyére illesztened, és erre az
építők is bizonyára gondoltak. Mássz csak fel nyugodtan, és nézd meg, mit
látsz.
Hajnalka még tétovázott, de aztán nagyon óvatosan
fellépett az első fokozatra, aztán ugyanolyan óvatosan a következőre is, majd
nemsokára felért a szerkezet tetejére is.
—Igazad van! —mondta remegő hangon. —Tényleg van itt,
középen egy olyan lyuk, de ez kör alakú. —Kör alakú nem lehet. Nyúlj csak bele,
és próbáld kitapogatni, hogy milyen kő illik bele.
Hajnalka óvatosan nyúlt bele a résbe, de nemsokára
tapasztalnia kellett, hogy a legfelső
kőlap miatt képtelen annyira mélyen lenyúlnia, hogy kitapogathassa az üreg
mélyén rejtőző sokszög milyenségét. —Nem érem el. —adta fel Hajnalka kiábrándultan
és óvatosan lemászott a magasból. —Most akkor mi lesz?
—Semmi. —válaszolta Joci magabiztosan. —Nem számít, mert
így csak egyetlen dobásunk van, de mi tudjuk, hogy hány boltív van, tehát nem
lesz gondunk. A hétszögűt kell a résbe beilleszteni.
—Ez biztos? —kérdezte Hajnalka elgondolkozva.
—Világos, mint a nap! Te miért kételkedsz benne?
—Hát… nem tudom, de ha ilyen egyszerű ez, akkor miért van
itt három különböző kő, a tetején pedig az a kör alakú, cseles fedőlap… Hétig
pedig bármilyen idióta el tud számolni, szóval…
—Ne aggódj annyit! Hozd a hétszögűt, és essünk rajta túl.
—válaszolta Joci magabiztosan, de amikor Hajnalka újra felmászni igyekezett az
építményre, ölében a hétszögű kővel, akkor újra megszólalt.
—Várj! Azt hiszem, igazad van! —mire Hajnalka megállt és
a kőlapra helyezte a követ.
—Csakugyan?
—Nos, ha a hétszögű kerül a helyére, akkor ez a boltíves szerkezet,
a kívülről rárakott lépcsőfokok súlya alatt egy szinte szétbonthatatlan
szerkezetté alakul, s ha így lesz, akkor én innen ezeken a szűk réseken
legfeljebb csak szeletekben juthatok majd ki.
—Hát ez igaz! —hagyta rá Hajnalka is pár pillanat
gondolkodás után. —De akkor mi a megoldás?
—Nem tudom.
—Nem tudod?
—Nem. Innen nem tudom eldönteni, hogy mit tehetnénk.
—S akkor? —kérdezte Hajnalka megrökönyödve.
—Nem tudom, édesem. Nem tudom. Azt hiszem, hogy ezt
valahogy te neked kellene megoldanod…
—Hogy én? De hisz én semmit sem értek az
ilyen…
—Valóban?
—Hát… én… szóval ez olyan másféle… ez olyan csavaros,
trükkös valami…
—Ez egy rejtvény, édesem.
—Rejtvény?
—Miért? Szerinted nem az?
—Hát… van benne valami.
—Akkor megkérlek, szedd össze a gondolataidat. Hallani
szeretném, hogy te mit és hogyan látsz, de most nem olyan tárgyszerűen, mint
előbb, hanem a formában elrejtett titkot próbáld megtalálni, oké?
—Titkot?
—Azt!
—Hmm!
—Mi a gond?
—Hát… nos, gond van, mert itt nem csak egy furcsaság van,
mert én kapásból is legalább egy tucatnyit sorolhatnék.
—Akkor fogj neki, kérlek, mert nemsokára múmiává
fogok aszalódni ebben a piramisban. —jegyezte meg Joci nem kis iróniával a
hangjában.
—Nem is jársz túl messze az igazságtól. —nevetett
Hajnalka, miközben komoly arcot öltve körbejárta az építményt, majd beszélni
kezdett.
—Egyszer az, hogy hét boltív, hét lépcső. Hét fokozat,
hét egymásra hajló, egymást támogató ív. Hét lépcső, mint Szemiramisz
függőkertje, hét lépcső, mint Babilon ősi várfala, a hét hét napja, a hét
erény, Hermész lantjának hét húrja, heten, mint a gonoszok, hétpecsétes titok.
Folytassam?
—Nem bánom, de ha ettől én innen kijutok, akkor csak
folytasd nyugodtan, én legfeljebb alszok egy jót addig. —válaszolta Joci
szemrehányó hangon.
—Ki fogsz jutni, ne aggódj! —válaszolta Hajnalka
zavartalanul. —Szóval akkor vegyük át még egyszer, hogy te is értsd! Hét színt,
mert a beavatottnak hét próbát kell kiállnia. Hét ív, mert hét erény létezik,
mely méltóvá tesz valakit, hogy a Thot könyvében leírt tudást birtokolhassa. Hét
ív, de esetedben világos az, hogy néhány ívet le kell valahogy bontanunk, mert
másképpen nem szabadulhatsz a halandóságodból fakadó földhöz-ragadottságodból. Kérdés
az, hogy négy plusz három, vagy hat plusz egy az a szám, mely felemel a földről.
