2011. december 7., szerda

Karácsonyi ajándékom, Uram, Te légy!




Karácsonyra várva


Elindult már, messzi tájon
Sarki télben, jeges havon
Hegyen-völgyön kúszik felénk
Hallik már fenséges zenénk

Titokzatos, messzi tájon
Érkezik, hogy meghajoljon
Három vándor. Királyok?
Bölcsek? Talán mágusok?
Ők azok, kik követik a csillagot.

Úton vannak, megérkeznek
Betlehemben majd ott lesznek
Kik egy fiút felkeresnek
Egy jászolban majd fellelnek

Fényes szánok csilingelnek
Fenyők is most útra kelnek
Azt üzenik, ők is jönnek!
Jönnek, jönnek! Mind itt lesznek!

Elküldték már az angyalokat
Kik fényes szárnyon alászállnak
A jó lelkekben nyomot hagynak
Sötétben egy mécsest gyújtnak.

Csillagfényben megszült álom
Jöjj el hozzánk! Jöjj Megváltónk!
Hisz lelkünkben már oly nagy a szomj
Hozd el Őt nekünk, hozd el Karácsony!

Nyárády Károly

2011. szeptember 19., hétfő

Szeptemberi Remény



Szeptemberi Remény


Mikor már semmi sem az, aminek látszik
Mikor mindenki csak színdarabban játszik
Mikor az igazság mélyen, az iszapban fekszik

Ott mélyen, hol a bedobott kő is késve csobban
Sötét kút fenekéről, hol tompán csak dobban
feltör egy sóhaj, melytől a csend is csak jobban
szétterül, de érzed, tőle az elméd felrobban.

Dalba írnád, ha tudnád, nyögnéd, kimondanád
De miért, és kinek? Ki értené, és ki figyelne rád?
És miért, mert ki tudja, az érti, de mindent letagad
És te sem akarsz mást, csak visszakapni önmagad

Keresni az utat, kitörni már végre a fényre
Dörögve szállni, égre fel, mint szivárvány íve
És felírni oda az Igét, s a szívekbe örökre
A Fény nem hal meg, és nem vész a sötétbe!


Nyárádi Károly

2011. február 20., vasárnap

Bábjáték


Ha csókra nyílik a szád, és tényleg akarod,
s kezedbe ütköző kezemet titkon elfogadod,
akkor elmondom, bár szájamon nehéz lakat.
Elmondom neked ma éjjel, elmondom titkomat:

                                                                —Szeretlek!


