Ki is a NŐ?

Ki a Nő?

Ki lehet valójában Ő, ki is a Nő?

Ki által a férfi is csak világra jő.

Ki által méltó helyedre kerülhetsz

Ki elöl akarva sem menekülhetsz!

Ki lehet Ő, aki az egekbe emel?

Ki kedvére lehet: álom vagy teher.

Ki szavával öl, és testével éltet

Ágyadban tombol, s lelkedben éget.

Ő az! A Nő, ki férfinak szárnyakat ad

Kivel egekbe szállsz, s a pokolba juttat.

S ha pokolban lenne, oda is követed

a csalfa délibábért eladod lelkedet.

Ő a Nő, ki elcsábít szédítő dalával

Ő az, ki csalogat, s fejbe ver szavával

Ő az Anya, a Szerető, a Kurva és Feleség

 Ha tied így egyben, örömöd a végtelen ég!

És nem számít már, hogy sétálsz a falakon

négykézláb állsz, vagy lógsz fényes láncokon

és képes vagy járkálni a puszta árnyékon is

és sziréned daláról jól tudod, mennyire hamis!

Nyárády Károly

Őszi Szonáta

Őszi Szonáta

Elmentél egy fényes napon

s veled ment a nyár

búsan áll az öreg hársfa

emlékedre ködös fátyol száll.

Megtört fénybe süppedt mezőn

ólom lábon járó időn

elnyúlt pára kúszik csendben

letűnt idő jár egy helyben.

Ökörnyálon úszó álom

fáradt égen, langyos napon

elmélázó természetben

 felhőn szárnyal, fent az égen.

Egyre rövidülő nappalokban

fordul velünk idő egyre jobban,

körbejár velünk az esztendőkben,

egyszer eggyé válunk végtelenben.

Nyárády Károly   1987.  szeptember

REKVIEM - Molnár István Emlékére

A mai napon kísértük utolsó útjára kedves barátunkat, Molnár Istvánt Udvarhelyen, a Szent Miklós-hegyi ravatalozóból. Eltávozó ismerőseink, barátaink, rokonaink halálukkal mély nyomokat hagynak lelkünkben, s bármennyire is igyekeznénk továbblépni ezután, kiderül, hogy ez valójában lehetetlen dolog. Minden alkalommal megtanulhatjuk, hogy valójában önmagunk egy részét is mindig odatemetjük az elhantoltak mellé. Így van ez, mert bár végtelenül sokan voltunk, vagyunk és talán még leszünk, valójában egyek vagyunk. "Senki sem különálló sziget!" és "Ne kérdezd, kiért szól a harang!.." mert " Érted szól!"

István barátunk hosszan tartó betegség áldozata lett, de ha egy másik barátom szavait idézem, akkor ez úgy történt, hogy István megegyezett az Úrral. Emberként túl nagy terhet cipelt már, s az Úr levette válláról a terhet.

István barátom, ha már felértél a Hadak Útjára, és este összeültök őseinkkel a tűz köré, megbeszélni Nemzetünk nagy gondjait, vess egy pillantást arra a kis fényre is itt lent, mely az emlékedre gyújtott gyertyából száll fel Hozzád, e néhány sor kíséretében.

Utolsó Szó

Előttem most egy halvány gyertya lángja ég

Emlék már, kit elengedett föld és befogadott ég 

Kinek hangját hallom még, és arca földereng

Emlékén a jó barát egy pohárral most elmereng 

Egy jó barát, kit ma kísértünk utolsó útjára

Kinek ma tettünk először virágot hantjára 

Kinek tiszteletére ma szóltak bús gyász szavak 

Kinek utolsó útján álltak ma dísz-sorban férfiak 

Lélekharang hangja kondul, gally hull alá dörögve

Elválunk lassan most sírva, de velünk leszel örökre! 

