Angyalkák születése

 Két világ közt, elfeledve! 

Tántorogva lépett ki a kórterem ajtaján, kezével támasz után keresgélve belekapaszkodott az első, keze ügyébe eső fűtőtestek egyikébe, megállt, aztán erőtlenül rogyott le a fényesre sikált linóleummal borított folyosó padlójára. Kezét szorosan összefogva a mellén, mozdulatlanul maradt, aztán kitört belőle a visszafoghatatlan zokogás. Hangtalanul rángatózott a hullámokban rátörő fájdalom miatt, és csak nagy későre sikerült kiejtenie könnyei közt, hogy jaj... édesanyám! Hosszú percekig ült ott, lerogyva, végül kimerülten, könnyeitől elhomályosult tekintetét lassan végighordozta a helyiségen, majd a folyosó végében, a tavaszi napfénytől fényesen ragyogó ablakon állapodott meg. A kitárt ablakon túl, a közelben húzódó erdő fáinak ágai közt madarak daloltak, a folyosóra besütött, erős tavaszi napfény szemet bántóan vetődött végig a fényes linóleum felületén. Könnyektől kisírt szemét bágyadtan fedte el, szája széle önkéntelenül görbült lefele, újabb sírógörcs tört rá, és csak rázta megint kegyetlenül a fájdalom, a most rátörő régi emlékek sokasága, de leginkább az utóbbi időkben egyre csak halogatott, aztán a kihagyott lehetőségek visszafordításának lehetetlensége miatt. Kegyetlenül égette a végérvényes lezárulás, a visszafordíthatatlanság tudatának felismerése. Az, hogy ezután lehetetlen lesz már jóvá tenni bármit, pedig most mennyire szeretné, hogy elmondhassa legalább még egyszer... hogy csak akár mondhatni lehetne neki valamit, láthatni még egyszer a mosolyát.
Eszébe jutott, mikor például kedvenc, közös játékaik egyikét, bár már ezredszer művelték, sohasem tudták megunni. Ennek a játéknak az volt a lényege, hogy Mami nagy titokban eldugott valahová egy cukorkát a házban, aztán egyszer csak feltette a nagy kérdést, hogy: „Dodóka, hová bújt a cukorka?” Erre ő elindult felkutatni a cukorka rejtekhelyét, s ha megtalálta, akkor diadalmasan bontotta ki, és ugyanolyan diadalmasan fogyaszthatta el. Miután ezzel megvolt, akkor jelentkezett és feltette ő is a nagy kérdést? „Itt Dodóka, de hová lett a cukorka?” Erre aztán Mami meglepetten kérdezte: „Miért? Nem ott volt?” „Nem volt semmi se a...” és itt egy rejtekhely leírása szerepelt, ami mindig más és más hely kellet, hogy legyen. „Ez biztos?” kérdezte meg Mami aggodalmaskodva. „ Igen!” Jött erre a válasz, mire Mami mindig elgondolkozva vitte kezét a szájához, aztán végül megkérdezte: „Akkor lehet, hogy egy egér volt a tettes?” „Igen. Biztos, hogy egy kicsi egér volt” „Milyen egér? Borzos? ” „Nem! Ez olyan szép, sima szőrű egér lehetett.” „Tán csak nem? Volt piros masni is a hajában?” „Igen, olyan volt” jött a válasz, aztán egy nagy nevetés és utána rohanás is, mert erre Mami is megindult nagy hirtelen, miközben olyanokat mondott, hogy: „Na, megállj csak, te kisegér!” és ezt a játékot végtelenül sokszor lehetett játszani, unalom nélkül, mert mindig volt benne valami új. Volt úgy, hogy lila hajpántot viselt az egér, de olyan is, hogy lakkcipőt. Viselhetett bármit, a végén mindig lebukott, és ezen mindig végtelenül sokat lehetett nevetni azokban a régi szép időkben, de most már ennek vége, most már mindörökre. Senki se tudja többé már Dodóka és a kisegér titkát, senki sem fog úgy cukorkát dugdosni titkos helyekre, mert senki se... Senki!