Részlet a "Valaki Mindig Átver Valakit!" című regényemből

BÁBJÁTÉK


Fáradtan szállt ki kocsijából, és lakosztálya felé indult éppen, mikor mobilján Krisztina hívása érkezett.
—Szia, főnök! Megérkeztél? —kérdezte a lány vidám hangon.
—Szia! Igen, éppen most szálltam ki a kocsiból, és most vánszorgok fel az emeletre. Valami gond van?
—Dehogy van gond, csak tudod, kissé ki vagyok készülve. Egyedül már nehéz volt, de most már megnyugodtam, ha tudhatom, hogy megérkeztél. —válaszolta a lány. —Fáradt vagy nagyon?
—Nem, nem vagyok fáradt. —mondta nem túl meggyőzően, majd észbe kapva hozzátette —de egy forró tussolás mindenképpen rám fér! —A lány csilingelve nevetett, majd incselkedő hangon megkérdezte.
—És van valaki, aki megmossa a hátadat is? Ha nincs, és nem lenne valami más programod sem, s nem lennél annyira fáradt sem, akkor lenne számodra egy ajánlatom! Mondhatom?
—Persze, persze! Illetve, mondhatod, és… a hátamat is egyedül mosom. —mondta zavarodottan, miközben utazóbőröndjét is letette, annyira meglepte Krisztina szokatlan modorváltása.
—Hát ebbe most mi ütött bele? —gondolkodott, de csak az ámulata lett nagyobb, ahogyan tovább folytatódott a beszélgetés.
—Úgy gondoltam, hogy például elmehetnénk valahová, ahol megbeszélhetnénk néhány fontos dolgot, melyekről meg vagyok győződve, hogy téged is érdekelni fognak, ok?
—Jó, rendben van! —válaszolt alig leplezett meglepetéssel hangjában. —Hol találhatok rád?
—Tudsz valami jó helyet, ahol el lehet bújni néhány órára a nagyközönség szeme elől is?
—Hát… találunk valamit, de addig is, egyszer lemosom az út porát magamról, és azonnal visszahívlak. Rendben?
—Rendben, akkor várom hívásodat. Szia!
Ejha, ez bizony randi lesz! —futott át az agyán. —Még akkor is az lesz, ha csak szakmai szarságokat kell firtatni.
Rekordidő alatt tussolt, öltözött át, és közben kiagyalta, hogy a strand területén működő vendéglő lesz a legjobb választás. Ha nincs szezon, ritkák a vendégek is, és nem kell attól tartani, hogy valaki pletykás ismerős megláthatja őket. Rövid egyeztetés után a strand bejáratánál találkoztak, ahová mindketten taxival érkeztek. A férfi hamarabb érkezett, és elámulva nézte, ahogyan Krisztina kiszáll a taxiból. Messziről mosolyogva indult el, és a férfi csak bámult, ahogyan ritmikus lépésekkel jött feléje a karcsú szépség. Szürke, zubbonyszerű bőrzeke volt rajta, az oldalán hosszan felhasított szürke szoknya, ezüstös árnyalatú harisnyában, lábán szintén szürke árnyalatú, tűsarkú cipővel.
—Rég vársz rám? —kérdezte szinte bocsánatkérően.
—Ó, dehogy, csak most érkeztem én is. Az előbb ment el a taxi, amivel érkeztem. —válaszolta zavarodottan, majd elindultak egymás mellett a kövezett járdán. Messziről zene hallatszott, de mivel a főbejáratot zárva találták, az oldalsó bejáraton tértek be a tágas helyiség előcsarnokába, ahol azonban azzal a kellemetlen hírrel fogadták, hogy sajnos, a vendéglőben ma szervezett, zárkörű estélyt tartanak.
—Hát akkor itt nincs szerencsénk! —mondta a férfi kissé lehangoltan —de nem gond, keresünk egy másik helyiséget.
Indulni készültek kifele, mikor az előzékeny szervezők egyike felajánlotta, hogy végigmehetnek az egyik belső folyosón is a fogadócsarnok felé, és ne kerüljék meg újra az épületet. Megköszönték az útbaigazítást, és elindultak a javasolt irányba. Hogy ne kelljen a lépcsőn is kerülnie, Krisztina kecsesen végigsétált a belső szökőkút betonperemén, de tűsarkú cipőjében már nem tudott leugrani a méter magas párkányról, és ekkor kérdően nézett a férfira. Az azonnal előrelépett, majd udvariasan kezét nyújtotta, hogy lesegítse a szökőkút szélén rá várakozó nőt. Ekkor az óvatosan leguggolt, majd egyik lábát előretolva leszállni próbálkozott, minek eredménye az lett, hogy szoknyája oldalsó hasításán combja teljes szépségében kitárulkozott. Néhány pillanatig tartott a jelenet, de a férfi semmit sem szalaszthatott el, mert ez a véletlen előadás tökéletesre sikeredett. Láthatta jól a nő combján körbefutó égszínkék csipkegyűrűt, és a csatos harisnyatartó különös kivitelezésű, keresztben futó pántjait is. A nő közben elvesztette egyensúlyát is, és ráborult a férfira, aki persze azonnal elkapta, és szorosan tartotta, hogy ugyebár nehogy baja essen. Óvatosan eresztette le a földre, de néhány pillanatig még egymást szorongatva álltak, mert Krisztina nagyon meg volt szeppenve.
—De jó, hogy kifogtál, majd kitörtem a lábamat. —Suttogta hálásan, és úgy nézett a férfira, mintha az legalábbis most győzte volna le egy véres csatában azt a mesebeli sárkányt, amelyik csak úgy, mintegy hobbiból szokta rabságban tartani a szépséges királykisasszonyokat. Csakhogy a férfit sem ejtették gyerekkorában a fejére, és agyában most villámgyorsan pörögtek a gondolatok. —Te! Ez a nő… ez a nő, ez most ebben a szerelésben… basszus! Ez nekem… ez miattam! Szóval így! —Morfondírozott így magában, és egy csöppet sem érezte úgy, hogy most ezért a gyanúsan jól sikeredett jelenetért ő képes lenne haragudni. Mikor kiértek a szabadba, már meg sem lepődött azon, mikor a nő keze véletlenül beleütközött az övébe. Óvatosan ragadta meg a bársonyosan meleg kezet, és kellemes borzongás kíséretében vette tudomásul, hogy ez most már sokkal több lesz, mint valami egyszerű, kollegiális találka.
*