Esetedben az első változat, a négy plusz három kizárt, mert bár fekvő testedet
Leonardo Da Vinci mester híres négykarú-négylábú emberi ábrázolása szerint
helyezték el erre a kőr alakú kőasztalra, de két karodat csípődhöz rögzítették
egy kötéssel, melyet ahogy elnézem, Ízisz huroknak neveznek. Kezeid tehát kötöttek, ezért a kezed ügyében lefutó íveket, melyek a Hit,
a Remény és a Szeretet hármasságát jelképezik, nem tudod eldobni magadtól, és
akkor emiatt a vele szemben lévő, a csípőd és a térded magasságában lévő Igazságosságot, Bátorságot és a Mértékletességet sem, és akkor csak egyvalamitől kell megválnod,
ha szabadulni akarsz.
Hajnalka ezzel kezébe ragadta az asztalról a hatszögű
kőhasábot, majd másik kezébe fogta a hétszögűt is, fellépett az építmény
tetejére, és így folytatta:
—Hat plusz egy lehetsz mindörökre, de ha lemondasz
az egyik princípiumról, akkor egyszerű halandóként nyered el a lehető
legnagyobb rangot. Melyiket akarod?
—Nem mondtad el, hogy melyik a hetedik.
—Ha döntöttél, akkor majd elmondom.
—Rád bízom a döntést.
—Neked kell döntened!
—Fura szimbólumokban beszélsz, nem igazán értem
szavaidat, ezért inkább csak annyit mondok, hogy veled akarok lenni mindörökre. Ez így elég?
—Nem! Nem lesz elég, mert mi innen csak egyféleképpen
fogunk kijutni. Együtt vagy sehogy, és hidd el, ezt most nem valamiféle fura
megérzés mondatja velem.
—Hát legyen! Én látatlanban is lemondok arról a hetedik
valamiről, és akkor mond még el, hogy mit kell még megtennem!
Erre Hajnalka
gondolkodás nélkül lökte a hatszögű kőhasábot az építmény tetején lévő üregbe,
felegyenesedett, majd ezt mondta:
—Most a szabadon hagyott lábaiddal rúgd ki azokat a
támasztékokat, és ne ijedj meg ha… —de nem fejezte be, mert Joci gondolkodás
nélkül máris kirúgta a tartófákat, mire az egész építmény megroggyant egy
kissé, de stabilan állva maradt, miközben a Joci jobb lábánál lévő egyik ív
kőkockái dübörögve omlottak le, de fura módom kifele zuhantak a kőlapra,
feltárva az üregben fekvő előtt a kiutat. Hajnalka remegő lábakkal állt a
korábban alaposan áthelyezkedő építmény tetején, és most kétségekkel teli
hangon megkérdezte:
—Egyben vagy?
—Még igen. —jött a síri hang az üregből, mire Hajnalka
megkönnyebbülten szusszant egy nagyot, és a rászáradt vértől feketéllő kezével
megtörölte a hideg verítéktől kivert homlokát.
—Hála istennek! —suttogta remegő hangon, és csak állt ott
továbbra is, mire Joci újra megszólalt.
—Segítenél, kérlek, végre kijutni innen?
—Hát persze! —kapott észbe Hajnalka hirtelen
megelevenedve, és máris a feltárult résnél termett.
Pár pillanat műve volt, hogy kiszabadítsa hőn szeretett
férjét abból a kriptából, és most újra az egymás szemébe nézhettek. Remegő
karokkal ölelte át férjét, miközben egy szótlan könnyezéssel könnyített magán,
lelkében vadul tomboló érzésekkel küszködve. Joci szótlanul ült egy darabig,
aztán csendesen megjegyezte:
—Ha nem haragszol, akkor én is szeretnélek végre magamhoz
ölelni.
—Ah! Persze, hogyne! —nevette el magát Hajnalka, és máris a Joci kezét igyekezett kiszabadítani a nyakán átvetett hurkok
szorításából, de hamarosan kiderült, hogy képtelen kioldani a csípők
magasságában rögzített bogokat. A kemény, szívós rostokból összefont kötél nem
engedett semmiféle erőszaknak. Próbálta a körmeivel feszegetni, de csak azt
érte el, hogy körmei beszakadtak, erre próbálta a fogaival is, de képtelen volt
bármiféle eredményt is elérni. Joci elfehéredő arccal nézte felesége feltört,
vérző kezeit, és iszonyodva kérdezte:
—Hajnalka! A kezeddel mi történt? Hagyd azonnal abba! —de
Hajnalkát nem lehetett megállítani.
—Ne aggódj! Nekem is meg kellett szenvednem a
halandóságom gyarlósága miatt. —válaszolta, és most pár pillanat gondolkodás
után taktikát váltott. —No, most lássalak! —mondta, és a jegygyűrűje
gyémántjával próbálta átvágni a kötél rostjait, ám csalódottan kellett
tapasztalnia, hogy semmire sem megy a gyémánt keménységével, mert a kő
csikorogva siklott a rostok felületén, de kárt nem tudott okozni benne.
Elgondolkodva hagyta abba a kísérletezést, miközben újra felidézte magában
Imelda szavait. „Kezedben tartod a
legkeményebb fegyvert, mellyel a legerősebb láncot is legyőzheted! Ahol semmire
sem mész a keménységgel, ott a lágyság fog győzelemre vinni!”