Őszi szél kap gyászszalagba, s integetve búcsúzik 

Galambcsapat röppen égen, s talán velük utazik 

Együtt szárnyalnak fel oda, hol már minden szikrázik

Galambszárnyú angyalok a lelkét fel az égig kísérik. 

 István Barátom, nyugodj békében! Én nagyon remélem, hogy egyszer majd találkozunk még, valahol, valamikor, de addig nagyon fogsz hiányozni! Isten veled!

Holfogyatkozás

Őszi Holdfogyatkozás

 Megálltam egy megállóban 

Vasút mellett, parkolóban 

Megállóban, ami nincs már 

Fülkéje feketén, üresen áll.

Szentképeket néztem, hármat 

parancsoló kőtáblákat 

Kőből volt ott minden, érted?

Hideg mind, hisz mind kőképek! 

S álltam ott, hol harang zuhant

hol földre esve összeroppant.

Templom mellett, kőkeresztnél 

a fűzfák alatt, s a zsilipeknél. 

Eget nézve, követ rúgva 

verseny útját végighúzva.

Rágógumit csócsálgatva,

ablakokat számlálgatva.

Hajnalt várva fent a hídon 

fogyó holdat megbámulom.

Sötét hullámot bámulva

zagyva vízbe elhullatva 

száraz könnyet, s holt virágot

hajnal van, hát elballagok.

Mert: 

Álltam téren, kivont karddal

Elbuktatott tanítványaimmal 

Pedig toltam mérleg nyelvét

s nem érdekelt, mily nagy a tét.

Mindig tudtam, mégsem hittem

 én szavamat vásárra vittem,

de a harminc arany megmutatta 

mily gyengén állt ember lánya!

Nyárády Károly

Nyár Van

Még Nyár Van

Kéz a kézben, nyári éjben

Dörgős, zuhogó esőben 

Veled vagyok kint az úton 

Néznek fentről - Né, két bolond!

Fél kézzel pezsgőt emelek

Kínálom nekik, erre nevetnek.

Langy esőben kóborolva 

Ázottan, majd összebújva 

Mezítláb a langy aszfalton

Derekadat átkarolom 

Hajadon a lámpák fénye

Szikrázik feketén nedve

Vizes ruhád tapad nagyon

Izmos tested izgat, s padon

akarlak most, vadul vakon.

Szeress forrón, szeress jobban!

Szeress nagyon, forró nyár van!

Csókod éget éjszakában 

tapadt testtel, feltolt ruhában

vonaglunk esőben, öntudatlan.

Önfeledten, vad mámorban

 húzom hajad, egyre jobban

 ívbe görbült eksztázisban.

 Pezsgőt öntök az arcodra 

lecsókolom a habot róla.

Elállt eső, hajnalodik 

Rigó füttyent, ébredezik 

Bámul nagyot elámultan 

Két csavargó elázottan 

Ül egy padon mosolyogva 

Hajnal gyúlt az arcaikra

Forró napfényt lehel újra az ég

 ködöt kerget már a nyár-vég

De bennünk most örök nyár ég!

Kicsit nyár van! Forró nyár még. 

Nyárády Károly 

2010. 08. 22.

Időt Kérve

 Időt!

Időt kérünk, hogy érjünk rá szeretni

 s ha már nagyon fájna, akkor elfeledni

Időt még, mert nem akarunk elmúlni.

Időt kérünk, mert most épül házunk

Időt megint, mert most éppen válunk.

Várjunk, most a gyerekünkért vagyunk 

 közben elszáll minden álmunk s vágyunk.

Bámulhatunk később már, letörve-kiégve 

Bágyadtan merengve, felpillantva égre.

Mindent teszünk, tudunk is jól húzni

de míg ezzel vagyunk elfoglalva 

Elfelejtünk mindennap az egymásé lenni!

Nyárádi Károly

Nyergestetőn

Nyergestetőn 

Mondom, mégse tőlem kérdezd!