A hideg, késő esti szél hevesen belekapott kabátjának szárnyaiba, amikor egymást ölelve kiléptek a mulató előtti lépcsőre. Arcukon különleges forróság pirossága égett, és fülükben még mindig a táncterem halkan búgó zenéjének lágy akkordjai lüktettek. Vibrált és égetett bennük a táncparketten lejtett táncuk varázsától egyre szorosabban záruló testük izgató egybehangoltságának érzése is, és erre, a korábban elfogyasztott, nehéz, temperamentumos vörösbor okozta rózsaszín felhő már csak ráadásnak számított. Miközben az érkező taxira vártak, Krisztina egy szélvédett, meleg óvóhely keresésének nyilvánvaló szándékával húzódott szorosan a férfi mellére. Lehajtott fejét csak lassan emelte fel, miközben szél-cibálta haját egy enyhe mozdulattal félrerázta arcából, és tekintetét kérdően az őt bámuló férfi arcára szegezte. Mosolygó, kipirult arcán kimondatlanul ott volt a félreérthetetlen kérdés: —Hozzád, vagy hozzám?Nem mindegy? —kérdezte vissza a férfi tekintete, de mikor beültek a taxiba, akkor kiderült, hogy mégsem lenne mindegy, mert a pontos cél után érdeklődő taxisofőrnek a saját lakcímét adta meg. A nő doromboló macskaként bújt hozzá a  kényelmes ülésen, miközben a férfi már tudta, hogy nyert ügye van. Őt is hajtotta célja felé a férfi egójának kitűnően működő programja, miközben tudta azt is, hogy ezzel a kalandos cselekedetével talán mindenét feltetette egy lapra.
Vigyázz! —hallotta a hideg logikájának vészcsengőjét egy pillanatra, de érezte azt is, hogy most egyáltalán nem akar vigyázni. Ezt a menetet most már nem nagyon lehet visszafordítani sem, és ha már történik, akkor történjen meg úgy, hogyha az mégis egy papírra lesz vetve, akkor legalább mutasson jól! Itt, ennél a résznél önkéntelenül is elmosolyogta magát, és ezt a fejezetet ilyenformán lezárva, döntésével fejest ugrott az ismeretlen mélységű vízbe. Hogy a nő valójában mit forgatott a fejében, azt egyáltalán nem lehetett kideríteni, mert miután ő volt a kezdeményező, most már egyértelmű lett az, hogy átadta a dolgok irányítását a férfi kezébe. Ő most már csak arra ügyelt, hogy visszajelzései egyértelművé tegyék: —Szabad a pálya!
Az emeletre felszaladó liftben forrón összeölelkezve csókolóztak, és a férfi lakásába úgy rontottak be összefonódva, hogy eközben a külső foglalatban felejtették az ajtót nyitó mágneses kártyát is. Persze ez azzal járt, hogy a lakosztályban a világítást nem lehetett felgyújtani addig, míg azt a fránya kártyát nem helyezték el a belső foglalatába, amitől azonnal kellemesen hangulatos, éjjeli világításba borult a helyiség. E művelet végrehajtásának idejéig fel kellet függeszteni a már közben viharossá vált enyelgést is, ami enyhén szólva egy nem kívánt hangulatkiesést okozott. Krisztina szétnézett a tágas, legénylakásnak éppen nem mondható otthonban, és alaposan meglepte az, amit tapasztalnia kellett. Azonnal szemébe szökött az a kínos pedantéria, ami a végső soron egyszerű, de ízléses lakás minden részletét jellemezte. Semmi sem úgy volt itt, mint amit egy egyedül élő férfi lakásáról elképzelni lehetne. Sehol semmiféle szemét, vagy ledobált ruhák, zokni a vetetlen ágy mellett, vagy valami hasonló, ami az egyedül élő férfiemberre jellegzetes trehányságnak akár a legkisebb jele is lehetne. A gondosan bevetett ágyon olyan precizitással helyezte el valaki a terítőt, hogy azon egyetlen ránc sem volt található. A sarkain lévő díszes rojtok olyan milliméteres pontossággal csüngtek le az ágy keretének pereméig, hogy annak kontúrját még egy vonalzóval sem lehetett volna pontosabbra beállítani.
—Helyezd magad kényelembe! —mondta a kedélyes házigazda hangján, miközben lesegítette Krisztina válláról a bőrzekét. —Isten hozott szerény otthonomba!
Krisztina csak állt, és leplezetlen ámulattal bámulta, hogy a férfi most félretolja a nappaliban lévő, beépített ruhaszekrényének ajtaját, onnan vállfákat vesz elő, majd arra gondos mozdulatokkal helyezi fel a korábban levetett ruhadarabjaikat. Láthatta, hogy abban a szekrényben milyen tökéletes sorrendben vannak berakva a különböző ruhadarabok, és a szekrény aljában csak úgy csillognak a sorakozó lábbelik. Mikor mindezzel végzett, csak azután nézett fel, és kissé csodálkozva tekintett a lányra, aki mozdulatlanul állva bámult rá.
—Nos? Hogyan tetszik a barlangom? Valami gond van? —tette hozzá, mikor észrevette a lány ámuló tekintetét.
—Hát nem is tudom, de valahogy nincs merszem elrontani az ágyad ránctalanságát, —mondta ki kertelés nélkül, és hogy félreértésnek nyoma se maradjon, hozzátette: —de ha megígéred, hogy holnap reggel nem nekem kell majd visszacsinálnom, akkor én is megígérem, hogy a kávét én fogom kettőnk számára elkészíteni. Sőt, én fogom neked azt az ágyban felszolgálni. Rendben?
—Megígéred? —kérdezte hozzálépve, de válaszra sem várva, a lány ajkát csókolgatva végigdőlt vele az ágyon, amitől persze minden korábbi rend egy totális káoszba fulladt. Ide-oda fordulva vetkőztek, és rugdosták le a ruhadarabokat magukról, miközben egyre jobban igyekeztek egymás közelébe férkőzni. Elvakultan akartak egymásé lenni, miközben mindketten, egyre jobban begerjedve igyekeztek egymás testét kényeztetni. A fergeteges előjáték közben a nő valahogyan érezte, hogy ő valamivel többre vágyna, és ennek érdekében ő maga sokkal messzibb is elmenne, de ezt a készséget nem igazán tapasztalhatta partnerénél. Legalábbis egyelőre ennek semmi jelét sem észlelhette. Olyan érzése támadt, hogy ez alkalommal legfeljebb egy klasszikusnak nevezhető dugásban lesz része, és egyelőre felhagyott azzal a kísérletezéssel, hogy partnerét olyasvalamire próbálja rávezetni, amit az most, az első alkalommal nem lesz hajlandó végigcsinálni. Hogy miért lesz most ez köztük így, azt nem firtatta, mert azt tudta jól, hogy a merészebb fogásokkal mindenki nagyon egyénien szokott megnyilvánulni. Különben is ez temperamentum és ízlés kérdése, és a még csak alakulgató kapcsolatok kezdeti fázisában kevésbé elfogadott dolog lehetne. No, de nem baj, akkor egyelőre csináljuk úgy, ahogyan ő szeretné. Simán engedte magát hátra, s a felindultságtól minden porcikájában remegő férfit mágnesként vonta magára, miközben a még mindig harisnyába bujtatott formás lábait hívogatóan tárta szét. A férfi önkéntelen bűvölettel követte, és egy gyöngéd mozdulattal belehatolt, mitől a lány teste megremegett, majd hullámzó mozdulatokkal ráhangolódott a ritmusra. Behunyt szemmel félrefordította fejét a párnán, és a már közelinek vélt orgazmusára koncentráltan érezte azt a jól ismert