—Igen? —morfondírozott félhangosan, Joci pedig szótlanul
nézte, aztán hirtelen megszólalt.
—Hajnalka!
—Tessék?
—Hajnalka! —dadogta. —A hasad!
Azazhogy…
—Mi van vele? —kérdezte vissza Hajnalka hanyagul,
miközben mélyen elgondolkozva az előtte lévő rejtély titkát igyekezett
megfejteni.
—Hajnalka! Hol van
a gyerekünk?
—Otthon maradt. Ne aggódj miatta, mert jó kezekben van…
—Hajnalka! —csattant most már Joci hangja méltatlankodva,
mire Hajnalka is észbe kapott, és felhagyott a titok megfejtésével.
—Bocsáss meg, kérlek! Hiszen te még nem is tudod…
—Igen! Illetve nem, mert én még semmit sem tudok a
kislányomról.
—Kislányodról?! —nézett rá Hajnalka elcsodálkozva. —Ezek
szerint, csak tudsz róla… valamit. —tette hozzá a Joci arcát fürkészve.
—Igen, de ezt csak úgy mondtam… —válaszolta Joci
elbizonytalanodva —Nem is tudom… Tényleg kislány? Mikor született? Rég, és ilyen
nap van ma? Mióta vagyok én… Istenem! —kérdezte mindezt hirtelen, majd
elhallgatott. —Úristen! Mi történt velünk?
Hajnalka elgondolkodva nézett rá egy darabig, aztán
csendesen megjegyezte:
—Úgy tudtuk, hogy te meghaltál.
—Meghaltam?! —visszhangozta Joci döbbent hangon, Hajnalka
pedig így folytatta, miközben újra kezébe fogta a Joci derekán lévő kötél
végét.
—Mindannyian meggyászoltunk… —és közben a kötél végén
lévő rostokat kezdte egyenként szétbontani.
—Jaj, ne!
—Én megszültem hét hónapra a lányunkat, téged közben egy
szertartás keretében elbúcsúztattak a csapat tagjai…
—Istenem! Ne is folytasd! —fordította el Joci a fejét
fájdalmasan.
—Engem nem engedtek ki a kórházból, de ahogy elmesélték
később, ott voltak a búcsúztatódón a szüleid is… —folytatta Hajnalka
zavartalanul, miközben pár fonalat sikerült kibontania a kötél végéből.
—A szüleim? Azt mondod, hogy… —nézett nagyot Joci
hitetlenkedve.
—Igen. Édesanyád és édesapád is! —tette hozzá Hajnalka immár
mosolyogva, és egy könnyed mozdulattal sikerült néhány különválasztott fonalat
áthúznia a bogon, amitől a csomózás jócskán megereszkedett, és már nem okozott
többé gondot a kötés kioldása.
—Mit keresett ott az a boszorkány…
—Édesanyádra gondolsz?
—Hát persze!
—Édesanyád az egyik legvagányabb nő, akit valaha is
megismerhettem. —felelte Hajnalka, miközben egy könnyed mozdulattal
kifordította Joci kezét a kötél szorításából.
—Ah! —emelte fel Joci a kezét fájdalmasan, és óvatosan
mozgatni kezdte görcsösen merev ujjait. —Na ne, ne zsongíts ezzel a dumával,
megkérlek! Anyám egy vipera, aki csak az apámmal akar leszámolni…
—Különben alig van egy hónapja, hogy összeházasodtak…
—folytatta Hajnalka, miközben a Joci másik kezét kezdte el kiszabadítani.
—Összeházasodtak?! —suttogta Joci hitetlenkedve. —Most
már kezdem érteni, hogy miért kellett engem halottnak nyilvánítani. —tette hozzá kissé
később, mikor már a másik kezét is sikerült kiszabadítani a hurok szorításából.
—Nem csak ezért, hanem valami ilyesmiért inkább.
—válaszolta erre Hajnalka, miközben most a Joci nyakán körbefutó kötél rostjait
bontogatta szét, s a szétbomló kötél szálai közül egy finom művű arany nyaklánc
szemei bontakoztak ki, melyen egy arany medál csüngött, máltai nagy-kereszttel, körbefutó
tölgyfalomb koszorúval ékesítve.
—Hát, igen. —hagyta rá Joci csendesen a mellén függő
ékszert tanulmányozva egy darabig, aztán lassan kiejtette kezéből, és a vele
szemben álló Hajnalkát ölelte magához. —Sokszor hittem azt, hogy nem fogom túlélni.
—suttogta behunyt szemmel, mire Hajnalka lágyan bújt közelebb és megjegyezte:
—Nem csak számodra volt pokol az, amit az utóbbi időben
át kellett élnem nap mint nap, míg aztán egyszer csak váratlanul megérkezett
Imelda.
—Imelda? Ki az?
—Az, akinek te az arcképét a zongorádon tartottad
valamikor. —válaszolta Hajnalka, Joci pedig értetlenül nézett rá. —Imelda a
húgod!
—A húgom? Hogyan? —nézett Joci elkerekedett szemmel
Hajnalkára, Hajnalka pedig mosolyogva bólintott.
—Bizony! A húgod, aki pár perccel később született, mint
te.
—Hihetetlen! —suttogta Joci megkövülten. —Most már értem,
hogy miért hittem én, hogy ő… Ő hol volt mostanáig, és miért… vagyis ő hogyan
került elő most?
