Átok és áldás ez így, egyben!
Mikor már csak
ülsz a csendben, s mint riadt madárnak
Fáj nagyon a lét
és az, hogy így eltörött a szárnyad
Vársz a végzetedre,
mert tudod, titkon téged már leírtak
Irgalom számodra nincs,
és a vétkek nagyon fájnak.
Végtelenbe nyúlnak,
egyre gyötrelmesebbek az éjszakák
Mikor gubbasztó,
türelmes árnyak várnak már csak rád
Testedben a méreg,
véredben tűz, agyadban ott éget a tudat
Búcsúzni szeretnél
már, de hiába, még várod feloldozásodat.
Mikor minden perc
évszázad, mikor már minden nap egy korszak
Tested lassan
elhagy, lelked lenyugszik, elfogadod, útra készen vagy
Feneketlen tóba
hulló csillag fénye ragyog fel, mely mutatja az utat
Visszafordulsz még
és nézed… de szemed csak üres horizontot kutat
Felragyog az ég,
fény tölti ki elméd, szétszalad veled a tudat
Végre! Mehetek már
át, de valami hirtelen elzárja az utat.
Ridegen megtudod: „Nem
úsztad te meg, amúgy ezt nem ússza meg senki
Te most csak kis haladékot
kaptál, lásd, hogyan és mire használhatod úgy ki
Hogy befejezd, mit
elkezdtél, és ne feledd! Ki volt veled itt, és ki az, ki feledett.
E világban végső feloldozást és vétket
megbocsátani annyi, mint adni és kapni
de ilyet csak az tud,
ki veled volt mindvégig, és ha megbántod, Ő akkor is tud adni!”