lebegést is, mikor a férfi egy hirtelen mozdulattal kihátrált belőle. Összeszorított szájjal azonnal tudta, hogy mi történhetett, és mikor a kényszerű szakadás okozta kellemetlen altesti összehúzódásai is alábbhagytak, könyökeire támaszkodva emelkedett fel, és elmozdulása során nedvességet érzett a combján. Arcán önkéntelenül is egy megvető mosoly jelent meg, mikor az ágy szélén a fejét két kezébe szorító, szótlan férfit láthatta. —Hát, szóval így állunk, szépfiú! —gondolta magában, és azonnal tudta, hogy akivel ő nem is mérkőzött, annak most mindene ráment erre a játszmára. Önkéntelen káröröme, és kimaradt élménye miatti bosszús érzésének keveréke most kissé elvakította. Pillanatnyi haragjában elkövette azt a hibát, amit az elvakult győztesek sokszor megtesznek ostobaságukban. Bosszúból most porig akarta alázni vélt áldozatát úgy, hogy abban semmi önbecsülés se maradjon.
—Jó volt? —kérdezte csendesen, miközben óvakodott attól, hogy hangjában akár egy rezzenésnyi gúnyosság is csengjen, és ezzel még szörnyűbbé tette a férfi helyzetét, aki szégyenérzetében most azon morfondírozott, hogy miért nem tud ilyenkor megnyílni a föld alatta?
—Aha! Nagyszerű volt, ne is kérdezd! —válaszolt sóhajtva, miközben hátára feküdt, de arcát két tenyerével takarta le, mert közben úgy érezte, hogy azonnal leszakad a pofája. A nő melléje húzódott, és kíváncsian nézegette a férfit, majd megkérdezte:
—Mond, te mikor voltál utoljára nővel? —és hangjában olyan együtt-érző felhang csengett, mintha ténylegesen együttérzés rejtőzne mögöttük. A megértés és a második esély reményét csillantotta fel, de a férfi nem válaszolt azonnal, ezért tovább faggatta.
—Hetek, hónapok? —és a csend ezúttal is hosszúra nyúlt, de a férfi kezeit már levette arcáról, és ekkor láthatta, hogy a nő kezére támasztott fejjel olyan kifejezéssel néz rá, mint egy üvegbura alatt kapálózó rovarra, és sejteni kezdte, hogy miről lehet szó. Közben visszanyerte már önuralmát, karjait összefonva a feje alá tette, elrévedező tekintetét a mennyezetre szegezte és csak ekkor válaszolt:
—Hetek, hónapok? Viccelsz? Talán éveket akartál mondani! Akkor sokkal közelebb lennénk a helyes válaszhoz. —mondta csendesen, és a nő ezúttal láthatta a keserűen villanó tekintetből, hogy ez az igazság pillanata lehet, de ennek ellenére nem adta fel terveit.
—Hát, ez így érthető, de mond csak, mi vagy te? —kérdezte, miközben a férfi mellé heveredett. —Valami szerzetes? Valami szent fogadalmat szegtél most meg, és azonnal utolért a büntetés is? —mondta alig leplezett gúnnyal a hangjában, mitől a férfi összerezdült kissé, de nem válaszolt, és ezt az enyhe, önkéntelen vonaglást a nő azonnal nyugtázta is. —Ez talált! —gondolta kárörvendően, majd egy hirtelen mozdulattal lovagló-ülésbe helyezkedett a férfi mellére.
—Szóval, akkor valamiféle pap vagy, igaz?
—Nem vagyok semmiféle…
—Kérsz egy kis pezsgőt? Én kérek! —vágott a férfi szavába, miközben térdre állt, hogy elérhesse a fejük fölött, az éjjeli szekrényen lévő, pezsgővel telt poharak egyikét. Pár pillanatig így maradt, miközben néhány kortyot nyelt poharából, de a férfit nem kínálta meg, és közben úgy tett, mint aki nem is veszi észre azt, hogy altestével majdnem ráült annak arcára. A férfi érezte, ahogyan a nedves női altest jellegzetes illata az orrába csap, és fejét önkéntelenül elfordítva megértette a nő félreérthetetlen, megalázó gesztusának az igazi üzenetét.
—Én úgy tudom, hogy a pap is férfi! Nem így van? —ült vissza a férfira tüntetően úgy, mintha az csak egy közönséges tuskó lenne, és egy világért sem tolta volna a fenekét néhány centiméterrel lejjebb. Oda már nem is lenne érdemes, üzente gesztusával! Pedig tévedett, mert a korábbi pózolásával mégis kiváltotta azt, amit egy kis türelemmel és gyöngédséggel amúgy is elérhettek volna egészen másképpen is!
—Figyelj! Ne csináld most ezt velem! —kezdte el a férfi még mindig békítő hangon, de szemei fenyegetően összeszűkültek, és a nő nem láthatta, hogy most hideg fény villan bennük. —Nem vagyok pap, és más egyéb sem, és őszintén sajnálom, hogy ennyire elrontottam a mai estédet. Hidd el, önmagam iránti elvárásaimat is alulteljesítettem, de amit nagyon nem kezdek érteni, neked miért okoz ez ekkora gondot?
A nő elgondolkodva nézett egy darabig, kezében tartva a félig kiürült poharát, majd tettetett bűnbánó hangon válaszolt.
—Igazad van! Tényleg, modortalan vagyok. Előbb megkínállak egy kis pezsgővel, aztán csak én magam iszogatok. —s ezzel kiitta poharának tartalmát, majd a fény felé tartva nézegette érdeklődve, hogy tényleg üres lett, majd egy lassú mozdulattal az ágyra ejtette, és egy érzéki öleléssel borult rá a férfira. Annak száját kereste, s mikor az meglepetten csókra nyitotta ajkait, akkor a nő belespriccelte a szájában visszatartott pezsgőt. Ez a trükk váratlanul érte a férfit. Olyannyira, hogy fuldokolva ugrott fel helyéről egy heves köhögési rohammal küszködve.
—Nem volt jó? —kérdezte a nő most naivan, és aggodalmaskodva nézett rá, de mivel kissé ferdén tartotta a fejét is, emiatt valósággal ordított már róla a groteszk színészkedés.
—De, nagyon remek ötlet volt, csak éppen nem voltam felkészülve rá. —Mondta prüszkölve a férfi, miközben a könnyei is kicsordultak.
—Eh, nem is igaz! Csak ilyen szerénykedő udvariaskodásból mondod ezt! Pedig a férfiak nagyon szeretik, mikor ők hasonlókat művelnek. Igaz, hogy ők nem pezsgőt fröcskölnek, de te sem lennél egy igazi… —mondta durcásan, de ezt már nem fejezhette be, mert a férfi ezúttal olyan váratlanul vetette rá magát, hogy néhány pillanatig úgy érezte, most azonnal megöli.
—Te minek tartasz engem, te ribanc? —sziszegte fenyegetően a férfi, és olyan erővel fektette hátára a nőt, hogy recsegett bele az egész ágy. A nő riadtan nézett, és komolyan kezdett a saját testi épsége miatt aggódni, de aztán hamar megértette, hogy csak a hímoroszlánt látja dühöngeni, aki most megregulázza a szeszélyeskedő nőstényét.