—Imelda valamiféle apáca, de én azt hiszem, hogy ő is inkább
egy ilyen medált visel, mint te, és ő azért jött el hozzám, hogy elmondja,
te életben vagy és hogy nekem ide kell jönnöm utánad, hogy kiszabadítsalak.
Neki köszönhetjük, hogy rád találtam, vagy inkább azt, hogy engem is idehoztak.
Tényleg! Neked van fogalmad arról, hogy mi most hol, melyik világrészen
vagyunk?
—Fogalmam sincs, de ha jól emlékszem, akkor legutoljára
Máltán voltam, a reptéren egy vendéglőben rendeltem valami italt, aztán… nem
tudom.
—Rémlik valami, mert nem is olyan régen engem is
megitattak valamivel, aztán hurcolkodtak velem, és mikor megébredtem, akkor itt
találtam magam a falhoz láncolva. —mutatott Hajnalka az egyik sarok felé.
—Akkor ezek szerint lehetünk bárhol, de szerintem ez
teljesen mindegy mindaddig, míg nem sikerül kijutnunk ebből a kőkriptából. —állapította
meg Joci kissé később. —Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább!
—Rendben! —hagyta rá Hajnalka is —Ötlet?
—Szerintem kell lennie itt egy rejtett kijáratnak, de azt
megjegyzem, hogy könnyen meglehet, a titok megoldásához megint a te észjárásodra
lesz szükségünk. —nevetett Joci jóízűen. —Apropó! Elfelejtetted megmondani, miről
mondtam le én anélkül, hogy tudnék róla. Mi volt az a hetedik dolog? —és
leszállni készült a kőasztal lapjáról.
—Ne bánkódj miatta! —legyintett Hajnalka kicsinylően, és
a nehezen mozgó Jocinak segített lábra állni. —Hatalom.
—Hatalom? —kérdezte Joci kissé lebiggyesztett szájjal.
—Hát, azért tényleg nem kár! —és legyintett egyet ő is, majd fájósan derekára
tette a kezét és tett pár bizonytalan lépést a helyiségben, nehezen
kiegyenesedett, és máris a helyiség falait kezdte el vizsgálgatni.
—Olyan falrészt kell keresnünk, ahol a kövek közt, az
illesztéseknél, a résekben nincs vakolat, netán valamiféle léghúzatot is lehet
érezni, a fal hőmérséklete is lehet másabb, szárazabb vagy éppen nedvesebb a
környék… —morfondírozott Joci hangosan, miközben lépésről lépésre haladt körbe
a falak mentén, kezével alaposan kitapogatta a köveket, árulkodó jelek után
kutatott. Hajnalka elgondolkodva nézte, de nem követte Joci példáját, hanem a
fejük fölött lévő boltíveket bámulta, majd a boltívek közti falakat nézte
összevont szemmel. Tett pár lépést, leguggolt és onnan is hosszasan nézett fel
a magasban halványan derengő falakra, melyen egy kuszának tűnő ábra halvány
körvonalai rajzolódtak ki a szeme előtt. Joci már kétszer is körbejárta a
helyiség falait, majd leplezetlen kiábrándultsággal a hangjában állapította
meg, miközben széttárt karokkal fordult Hajnalka felé, aki most már a kőasztal
tetején állt, és onnan fürkészte a fejük feletti boltívek szabdalta kupolát.
—Tökéletesen egymásba illesztett kövek, és semmi egyéb.
Semmi jele annak, hogy itt bármelyik is bontható lenne vagy… —
—Ott van a kijárat! —mondta Hajnalka nyugodt hangon a
lépcsős emelvény tetejéről, és a fal egyik pontjára mutatott határozottan.
—Itt? —lépett Joci csodálkozva a Hajnalka által megjelölt
helyre és értetlenül bámulta az előtte álló, függőleges kőlapot, mely semmiben
sem különbözött a fal többi részétől. —Miből gondolod, hogy itt kell lennie? —
és most letérdelt a földre, és alaposan vizsgálni kezdte a kövek
összeillesztését, de semmi különlegeset sem talált. —Elmagyaráznád, hogy te mit
látsz, amit én nem? —adta fel és eltávolodott a faltól, hogy más szemszögből is
szemügyre vegye.
—Egyszerű! —vonogatta a vállát Hajnalka, mint akinek
annyira kézenfekvő a dolgok állása, hogy szinte kár pazarolni rá szavakat.
—Az meglehet, de én semmi különöset sem látok…
—Azért nem látod, mert elsiklasz a részletek fölött.
—Akkor legalább egy olyan részletet mutass, ami…
—Nézz fel a fejed fölé is, és akkor láthatod, hogy ott
van a titok nyitja!
Joci a boltíveket kezdte el nézegetni, nézte így is, úgy
is, aztán megjegyezte:
—Masszív építmény, az biztos! Ez a tizenkét, kőből rakott
boltív fölé akár egy erődöt is lehetne építeni, akkor sem dőlne össze…
—Szerinted csakis ezért lett pontosan tizenkét részre
felosztva, hogy egy bombabiztos szerkezetet hozzanak létre? —kérdezte Hajnalka
kissé csalódott hangon.