Mért sok itt hegyen a kereszt

és miért könnyezik folyton az ég

ha magyar áll rendületlen még

az arcát nedvesre könnyezve,

 hőseink sírjait ködösen tekintve?

Hát tudd meg, te vándor,

kit utad erre vet, hogy bátor

Magyar nép fiai fekszenek itt,

kikben népe mindvégig hitt!

Nép, mely rabigát levetve

hitt Istenben, s mindvégig remélte,

hogy jobb sorsa lesz itt e népnek

 Hazája a jövendő Nemzedéknek!

Ó, ősi hant, te szent föld

kiért annyiszor kell öld

ellenséged, és véred ontsd

nemzetedért, és lerontsd

hitedet, miszerint: Ne ölj!

Más fiára soha ne lőj!

 Tehetsz mást, ha tied e föld?

Mit tehetsz? Ó Istenem!

Szemben áll veled a hitem!

Meghalok, s én úgy hiszem:

sorsom bár végzet, de Népem

által megbocsáttatik égben a vétkem!

S mint egykoron Leónidasz

Te Honvéd hős, ugyanúgy kiállsz

és elveszejt árulás ott a csúcson,

Ephialtészt megidéző gyarlóságon.

Meghalsz, te Honvéd a nyergen!

 Muszka-osztrák vad ágyúk tüzében!

Haldoklók lelke égre száll

Osztrák tisztek sora áll

fitymálva a véres csaták

szörnyűségét, s öreg bakák

kik súlyos könnyet ejtenek,

 kiknek nincsenek nemzetek.

 Hősök vannak, kiknek a nevét

 áldja utókor, s a Nemzedék!

Kiknek sírjára eljár most a Nép

Testvérek mutatják, velünk van Ég!

Köszönöm nektek, mint öreg harcos,

távoli testvérek, s bár szavam is karcos

ölellek és szeretlek testvéreim!

Elhullt honvédek, drága elődeim

nevében, mind köszönjük nektek,

hogy egyek vagyunk, velünk éreztek!

Úgy, mint mi, kik még mindig állunk

Még ennyin, még mindig vagyunk!

és leszünk, ha kell, és meghalunk

ha kell, hisz láttuk már, tanulhattunk!

Ó, és mindig jönnek, jönnek ide"nagyok"

Vijjogó gépeken, és fényes limuzinok.

Bennük újabb, s újabb Ephialtészek

Kik csak forgatják álnokul szemeiket.

Jellemük rongy, szívükben idegenek!

Mundérjuk hódítóé, és a lelkük ferde

Szavuk is üres, szirének oly hazug éneke!

Midőn lelkem keserűsége így kimondva,

állok letörten, e sírhelyen térdre lerogyva,

Nézem a honvédet, ki itt áll rendületlen,

kötelességben szálfa, hitében dermedten.

A kopjafák fölött az ég elsírja most magát

s könnyel áztatja el a vén baka orcáját.

   

Nyárádi Károly 

Forever Blues

Születésnapi Blues

Az éj dala sivítva kél

dörögve önt esőt,

s tavaszi szél

hordozza szét, miként én kétrét

hajolva fújom a dalom itt szét,

még két órát legalább még

Ó, igen! Nekem dalol esőt sírva az ég!

Végén a magány úgyis elragad,

mert mindenki névtelen halad

letépett poszterem előtt

s a szél is felragad

néhány foszlányt

hajnali szélben vele jól elszalad

mikor talán még hallod dalomat.

Mert dalomból él a fény,

egy régi szép regény

mikor karomba dől a nő

ki földből itt ki nő

ki ágyadban rád nem lő

a szemét rád vető

dalodra vetkőző

érzéki kurvás világ

lett itt veled e nő!

Kit nem húz, és

nem fog lehúzni mélybe

nem lök, nem dob az égbe

és senki sincs örökre

te hozzád úgy kötve

a kezed, lelked mindörökre

enyém lehetne már most este

veled vagyok én itt

s szabad szeretni

mindörökre dalomat mit

késő lenne neked már úgy imádni.