—Játszani akarsz? Hát akkor most megmutatom, hogy velem nem lehet csak úgy játszadozni! —és ezzel beleharapott a nő combjába, mitől az feljajdult, majd ívbe görbült hirtelen, mikor lábai közt érezte a férfi ajkait. Végigborzongott a gyönyörtől, de fejében másfajta gondolatok is keringtek: —Ó, te szánalmas balfék, csináld csak, csináld, aztán légy boldog, hogy te is képes voltál ma éjjel egy ennyire! —gondolta gúnyosan, miközben mégiscsak magához szorította gyöngéden a férfi fejét.
—Te, hülye állat! —nyögte ki, mikor már túl volt az első kéjhullámon, —te szánalmas…—de nem tudta befejezni, mert a férfi ekkor hirtelen a dereka alá nyúlt, és olyan erővel emelte a levegőbe, hogy elakadt a szava. Ebben a pozícióban megtartva erőteljesen belehatolt, mitől a nő légzése is elakadt egy pillanatra, miközben a férfi lihegve mondta neki:
—Mocskos szád van kisasszony! Nem illik a ruhatáradhoz, nem gondolod? —de ezúttal a nő sem hagyta magát, és elszántan szállt szembe az agresszióval. Lábait szorosan összefűzte a férfi derekán, majd egy boszorkányos kígyózással emelkedett fel, és körmeivel mélyen beleakaszkodott a meglepődött férfi vállaiba. Sercegve húzta lassan végig begörbített ujjainak mind a tíz körmét a férfi testén, miközben jól érezte, ahogyan azok vadul bevágódnak az eleven húsba. A fájdalom és a szex néha egy fedél alatt tanyázik, és nagyon jól megvannak egymással keverve is, miközben csak egy igen kényes adagolás kérdése lenne az, hogy egymással azért soha ne versenyezzenek! A nő most bemutatta, hogy igen jól ért ehhez az adagoláshoz, mert a megránduló férfit sikerült is a tűrhetősége határáig kitolnia, amikor az egy idő után önkéntelenül is előrecsuklott a fájdalomtól!
—A nyelvedet, azt járatod rendesen! —sziszegte ellenségesen —csakhogy most meglátjuk azt, hogy hogyan tudod csóválni a farkadat is, mert eddig csak ő csóvált téged!
Izmos karjával átkarolta a férfi nyakát, és nyúlánk macskatestét hátravetve egy pokoli táncba kezdett.
—És most lássuk csak, hogy mit tudsz?
A nő először csak néhány szokatlan altesti mozdulatot tett, amitől a férfi nem kis meglepetésére úgy érezte, mintha vákuum keletkezne a nő altestében, és ettől a szorító, gyűrűző érzéstől egyszerűen képtelen volt a saját ritmusát fenntartani. —Ez most mi a franc lesz? —ámuldozott, és érezte, hogy kicsúszik kezéből az ellenőrzés, ezért hirtelen pozíciót igyekezett váltani, de a nő úgy tapadt rá, akár egy nyolckarú polip.
—Hová menekülsz? Megijedtél a nénitől? —kérdezte gúnyosan, miközben látható volt, hogy ő nagyon is élvezi a dolgokat. A férfi valahogy maga alá gyűrte a nőt, aki egyre jobban szorongatta azzal a furcsa, altesti technikájával. Ettől a szorító-gyűrűző érzéstől felajzva érezte, hogy nem sok kell már hozzá, és megint rá fog szakadni az ég. Szerencséjére a nő ekkor hirtelen felhagyott a csatározással, és úgy tűnt, hogy teljesen transzba esve adja át magát egy végtelen hosszúnak tűnő orgazmusnak, miután teljesen ellazulva engedte el magát. —Hála az Istennek, épp idejében, mert ez a boszorkány majd kitépte a farkamat —gondolta megkönnyebbülve, és most magára figyelve folytatta. Az elaléltnak vélt nő csak arra várt, hogy partnere a csúcs közelébe jusson, és ekkor újra lecsapott rá. Újra összeakasztotta lábait a férfi derekán, magához szorította, de úgy, hogy az most jóformán mozdulni is képtelen volt. Felemelte fejét az ágyból, és merően a férfi szemeibe bámult, és csak nézte, szórakozva annak nyilvánvalóan kínos helyzetén.
—Nos? Milyen érzés, mikor pontosan akkor hagynak cserben? Ugye, hogy nem kellemes?—kérdezte a nő, de ezúttal már nem volt annyira ellenséges, és a férfi ekkor elhűlve tapasztalhatta, hogy bár mozdulatlanul állnak összekapcsolódva, megint érzi azt a korábban tapasztalt gyűrűző érzést, amitől lassan megint a csúcsra jut, és ekkor megint szünet lett, amitől most teljesen elveszítette a fejét. Kénytelenül kellett tudomásul vennie, hogy ő tulajdonképpen csak vergődik, mint egy gombostűre feltűzött bogár, teljesen kiszolgáltatva a nő kénye-kedvének. Ekkor a nő mégis finoman ölelte magához, majd érzékien csókolgatni kezdte a megbabonázott férfit, és újra beindult az a furcsa, gyűrűző mozgás is. Ezúttal nem volt már többé leállás, és így egymásba fonódva, szinte mozdulatlanságba merevedetten, a férfi által korábban soha nem tapasztalt, élményszerű, szinkronizált orgazmusban végeztek mindketten.
A férfi később sem volt képes felocsúdni az átélt élmény hatása alól, és csak feküdtek egymás karjaiban kimerülten. A nő jó gondolatolvasó lehetett, vagy talán tudta, hogy különös produkciójával milyen utózengéseket képes gerjeszteni, mert most a következőket mondta:
—Én csak arra akartam felhívni a figyelmedet ezzel, hogy soha ne becsüld le a nők képességeit, és soha ne fenyegetőzz, hogy te majd megmutatod! Megmutatod, hogy veled nem lehet csak úgy játszadozni! Mindenkivel lehet, és tudd meg tőlem azt is, hogy mindkettőnkkel is csak játszadoznak valakik. Most is ezt teszik!
—Valóban? Neked ez csak játék? —kérdezte a nő felé fordulva. —Mennyi ideig szokott nálad egy ilyen… játék eltartani? Reggelig?
—Nem mindegy ez neked? Tényleg akarod tudni is, vagy csak kíváncsiskodsz? Véleményem szerint, hamarosan tudni fogod, és a játéknak is ilyenkor szokott vége lenni. Elmondhatom, hogy egyáltalán nem fogsz örvendezni, amikor mindezt megtudod! Hidd el nekem!
—Jó, elhiszem! Ez lennék én, aki nem fog örvendezni! És mit fogsz te tenni a játék végén? —A nő gondolkodott, majd, mintegy tehetetlenségét igyekezvén kifejezésre juttatni, széttárta karjait, és megjegyezte:
—Egy dolog biztos! Soha nem én vagyok az, aki jókat szokott röhögni a játék végén! —Ezzel felült, fáradtan nyújtózkodott egyet, majd később az ágy szélén ülve csendesen megjegyezte:
—Mindjárt reggel van, rendbe rakom magam a fürdőben, aztán hívok egy taxit, s húzok a francba. Te is fáradt vagy, pihend ki magad! Még sok szarság vár terád ezután. —Hangjában egy eddig soha nem tapasztalt szomorúság és lemondás csengett.
—Te komolyan beszélsz? —kérdezte a férfi, és kezét nyújtotta a nő felé, aki bágyadtan, nem nagy lelkesedéssel ragadta meg azt. Néhány pillanatig egymást nézték, aztán a férfi határozottan kijelentette:
—Hát tudod mit? Egy nagy frászt! Megígérted, hogy reggel elkészíted a kávét, és én úgy fogok az ágyban kávézni, mint egy nagyherceg. A kora reggeli fürdőzés az oké! Abban én is benne lennék, és ilyenformán akkor az én hátamat is lenne aki végre egyszer megmossa, mert évek óta gyűl rá a lemosatlan kosz. Nem vetted észre, hogy már messziről bűzlők a magányos fürdőzésektől? Ma szombat van, holnap vasárnap, és különben is, mindenki kapja be! A nagy bábjátékosoknak is megüzenheted, hogy egyelőre még várniuk kell a kukkolós anyagra, mert addig szó szerint az ügyön, tehát rajtam dolgozol.
—Elment neked a józan eszed? Hisz most meséltem el neked, te barom! Most látom, hogy jóval többet járt a szám, mint kellett volna. Ha én ezt az ügyet veled kapcsolatosan most elbaszom…—de aztán elhallgatott, és nem volt kedve befejezni a mondatot.
Hosszasan hallgattak az ágy szélén ülve, és mindketten csak a semmit bámulták. Aztán a férfi sóhajtva dőlt hátra, és fáradtan mondta.
—Szóval, akkor csak ennyi volt az egész! Egy véletlen baleset, vagy valami egyéb, amit valakik kitaláltak a számomra, és te csak… Istenem! És én még azt hittem, hogy te… te tényleg…—itt felült hirtelen, és a nő felé fordult. —Ezért is művelted velem ezt a szemétséget, igaz? Csak úgy, heccből, mert neked ez semmit sem jelentett! Így van?
A nő nem válaszolt azonnal, hanem lehajtott fejjel ült egy darabig, és csak nagy későre szólalt meg, szomorú, csendes hangon.
—Nem! Nem így van! —és sokáig semmit sem mondott, majd mélyet sóhajtva nehezen, akadozó szavakkal folytatta: —Tudod? Nekem nem lett volna szabad mindezt elkezdenem veled, és főleg nem lett volna szabad ennyire szemétnek lennem veled szemben! Nagyon hülyén viselkedtem, és olyasvalamit engedtem meg magamnak, amivel tudom, hogy vérig sértettelek, és most én sem értem, hogy miért tettem meg mindezt. Talán azért, —mondta elgondolkozva —mert… nekem, nekem soha nem szabad normálisan viselkedni ebben az életben. Nekem nincs jogom rendelkezni a saját életemmel, vagy az érzéseimmel úgy, mint ahogyan azt egy átlagos, hétköznapi nő megengedheti magának. —Hangja elcsuklott, de nem sírt, mert neki talán még ezt sem volt szabad megtennie. A férfi most hozzáhúzódott lassan, vigasztalóan ölelte át, majd álla alá nyúlva finoman emelte fel a nő fejét, akinek arcán most mély szomorúság tükröződött.
—Nem vagy te egy átlagos nő! Te egy csodálatos nő vagy! —mondta neki csendesen, és félresimította a nő szemeiből a zilált hajtincseket. A nő nedves szemekkel nézett vissza rá, és a dicsérő szavak ellenére mégis nagyon szerencsétlenül érezte magát. Elérzékenyülve bújt a férfihoz, és halkan, szinte suttogva mondta a következőket:
—Te egy ritka rendes fickó vagy, és ezért is fáj nekem most úgy, mert ilyen csúnyán megbántottalak. Igazán sajnálom! Ne haragudj rám! Ok?
—Ok! Nem haragszom. De akkor maradj még! —A nő erre hirtelen kibontakozott a férfi öleléséből, és már nem volt az előbbi érzelgős nőci, de a korábbi, hűvös határozottsága sem tért vissza többé. Összevont szemöldökkel fürkészte a férfi arcát, és csak ő tudta, hogy miféle jeleket keresett ott. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, és fel akart állni, de a férfi határozottan, és mégis gyöngéden tartotta vissza.
—Krisztina! Azt akarom… azt szeretném, ha te most itt maradnál velem! —A nő csak rázta a fejét, de már egyáltalán nem olyan határozottan. A férfi pedig nem adta fel.
—Figyelj csak! Nem te mondtad, hogy ez csak egy játék? Egy nagy játék, amiben mi csak olyan játékszerek lennénk. Erről jut most eszembe, te láttad azt a filmet, mikor egyszer a babák életre keltek, és a végén leszámoltak minden bábjátékossal?
—Te komolyan beszélsz? —kérdezte a nő rémülten, és tekintetét kutatóan a férfira szegezte. —Te komolyan beszélsz! Egek, ez nem igaz!
—Ne ijedj úgy meg! Én csak azt akarom mondani, hogy a babáknak nem kell a végén lemészárolni az önkényeskedő bábjátékosokat, de a saját érdekükben azért tehetnek egyet és mást, ha már úgy alkották meg őket, hogy lelkük is legyen! —Itt szünetet tartott, de mivel a nő már nem is válaszolt, csak erőtlenül legyintett, akkor hozzátette:
—Hát csak azért mondom, mert van két napunk, ami csak a miénk lehet, és ez alatt a két nap alatt úgy lesz, hogy azok, akik zsinóron rángatnak, észre sem fogják venni, hogy erre a rövid időre, életre is keltünk.
Krisztina sokáig csak ült, szótlanul, néha lemondóan ingatta a fejét, aztán nagy későre mégis kibökte valahogy:
—Van egy tartalék fürdőköpenyed is, vagy valami hasonlód, mert ha már felcsapok itt két napra háziasszonynak, akkor nem járkálhatok csak így, szakadt harisnyában és egy szétmarcangolt harisnyatartóban.
—Pedig nekem nagyon is tetszik, mikor ilyen dögös vagy! —mondta a férfi vidáman, mire Krisztina szabályosan behúzott egyet neki.
—A te tiszteletedre díszítettem fel magam ilyen cuccokkal, és ha elismerést nem is, de több tiszteletet mutathatnál irántam! Ha nem, akkor…—és megint készült egy bal-horgot bevinni a nevető férfinak, de az most villámgyorsan elkapta a lendülő csuklóját, és egyetlen mozdulattal maga alá fordította az ágyba. Tiltakozni próbált, de a férfi ezúttal olyan acélos fogással tartotta a karjaiban, hogy minden erőlködése csak egy halvány vonaglásba fulladt. Hevesen ölelkeztek össze, és a férfi csak ekkor válaszolt, behunyt szemmel a nő fülébe suttogva:
—Minden elismerésem a tied! —mire a nő hálásan csókolta meg és ő is suttogva mondta, behunyt szemmel:
—Én pedig most csak a tied vagyok! Aztán… nem tudom.