—Elvileg nem, mert ezt akár hat ívvel is… —kezdte el
Joci, de Hajnalka türelmetlenül közbevágott.
—Persze! És lehetne akár nyolc, vagy négy… ah!
Javíthatatlanul felületes vagy! Hát nem látod a többi részletet is?
—Mit kellene látnom még? —tárta szét karjait Joci
értetlenül.
—Na, mindegy! —legyintett Hajnalka megadóan. —A
tizenkettes szám már mindent megmond, gondolhatnád, hogy nem hiába emlegetem,
nem?
—Hát…
—Tizenkét boltív szegmens, mint tizenkét szegmense az
égnek. Tizenkét állatöv. Nem hallottál még róluk?
—Hallani hallottam…
—Az hasznos lehet, de ha jobban megnézed, akkor azokról a halványszürkés pontocskákról azonnal
kiderül, hogy nem egyebek, mint égitestek, s akkor mi mit láthatunk?
—Égbolt?
—Hát azt nem, de annak egykori ábrázolását igen, és ha
nem csalatkozok, akkor ez az iderajzolt égbolt valamikor időszámításunk előtt
ezerötszáz évvel mutatott így.
—Hát… —tátotta el a száját Joci elámulva. —s te mindezt
miből tudod ilyen pontosan megállapítani?
—Mondtam már, hogy egyszerű!
—legyintett Hajnalka és tovább folytatta, mire Joci csak motyogni tudott
valamit, hogy hát igen, könnyű annak, aki tudja! —Mikor otthonról eljöttem,
akkor december tizenkilencedike volt, s ha erre ráveszünk egy két napot, akkor
körülbelül most van az év legrövidebb napja. Az a halovány, stilizált
koszorú, ott lent a falon, a fejeddel egy magasságban, az a Napot szimbolizálja, ami ilyenkor, decemberben van legalacsonyabban az égen, és innen indul el minden évben diadalmas útjára, hogy
legyőzze a sötétséget. Tehát egyértelműen mutatja, hogy ott kezdődik felemelkedésének az útja, kifelé a sötétség rabságából.
—Lehet, de akkor miért mutattad ezt a kőlapot és miért
nem azt, ott ahol az a Nap van odarajzolva? —kérdezte Joci értetlenül.
—Mondtam már, hogy
ez az égbolt nem a mai eget mutatja, hanem egy sokkal régebbit, mert
a jelenlegi égbolt azóta rég megváltozott, s a Nap is már máshol kezdi el
emelkedésének útját.
—Te ezt honnan tudod olyan biztosan?
—Ne aggályoskodj annyit már, hisz láthatod, hogy itt,
ezen a rajzon, a Nap a Bika csillagképében van legalacsonyabban, de kétezer
évenként átvándorol egy szomszédos zodiákusba. A Bika csillagképből már
átvándorolt egyszer a Kos csillagképébe, ma már a Halakban van, ez
körülbelül hatezer évet jelent, de nemsokára már a Halakból is tovább fog
vándorolni. Egyelőre azonban ma még ott van, és itt, ezen az ábrázoláson az a
hely ott van, ahol te állsz most, és én ebben nem tévedek! Hidd el!
—Nekem fogalmam sincs, hogy te mindezt most honnan szeded
elő, így aztán azt sem mondhatom, hogy igazad van, vagy sem. Az elméleted helyességével
én nem tudok vitatkozni, de most akkor szállj le, megkérlek szépen, az
elméletek zikkurattjának magasságából, és gyere ide le te is, a gyakorlat hideg
világába, és mutass nekem akár egyetlen olyan jelt, amitől ez a kőfal
megnyílik, vagy leomlik, vagy…
—Mire is mennétek, ti férfiak, ha mi nők nem volnánk ezen
a földön? —dohogott Hajnalka kissé mesterkélt hangon, és leszállt majd
odalépett Joci mellé, hogy szemügyre vegye ő is azt a bizonyos kőfalat. Joci
egy elegáns mozdulattal invitálta maga mellé, s Hajnalka alighogy rálépett a
kőfal előtti sima kőpadló egyik négyszögletes lapjára, a kettőjük súlya alatt
az pár centiméterrel leereszkedett alattuk.
Kővé dermedve álltak meg, pár pillanatig egymást néztek, de történni más
egyéb nem történt, mire Hajnalka természetes hangon megjegyezte:
—Hát nem megmondtam?
—Mit mondtál te meg? —kérdezte Joci kelletlenül.
—Azt, hogy nem a puszta megérzés mondatja velem azt, hogy
innen vagy mindketten, vagy egyáltalán nem fogunk kijutni.
—Ebben tökéletesen igazad van! —hagyta rá Joci elismerően,
aztán hozzátette: —Ezt jól kieszelték, de hogy te mindezt a csillagos éggel
kapcsolatos izékkel hogyan tudtak kideríteni…
—Pedig mondtam már, hogy milyen egyszerű, nem? A Föld
precessziós elmozdulása révén az égbolt elvándorol, s huszonhatezer évenként
újra visszatér ugyanoda, tehát…
—Egen? —kérdezte Joci fanyalogva, miközben lehajolt, és kezével
a lesüllyedt kőlap és a fal közti üregben a kőfal élét tapogatta.
