Szeptemberi Remény

Szeptemberi Remény

Mikor már semmi sem az, aminek látszik

Mikor mindenki csak színdarabban játszik

Mikor az igazság mélyen, az iszapban fekszik

Ott mélyen, hol a bedobott kő is késve csobban

Sötét kút fenekéről, hol tompán csak dobban

feltör egy sóhaj, melytől a csend is csak jobban

szétterül és érzed, tőle az elméd felrobban.

Dalba írnád, ha tudnád, nyögnéd, kimondanád

De miért, és kinek? Ki értené, és ki figyelne rád?

És miért, mert ki tudja, az érti, de mindent letagad

És te sem akarsz mást, csak visszakapni önmagad

Keresni az utat, kitörni már végre a fényre

Dörögve szállni, égre fel, mint szivárvány íve

És felírni oda az Igét, s a szívekbe örökre

A Fény nem hal meg, és nem vész el sötétbe!

Nyárádi Károly