*

 





2011. február 6., vasárnap

Mélyen a Fellegekben


Teljes fejezet a "Valahol a Világ Végén" című regényemből.

Mélyen a fellegekben.

Késő vasárnapi délutánba fordult már az idő, s a város fölé emelkedő hotel nyolcadik emeleti tágas lakosztályába alig hallatszott fel a nyári forróságtól zsibbadt város zaja. Ketten hevertek lihegve a széles franciaágyon, mint két kimerült versenyző, akik közt még nem dőlt el véglegesen, ki legyen a győztes. Egymás mellett feküdt kellemesen kifáradva, de még végső eredmény nélkül Kámea és Miklós. Mellkasuk gyorsan járt fel és le, mutatva azt, hogy a korábbi versenyfutam nem lehetett nyugdíjasoknak való kocogás féle séta, hanem inkább egy atlétákhoz méltó veszett tempójú sprint. Patakokban folyt róluk a víz, és csak kapkodták a levegőt. Mindketten elismerően vették tudomásul, hogy méltó partnerre találtak egymásban. Miklós csak most ért el erejének a csúcsára, amit Kámea nem mindennapi szexuális vonzereje a maximumra volt képes fokozni. A Kámea tüzes vérében rejlő temperamentum lassan emelkedett a felszínre, ám amikor kibontakozott, határa csak a csillagos ég lehetett. Most például Miklós kitartása volt a határ, de ezzel egyelőre nem volt gond. Kámea kellemesen győződhetett meg arról, hogy hosszan tartó önmegtartóztatása egyáltalán nem ártott meg teljesítményének, de azt is tudomásul kellet vennie, hogy szexuális étvágya sokkal nagyobb, mint máskor. Ez azonban érthető is volt. Továbbá azt is elismeréssel kellett elkönyvelnie, hogy ez a számára idegen fajtájú, alkatilag egyáltalán nem rossz szerelésű fiatal férfi rendesen kitesz magáért. Igaz, hogy neki egykori férje jelentette a referenciát, de ez a most tapasztalt ámokfutásszerű szeretkezés semmiben sem hasonlítható össze azzal, amit ő eddig igazinak tartott. Egykori férje kétségtelen vakmerősége mögött egy figyelmes, gyengéd és udvarias férfi bújt meg a hitvesi ágyban, aki tökéletesen végezte a dolgát, így minden a rendjén volt. Most azonban ezzel a zöldfülűnek éppenséggel nem mondható fiúval véghezvitt hancúrozása olyan dimenziókat tárt fel számára, amelyekről mindeddig sejtelme sem volt. Amiként arról sem, hogy képes ő fordulatos erotikus játszmákra is. Márpedig képes volt, de még mennyire! Nemhogy csak örömét lelte benne, hanem arra kezdett hajlani, hogy ő maga kezdeményezze mindazt, ami eddig a legvadabb fantáziájában sem létezett. Kimondatlanul érezte, hogy teljesen új szerelmi tapasztalatai kibontják énjének eddigi csomagolását, amelyből a maga során új identitása is kilép. Ezt az új egót érezte igazi önmagának, és tudta, hogy tulajdonképpen erre születik minden nő. Vagyis arra, hogy igazi nő legyen. Most ez a nő lépett általa színpadra, új erővel és új egyéniséggel felruházottan, és végre minden a helyére került. Ezt a lehetőséget tehát egy igazi revelációként, valóságos reneszánszként élheti most meg. Azt is biztosan tudja, hogy mindezt annak a furcsa hangzású nyelvet beszélő idegen fiatal férfinak köszönheti, aki a semmiből lépett az életébe, illetve ő rontott rá véletlenül néhány nappal ezelőtt.
Amint alábbhagy lihegése, fejét fél kezére támasztva fordul a mellette fekvő férfi felé, aki hanyatt fekve mosolyog vissza rá. Kámea érzi, nagyon tetszik neki ez a fiú, de emellett érez valami mást is iránta, ami biztos, hogy ez nemcsak a testi vágyak kielégülésének puszta átélése lenne. Vagy inkább hála lenne ez új énjének kibontakoztatásáért? Talán, de lehet ennek így és ennyire nagyon örvendeni? Nem, ez valami egészen más lesz!
Miklós is kifújt egy darabig, mert az előbb bizony rendesen kinyargalta magát az ágyban. Már az első alkalommal, amikor meglátta szobájában ezt a nőt, gondolatai azonnal erotikus tartalommal töltődtek meg. Hiába volt viccbe illően komikus a vele való első találkozása, szeme akkor másfélét is látott. Nem egyebet, mint Kámea karcsú, asszonyos testalkatának izgató fenségességét. Amikor aznap este ez a nő hadrendbe állította fenomenális gyönyörűségének teljes arzenálját, és mikor mindezt extra csomagolásban is kitárta a szálló bárjának fényes márványpadlóján, hát nem lett volna a világon olyan épeszű férfi, aki ne ment volna azonnal utána a világ végére is. Hát még akkor, ha odáig még el is viszik. Márpedig őt magával ragadta az álomszép nő. Majd miután minden formaság mellőzésével belökte ebbe a tágas lakosztályba, annyi időt sem hagyva, hogy legalább bemutatkozzanak egymásnak, egyszerűen egymásnak estek, mint két párosodó vadmacska. Miklós ekkor még mindig valamiféle révületben úszva tépte le magáról a ruhát, és talán Kámeáról is, de amikor végre a tudatához is eljutott, hogy ez bizony több mint egy álom, sőt, ez nagyon is valóság, nekilódult rendesen, hogy beteljesítse azt, ami után hiába gyújtaná fel valaki a lámpákat, és közölné vele, hogy elnézést, tévedés történt. S ha netán mégis álom lenne, akkor is érdemes igyekezni, mielőtt még az ember keze a hideg falhoz ér, vagy felriad, mert valaki a vállát rángatja, miközben aggódva kérdezi, hogy „Drágám, rosszat álmodtál?” Ezúttal azonban nem történt ilyen, és miután a szó szoros értelmében megerőszakolták egymást, lehengeredtek az ágyból, ott nézték egymást lihegve. Szemtől szembe feküdtek a földön, mint akik már régebbi ismerősök lennének, de csak most érnek rá egymást köszönteni is. Annyit tudtak mondani egymásnak zavarodottan, hogy: „Helló!”
Miklósnak nem voltak túlzott illúziói a nőt illetően, mert bár egy hete tartott már a mesébe illő idilljük, abban a pillanatban, amikor a kommunikáció egy kissé fejlettebb szintjére is eljutottak már, megegyeztek abban, hogy egymás gondjait nem fogják firtatni. Annyit még tisztáztak, hogy a kalanddal egyikük sem csalja meg barátnőjét vagy barátját. Világos lett számukra, hogy ami most közöttük van, az nagyon jó s szép, ezért a legjobb az lesz, ha így is marad. Ha mégsem így alakulna, hát akkor majd másképpen lesz. Utóbbit illetően mindkettőjüknek nagyon igaza lett, de nem azért, mert megsejtették a jövőt. Nem bizony, hisz nem volt és nincs az a vakmerő jóslat vagy babonás legenda, amely megmondhatta volna akár megközelítő pontossággal is a titokzatos jövőt. 