—Hát persze, és akkor ez kétezer évenként harminc fokos
eltolódást jelent nyugati irányban, és az akkor három ív, és akkor csakis ez a
kőtábla lehet…
—Tiszta igaz! —vágta rá Joci. —Kár, hogy ez nem nekem
jutott az eszembe. Van itt közel harminc ilyen kőlap, és akkor világos, mint a
nap, hogy csakis ez az egyetlen olyan, ami…
—Most akkor már érted? —örvendezett Hajnalka őszintén, és
ő is leguggolt Joci mellé, s a lesüllyedt padló, de a még mindig zárt kőfal
titkát kezdte el ő is tanulmányozni.
—Ja, persze, hogyne érteném!
—Végre! —nyugodott le Hajnalka is, és térden állva
segíteni próbált Jocinak, aki vállával belökni igyekezett a szabaddá vált
kőfalat, de minden látható eredmény nélkül.
—Csak tudnám azt, hogy mi a jó franc az a precesszió.
—motyogta Joci magában morfondírozva, majd néhány hiábavaló erőfeszítés után
kimerülten dőlt háttal a kőfalnak.
—Hogyhogy nem érted? —zuhant mellé Hajnalka is kimerülten
a hiábavaló erőlködéstől.
—Fene tudja! Világos, hogy ez a lesüllyedt kőlap eddig
reteszként zárta el ezt a függőleges kőlapot, ez most szabaddá vált és el
kellene fordulnia valamerre, de ezt még megmzdítani sem lehet, és nemsokára
vaksötét lesz… —tekintett szét aggodalmasan az egyre sötétebb homályba
burkolózó helyiségben.
—Gondolkozzunk, és közben pihenhetünk is. —indítványozta
Hajnalka, és háttal fordulva leült ő is,s a hideg kőfalnak támasztotta a hátát. —Várj!
Van egy ötletem! —mondta nemsokára, de Joci már túl kimerült volt ahhoz, hogy
rákérdezzen. —Imelda mondott valamit, hogy… gyere! —és mindkét lábát a
lesüllyedt kőpadló szélének támasztotta. —Gyere, próbáljuk egyszerre! —mondta,
mire Joci is nekifeszült, majd mindketten lökni kezdték a hátukkal a kőlapot,
ami egy pillanatig úgy tűnt, hogy inogni kezd, mire mindketten, utolsó erejüket
megfeszítve tolták, de végül kimerülten adták fel, mert a kőfal nem mozdult
többé, és makacsul állt ellen a próbálkozásuknak. Lihegve kapkodták a levegőt,
a helyiségre közben koromsötét telepedett, végül már csak egymás szuszogását
hallhatták.
—És most? —kérdezte Hajnalka csüggedt hangon, miközben
fázósan bújt Joci mellé, aki a bő köpenyét igyekezett mindkettőjükre teríteni.
—Itt maradunk! —szegezte le Joci határozott hangon. —Nem
tudhatjuk, hogy mi a nyitja ennek a trükkös falnak, de nem kockáztathatjuk azt,
hogy ha elmegyünk innen, akkor újra felugorjon, mert akkor meglehet, hogy nem
fog többé működni. Nem tudhatjuk. Különben is, itt már vaksötét van, és ha
átjutunk is innen valahová, a sötétben nem fogunk boldogulni. Inkább pihenjünk,
és ha majd újra világosság lesz, akkor megint megpróbáljuk.
—Csak ne lenne ilyen hideg! —bújt Hajnalka még közelebb, önkéntelenül vacogva.
—Mesélj valamit, hamarabb fog telni az idő! —suttogta
Joci elgémberedett ujjaira lehelve. —Fenébe is, ha elgondolom, hogy az idei Karácsonyra
egy jótékonysági koncertet szerettem volna összehozni. Talán anyudat is megkérhettük
volna, hogy nevezzen be…
—Biztos, hogy eljött volna. —suttogta Hajnalka álmos
hangon.
—Most már lőttek a nagy terveknek, s ha meggondolom, hogy
engem mindenki halottnak hisz, végérvényesen lemondhatok arról, hogy színpadon
szerepelhessek anélkül, hogy ócska, aljas reklámfogásokkal spekuláló csalónak
tekintsenek.
—Nem igaz! —mondta halovány hangon Hajnalka, s lecsukódó
szeme előtt már álomszerű árnyak táncoltak.
—Lányunk vajon mit csinál? —kérdezte Joci álmodozó
hangon, de Hajnalka csak mocorgott valamit félálmában. —Nem mondtad, hogy
hogyan hívják!
—Eszmeralda! —válaszolta Hajnalka álmos hangon.
—Eszmeralda? Nagyon szép. Hogy jutott ez a név az
eszedbe?
—Ha majd belenézel a szemébe, érteni fogod. —suttogta
Hajnalka elhaló hangon, valahonnan az álom túlsó partjáról.
—Azt hiszem, láttam már valahol… — válaszolta egy kis idő
után Joci, majd lecsukódtak a szempillái, és félálomban még hozzátette:
—Láttam, vagy talán általa láttalak téged? Nem is tudom már… —és kimerülten
mellére ejtette a fejét.
—Édes Istenem! —hallotta Hajnalka hangját valahonnan
messziről. —Joci, ébredj!
—Tessék! Mi történt? —kapta fel a fejét hirtelen.
—Ébredj! Reggel van.