Fejét lehajtva bámult maga elé, a folyosón közlekedők pedig csak futólag tekintettek néha rá, aztán mentek a dolguk után, mint azok, akik láttak hasonlót. Azok, akik már túl sokszor láttak hasonlót. Azok, akik számára csak egy megszokott valami lett a mások mérhetetlen fájdalma, a vigasztalás még reménytelen időszakában sokkosan szenvedők látványa. Senki sem zavarta, és ő is úgy érezte, hogy neki is az a legjobb, ha békén hagyják. Akár mindörökre! Nem is tudta, és nem is nagyon törődött azzal, hogy mióta lehetett már ott, ugyanúgy heverve, mikor egy gyerekes hang szólalt meg mellette.
-Anyukádat siratod? –mire önkéntelenül nézett a megszólaló hang irányába. Egy rózsaszín mintázatú pizsamában, halványkék, kötött mellénnyel, egy vékonyka, igen sápadt lánygyereket láthatott maga fölött, aki fején egy meglehetősen régimódi, sálakkal egybefont, álla alatt összecsomózott kötött sapkát viselt, ami alól fehéren kilátszottak a fejét gondosan körbefonó géz-fáslizás ívei. Kezében, minden látható érzelem nélkül, egy ütött-kopott rongybabát lógatott unottan, értelmesen csillogó tekintetét pedig kérdően szegezte a fűtőtest mellett félig-meddig ülő-kuporgó nőre. A kérdezett azonban nem válaszolt, inkább csodálkozva, mintsem elutasítóan nézett fel kérdezőjére, végül úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a kíváncsiskodó kislány kérdését. Ám az nem tágított mellőle, egy idő után, mintha csak magának mesélne, beszélni kezdett.
-Én itt lakok a másik folyosó végében, a gyerekosztályon, mert megműtöttek. Csak egyedül vagyok, mert már mindenki elment, csak én vagyok még itt, a gyerekek közül. Amúgy sokan vannak itt, akik csak jönnek-mennek, keresnek valakit, de aztán valahová elmennek, mert talán elfelejtik, vagy nem is tudják, miért jöttek ide. Sokan sírnak, de azok sem tudják, hogy akiért sírnak, azok nincsenek is itt. Nem tudják, hogy azok már rég elmentek. Én is el fogok menni innen egyszer, de egyedül nem lehet, mert utánam nem jött el az anyukám. Mindig várom, hátha ő jött utánam, de aztán beszélgetek velük, és akkor mindig kiderül, hogy nem ő az. –szünetet tartott, aztán így folytatta: -Nem hiszed el, amit mondok, igaz?- mire a nő zavartan nézett fel a lányra.
–De, elhiszem...
-Te nem hiszel nekem, mert te nem tudod, hogy én nem is ismerem az anyukámat. Ezért keresem mindig, hátha megjött. Előbb is azt hittem, te vagy az, de most már tudom, hogy nem!
-Ha nem ismered, honnan tudhatod, hogy nem én vagyok? – kérdezte a nő most már bosszúsan, miközben felállni készült.
-Tudom! És azt is, hogy te hiába sírtál itt az előbb, mert a te anyukád nem ment el, ő nem hagyott el téged, mint ahogy te hagytad el őt.
-Nahát!- állt fel indulatosan helyéről, és most kiegyenesedve, kioktatóan szólt rá a kislányra. - Légy szíves, hagyd ezt abba, mert az én anyám most halt meg, és nem vagyok abban az állapotban, hogy tovább hallgassalak, bármennyire is bántanálak most ezzel. Viszlát! –Elfordult, indulni készült, mikor a kislány újra megszólalt a háta mögött.
–Menj, te csak menj! Neked mindig másvalami volt fontos ebben az életben! Én is megyek, mert van itt most valaki, aki azt mondta, ha akarom, ő szívesen elvisz az anyámhoz. Viszlát, neked is! -mire a távozó meg se fordult, kezével fennhéjazó mozdulattal intett búcsút, de aztán valamiért lassulni kezdett, miközben fejében gondolatok indultak el, aztán leállt, lassan megfordult, miközben a kislány korábbi szavait ízlelgette. „Menj, te csak menj!” Ezek voltak az anyja hozzá intézett, szemrehányó szavai, mikor utoljára látta élve, mikor elment otthonról, magára hagyva anyját, mikor még.... „Neked mindig másvalami volt fontos ebben az életben” Igen, ezek voltak szavai, de akkor ez a kislány honnan... mire megfordult és indult is vissza a folyosón távolodó kislány után, aki ekkor már vidáman lépkedett, kezében az elmaradhatatlan rongybabával, másik kezével mintha egy láthatatlan valakinek fogta volna a kezét. Vidáman felnevetett, jobb lábával végrehajtott még egy sasszézást is, majd láthatatlan társa felé fordított fejjel jól érthetően ezt kérdezte? „Dodóka, hová bújt a cukorka?”- felnevetett újra, aztán befordult a folyosóra, miközben még hallatszott vidám hangja: „alig várom, hogy már otthon legyünk.”

A nő erre nagy hirtelen megállt, mert ettől úgy érezte, mintha most forró vízbe mártották volna, de aztán rohanni kezdett, rohant, mint aki az eszét vesztette. Az elágazáshoz ért, befordulni készült abba a folyosóra, ahová pár pillanattal korábban a kislány is befordult, de ott most csak egy sima falat láthatott maga előtt, aminek látványától rémülten hátrálni kezdett, de aztán mégis tovább rohant, a folyosó végén a szolgálatos altisztbe botlott, akitől akadozó szavakkal a gyerekrészleg hollétéről érdeklődött. A portás, egy régi ember, aki sokat láthatott már életében, megértően nézte, aztán a következőket mondta:
-Asszonyom, önt bizonyára félretájékoztatták, vagy valami más egyéb, sajnálatos félreértés történhetett, mert itt, ebben az épületben nincs gyerekosztály. -mire a nő igen feldúltan válaszolt.
–Az lehetetlen! Most beszélgettem itt egy kislánnyal, aki errefelé jött, utána rohantam, egy perce sincs, hogy ide befordultak... befordult valahová... – nézett fel kétségbeesetten a sima, fehérre meszelt falra. Az öreg portás pedig fejcsóválva hallgatta, majd eltűnődve mondta.
-Én már jóval több, mint húsz esztendeje vagyok itt, és ahogy most ön emlegeti, jut eszembe, hogy itt akkoriban, mikor idekerültem, tényleg volt itt egy olyan gyerek kórterem, de azt még akkor megszüntették, a bejárati folyosót is rég befalazták, de az már nagyon rég volt... –tárta szét karjait az öreg portás értetlenkedve, mire a nő nézett, és csak nézett, aztán a pár pillanattal korábban történteken igen mélyen elgondolkodva, csendesen leereszkedett a folyosón lévő padok egyikére.