Igen, jól tudod nevem

ki mondom én, a tervem

az lenne, ha tehetném

Te lennél az enyém

mindörökre végre

hajtanám én még élve

ítéletét, s úgy az élre

hánynám, s elkapnám

a kedvemre tudnám

szeretni őt már végre.

Ne szólj ott bent!

mert blues a te neved!

Ki fogyva szóból,

csak rajtad nevet.

Rajtad heverve csak szeret

szeretve hemperegni teveled

azt mondja: tied

vagyok míg mással

nem vagyok, egy ágyban

meg nem halok

utánad, addig szeretlek téged

ha tested engeded! Átengeded.

Nagyon tudom ezt tenni

sokáig, ha nem iszok valami

töményet –ó, baszki!

Akarom művelni veled

az éjben. Kerek a hold

alatta te előtted heverek

s az ágyban, meztelen kiold

nadrágomon gombokat

valaki, ki bambán ül

velem, de szemben, s kétségtelenül

semmit sem ért ott legbelül

mert önmagában él, de egyedül!

És nincsen benne semmi új

csak a szíved ver vadul

mert valami felhúzta

mi tebenned lapul,

ki erőd ellopta

de láncaitól most mégis szabadul.

Mindörökre blues ez!  - It`s very cool!

Nyárádi Károly

Mondja meg Valaki!

Mondja meg Valaki!

Ha csak pislognak álmosan csillagok

S könnyezve nőnek a pálmák, s a virágok

kókadtan szomjaznak üdítő esőket

a mezőkön pusztuló, elítélt vetések

Ha sors keze ver embert és nemzetet.

Ha már süket a füle Istennek, s embernek

Ha tudod mindezt, elveszted hitedet?

Szóljatok, mondjátok, másképpen láthattok

Dolgokat érthettek, másképpen járhattok

Szóljatok, mondjátok, ha vonaton nőt látok

helyemről felállok, s idősnek helyt adok.

Ettől én vén vagyok, ennyitől jó vagyok?

Ha Nőnek előnyt adok, s illemből bókolok

s ha titokban múzsámnak udvarolgathatok!

Mondjátok! Akkor én lelketlen csaló vagyok?

Szóljatok rám, ha tévedek

gondolat közt révedezek

Ha görnyedt háttal szenved

valaki, s hirtelen elernyed

Ugrok nyomban és elkapom

Földön fetrengni nem hagyom!

Mond! Ilyenkor én hibázom?

Ha fáj az, ha másokat megütnek

Ha mások házában nem fűtenek

Ha holtan szüli anyja gyerekét

Ha fájdalmas néked, s kínos a lét.

Nem kérdem, s nem tudom miért

könnyezek, és nem tudom kiért

Mondja meg az, ki tényleg megért!

Nyárádi Károly

Éva Lánya

Éva Lánya

"Ferde lett a világ, igen nagyot fordul

Aki jó volt benne, ma már az is koldul"

Keresnél valamit? Talán éppen kutatsz?

Segítek önzetlenül, cserébe te mit adsz?

Kezem kinyújtva, a szemem is kérdi

Szeretni valakit?! Hát az ugyan mennyi?

Nézd az arcom, de hozzá Ne érj!

Ki lennél te, hogy hozzám felérj?

Ne bántsd szavaim se! Nem lenne a tied!

Én vagyok az, ki megmondom neked

Ki mit szerethet, és azt is, hogyan téged!

Szeretnéd, ha szeretnének? Ezt is elmondhatom!

Könnyen teszem, hiszen ezt is csak én tudom!

És szeretnek engem, hidd el! Állnak sorban

nevek s mögöttük én, gyötrő magányomban.

S doboghat szív! Nálam az ész, nálam az agy!

Ő, ki téged hamis gyöngyöd miatt egyszer elhagy!

Nyárády Károly