—Reggel? —kérdezte hitetlenkedve, mert úgy tűnt, hogy
csak pár pillanattal korábban koppantak le szemei.
—Mozdulj, mert idefagyunk! —vacogott Hajnalka, s ha
tehette, még jobban összekuporodott.
—Könnyű ezt mondani! —vacogott most már Joci is a
hidegtől elkékült ajkakkal, és a helyiségben a mennyezet irányából alig derengő
fény felé tekintett. —Fogalmam sincs, hogy ez a fény honnan szűrődik ide be.
Valami kéményszerű szellőzőrés lehet ott fent.
—Jó, hogy nem ott kell kijutnunk innen. —követte Hajnalka
is tekintetével a magas boltíveket kutató Jocit.
—Azt mi még nem tudjuk! —állapította meg Joci savanykás
hangon.
—Az kizárt, mert Imelda világosan megmondta, hogy valami
olyasvalamit kell tennünk, amit Arkhimédész is elmondott.
—Hogy ne zavarjuk a köreit? —kérdezte Joci kiábrándult
hangon.
—Dehogy! Azt a másik mondókáját idézte, hogy adjatok egy
fix pontot, és én kimozdítom helyéről a világot!
Joci pár pillanatig elgondolkozva nézett maga elé, aztán
megjegyezte:
—Hát igen! Tudhattuk volna!
—Mit kellene tudnunk?
—Hát azt, kedvesem, hogy Arkhimédész papa egy fix pontot
emlegetett.
—Igen. És?
—Mi pedig úgy tettünk, mint ahogy a süket szokta abban a
közmondásban!
—Mint a süket?
—Az hát!
—Nem értem.
—Pedig egyszerű! —mosolyodott el Joci sejtelmesen.
—Aki tudja, annak mindig könnyű szokott lenni!
—Erről te nem kell meggyőzz senkit! Engem meg pláne
nem! Miért nem mondtad inkább el hamarabb,
hogy mit üzent a húgom?
—Miért? Mi benne a csel? Nem löktük eléggé ezt az
átkozott falat mindketten?
—De igen, és pontosan ezért nem tudtuk kinyitni.
—Vagyis?
—Ketten löktük, de te csak egy fix pontot emlegettél. Mi van
akkor, ha ez az átkozott kőajtó egy középső, függőleges tengely körül fordul el?
—Ez igaz! S akkor?
—Akkor próbáljuk meg, de most csak az egyik oldalán. —és ezzel
tettre készen máris felálltak, nekitámaszkodtak a falnak, és kikerekedett
szemmel egymásra néztek.
—Háromra! Mindketten!
—Egy, kettő, há-rom! —és erőteljesen nekifeküdtek a fal
egyik szélének, mire a kőtábla szinte kiperdült velük a helyéről, s ők
mindketten a fal túlsó oldalán találták magukat, miközben a kőtábla tovább
fordult, majd becsapódott a hátuk mögött, s világosan hallották, hogy a padló
lapja újra visszaugrik a helyére.
—Ezt elintéztük! —jegyezte meg Joci, és csak néztek
egymásra meglepetten, egy szűk, hideg, földdel borított folyosón, melynek egyik
vége felől halvány fény derengett.
—Jó, hogy a retikülödet magaddal hoztad, mert szerintem
oda mi már nemigen fogunk visszamenni! —állapította meg Joci a kőlapot tanulmányozva.
—Hát nem! —hagyta rá Hajnalka is, majd hozzátette:
—Remélem, most már végre kijutunk innen valahová, mert kezdem nagyon unni ezt a
barlanglakó életmódot.
—Nem is tudom… —nézett szét Joci egyre jobban
összeráncolódó homlokkal. —Ha ez igaz… —csóválta a fejét egyre jobban.
—Mi az? Mi történt?
—Hát… fene tudja, de… ezt nem hiszem el! Gyere! —és határozottan
indult el, de nem a világosság felé, hanem a másik irányba.
—Nem volna jobb, ha errefelé…
—Óvatosan csak,
itt húzódj le, mert bevered a fejed. Szólt hátra Joci Hajnalkának, aki egyelőre
értetlenül, de engedelmeskedett a vaksötétben igen jól boldoguló Joci
szavainak. —Most pedig négykézláb végig fogunk kúszni ezen a szűk folyosón,
ami nemsokára majd felfele vezet. Ne maradj le, maradj mindvégig a nyomomban!
Rendben?
—Biztos vagy, hogy jó felé megyünk?
—Majd kiderül! —válaszolta Joci hanyagul, és máris
bekúszott egy alacsony alagútba, Hajnalka pedig követte. —Boldogulsz? —szólt
hátra Joci, Hajnalka pedig igenlően válaszolt.
Pár másodperc múlva egyre világosabb lett, s nemsokára
egy piszoktól szürke, pókhálókkal elfedett ablakszemmel lezárt szellőzőrés
előtt találták magukat. Joci egy erőteljes rúgással kitolta a korhadt fakeretes
ablakot, mire kintről vakító fény vágódott a szemükbe.
—Csak ön után, hölgyem! —fordult nevetve a háta mögül
előbukkanó, sártól maszatos arcú, hunyorgó Hajnalka felé.
Pár pillanat műve volt, s máris mindketten kint voltak a
dermesztő téli reggel fényözönében. Sártól mocskosan álltak meg egy hatalmas
kőfalú épület tövében, vaksin hunyorogva a behavazott kert fehérsége miatt.
Hajnalka remegő lábakkal jött közelebb, a Joci vállára bújt és megkérdezte:
—Hol a fenében vagyunk mi most?
Joci felnézett a hátuk mögött tornyosuló épületre, s eltűnődve
jegyezte meg:
—Ha belegondolok, hogy én hányszor jártam körbe ezeket a
falakat, és hogy mennyire úgy gondoltam, hogy minden zugát ismerem ennek
a háznak…
—Miért? —bontakozott ki Hajnalka Joci karjai közül és ő
is felnézett a falakra. —Te tudod, hogy hol vagyunk?
—Hát persze, hogy tudom. Te nem?
—Fogalmam sincs! Hol vagyunk? —nézett fel Hajnalka Joci
arcára.
—Itthon vagyunk, kedvesem. Itthon! S ha jól meggondolom,
akkor talán soha nem is voltunk sehová sem elmozdulva innen. —és elnedvesedő
szemmel nézett végig a kert behavazott öreg fáin, aztán tekintete megállt egy
modern, egyszintes épületen, melynek tetején vígan gőzölögtek a hőközpont
szellőzőnyílásai. —Ahogy elnézem, a Kalipszóban is zajlik az élet.
Elérzékenyülve nyelt egy nagyot, s melegen ölelte magához
feleségét. Hajnalka pedig érdeklődve fordult meg, pár pillanatig ő is a kert
aljában terpeszkedő épületet bámulta, majd megjegyezte:
—Ha soha nem mentünk el, akkor talán észre sem veszik,
hogy hazajöttünk. Nem? —nevette el magát, majd kedvesen nézett fel Jocira, és
egy gyöngéd mozdulattal félresimította férje arcából a haját, melynek
hollófekete tincsei közt most néhány ezüstszínű szálat láthatott.
Óvatosan léptek be az előszobába, ahol kellemes melegség,
a nappaliban reggelire két személy számára megterített asztal fogadta őket, az
asztalon egy friss, színes napilap hevert. Joci érdeklődve vette a kezébe, a
fedőlapon a következő főcímet olvashatta. „ Szenzációs Hír” mellette pedig a
saját arcképét láthatta. Azonnal belelapozott, olvasni kezdte, közben odaszólt
Hajnalkának is.
—Ezt nézd! —és közelebb tartotta, hogy Hajnalka is olvashassa.
„ Örvendetes hírrel
lephetjük meg a kedves olvasóinkat. A Kalipszó alapítvány által szervezett
Karácsonyi Remény nevezetű eseményre, melyet jótékonysági céllal a jól ismert
Amfiteátrum dísztermében rendeznek meg, a neves előadók közt az a személy is
fellép majd, akit pár hónappal ezelőtt halottnak nyilvánítottak egy
repülőbaleset során, de mint később kiderült, az illető személy csodás módon mégis
életben maradt. A meglehetősen bonyolult ügy részleteiről keveset tudni, de
megbízható forrásokból szerzett értesüléseink alapján elmondhatjuk, hogy a
balesetet túlélő csodás megmenekülését a titkosszolgálatnak köszönheti. A
hivatalos szervek ezt nem kívánták kommentálni, ám ilyenforma hallgatásuk
ékesszólóan bizonyítja azt, hogy csakis ők állhatnak az ügy háta mögött.
Hírforrásainknak sikerült megerősíteni azt is, hogy ugyanarról a személyről van
szó, akinek felesége a napokban elnyerte a kétévenként megrendezett Gaudi nagydíj
nemzetközi versenypályázatának első helyezését és az ezzel járó tetemes
összeget is, melyet, mint értesültünk, szintén jótékonysági célokra
szándékoznak fordítani. A továbbiakban…”
—Mondtam én, hogy zajlik itt az élet, nem? —nevette el
magát Joci, és visszahelyezte a lapot az asztalra, Hajnalka pedig sokatmondóan kezdte
ingatni a fejét, aztán megjegyezte:
—Mintha itthon sem lennénk, illetve, akarom mondani, mi
se csinálnánk jobban! Nem? —és nevetve villantotta ki hófehér fogsorát.
—Úgy tűnik, ezután csak a vágyainkat kell kimondanunk, és
máris teljesülni fognak?
—Én ilyet nem mondtam.
—Nos, akkor lássuk csak. A lányomat akarom látni! Lehet?
—Azt igen! Gyere! —és máris lendültek az emelet felé.
—Jó, és akkor rám férne még egy alapos fürdés is, borotválkozás…
—folytatta Joci a vágyainak listáját.
—A manikűrödre is figyelj, mert ilyen piszkos körmökkel
nem állhatsz ki az Amfiteátrum színpadára. —egészítette ki Hajnalka.
—Jó, és akkor lenne még… —de közben nyílt az ajtó,
beléptek, Joci pedig azonnal abbahagyta a felsorolást, mert közelebb lépett a fekvőhelyén
mozgolódó, megébredt kislányához, aki most tekintetét az érkezőkre emelte, és
vidáman mosolyogni kezdett.
—Igazad volt, Hajnalkám! —suttogta Joci elbűvölten. —A mi kis Eszmeraldánk szeme tényleg olyan csodálatos!