Addig is most egyelőre egymásban gyönyörködnek. Miklós közelebb kúszik a nőhöz, aki sikló mozgással hátrál, arcát csalinak tartva felé úgy, hogy közben nem tér ki előle sem, csak helyzetbe hozza. Ekkor felülről veti rá magát és egyetlen mozdulattal lovagló ülésbe helyezkedik. Ezután ráborul a férfira, s rázúduló hajzuhatagával szinte teljesen befedi. Csuklóit megragadja, összekulcsolja azokat feje fölött, és az ágyhoz szorítja, miközben ajkaik egymást keresik. Miklós kissé felemeli a fejét, hogy elérje Kámea érzékien nyitott ajkait, de az csalfán hátrahúzódik, de csak néhány milliméterre Miklós epekedő ajkaitól, ahol megáll. Ezt a figurát Miklósnak többször is végig kell szenvednie, míg végül elveszti türelmét, hirtelen maga alá fordítja a nőt és felülről átveszi a kezdeményezést. Megint csókolni akarja Kámea száját, de az féloldalra fordítja fejét, nem adja magát, mert úgy véli, még nincs végképp meghódítva. Miklós erre vámpírként csap le a kitárulkozott nyakra, érzékien kezdi harapdálni, csókolgatni, meleget lehelve a nő fülére. Kámea felakadt szemekkel nyöszörög a gyönyörtől, önkéntelenül is felhúzza mindkét térdét, és izmos combjai közé szorítja a fiút. Az nem találja kielégítőnek a klasszikus pozíciót, begörbült háttal, mint egy leopárd, a rácsimpaszkodott nővel együtt emelkedik fel az ágyból, s úgy ül vissza, hogy Kámea az ölébe kerüljön, miközben összetapadt altestük egyetlen centire sem válik szét. Ebben a pozícióban egymást cirógatva kezdenek fergeteges játékba. Ujjaik, mint csiklandozó bogarak futkorásznak egymáson, finoman ingerelve az idegvégződésekben gazdag testrészeket. Apró, áramütésekhez hasonló rendkívül kellemes érzések sokaságával halmozzák el egymást, mintegy ráadásként a hullámzó lüktetés okozta altesti impulzusok kéjes gyönyörére. Kámea fejét hátravetve veti bele magát egy spirális orgazmusba, s amint egyre intenzívebbek lesznek gyönyörgyűrűi, egyre erőteljesebben nyög hozzájuk, a végén már sikít is önkéntelenül. Levegő után kapkod, de jön a következő spirál, még a korábbinál is magasabbra lendítve a gyönyör hullámainak intenzitását. Most Miklós a hátára fekteti, s mint egy fújtató, szerelmes bika tornyosul föléje. Teste remeg a felindultságtól, de izmai csak a fékevesztett energia pillanatnyi visszatartása ellen tiltakoznak. Ezért aztán nincs megállás, Kámeát az ájuldozás környékezi. Amikor viszont azt érzi, hogy Miklós egyre erőteljesebben hatol belé, mechanikus pontossággal lüktető testén pedig a robbanásig feszülnek izmai, akkor a végtelen gyönyör rózsaszín hullámain összeolvad vele az öntudatlanság határán lebegve. Néhány végtelennek tűnő hosszú másodpercig tart az abszolút együttlét, aztán agonizáláshoz hasonló vonaglással adják ki magukból az izmaikban felhalmozódott kéjes érzés okozta feszültséget.
Percekig fújtatnak megint, noha még mindig nincs eldöntve, ki a győztes. Ki bírja tovább ezt az iramot? Napok óta folyik a verseny, amelyik soha nem akar véget érni, mint ahogyan a valóságban soha nem is lehet véget vetni az ilyenfajta versenyfutásnak! Akárhányszor függesztenék is fel ideiglenesen a játékot, már készülnek a következőre, s alig várják, hogy megint egymásnak essenek. Szó szerint, hisz nyilvánvaló, úgy szeretne mindkettő győzni, hogy a másik adja fel a futamot.
Szerencsére a játszmák isteni rendje úgy van megalkotva, hogy a fák nem nőnek az égig, és az ember sem olyan, mint a gép. Tetszik, nem tetszik, szünetet kell tartani, s ilyenkor néha tovább tart a pihenés, mert az életben vannak más, fontosabb teendők is. Pótolni kell például a rendkívüli energia-vesztességet, Miklósnak pedig a munkáját kell elvégeznie. Ügyeinek rendezése ürügyén Kámea néha elhúz a városba, de azt sosem mondja meg, pontosan mi a dolga. Egyáltalán nem mond semmit, ezért Miklós azt sem tudja, mivel foglakozik valójában, mi a szakmája, hivatása. Annyit tud csupán, hogy két elegáns lakosztályt bérel a hotelben: egyet a szálló luxusszárnyában, ahol most vannak, és egy másikat, kevésbé drágábbat, a középső szinten. Itt lakott a kis Sammyval, akit azóta csak egyszer látott, de amint a kislány felismerte, azonnal berohant a szobájába. Azt nem tudta, hogy Kámea saját számlájára tartja-e fenn mindezt, vagy valamely intézet, esetleg magáncég fizeti a költségeit. Ő csupán abban volt biztos, hogy Kámea nem egy ágrólszakadt hivatalnok, mert bár nem visel méregdrága, márkás hitványságokat, mint a felkapaszkodott újgazdagok, semmiben nem szenved hiányt. Gardróbja elegáns, egyedi darabokból áll össze, s minden ruhadarabján a rafinéria s az elegancia rejtett vonásai ismerhetők fel. Ékszerei kétségtelenül egy vagyonba kerülhetnek: egyedi darabokból összeállított garnitúrák, régi mesterek remekei. Ilyen hagyományos családi darabokkal egyébként sem rendelkeznek a parvenük, hiába lennének felszerelkezve méregdrága Gucci, Armani vagy Hermész-cuccokkal. Kámea egy szolid anyagi háttérrel rendelkező magányos, független nő lehet, aki ismeretlen céllal tartózkodik a városban unokájával. Tökéletesen beszél különböző nyelveket, magyarul viszont nem tud. Érdeklődése nagyjából Miklósra koncentrálódik, aki számára azonban rejtély maradt, hogy vágyainak asszonya mivel foglalkozik, vagy egyáltalán mihez ért. Napközben ritkán telefonál, ilyenkor talán spanyolul vagy portugálul beszél, ritkábban olaszul. Hogy mit, az érthetetlen, mert beszélgetései egyfelől rövidre szabottak, másfelől ő azonnal félre vonul, ha hívása érkezik. Miklós az összes felsorolt nyelv közül egyiket sem beszélte, csupán olaszul értett egy kicsit. Mivel Erdélyben a románt kitanulta, s a két nyelv közt sok a hasonlóság, néha akaratlanul is elkapott néhány számára is érthető szófoszlányt. Ennyitől azonban nem lett okosabb, ahhoz viszont nem volt kedve, hogy titkon kutakodjon a nő után.
A másnapi munka gondjai ekkor még időben távoliak voltak, így a jóleső fáradtság zsibbadtsága álomba ringatta Miklóst mennyei asszonya ölén. Kámea eközben mosolyogva cirógatta a férfi hajfürtjeit, majd meglepődve vette észre, hogy az öntudatlan Miklós egyszer csak hozzá tapasztja arcát az ő kebléhez, kezével pedig finoman a füle tövéig húzza leheletfinom selyemköpenyének szélét, magába szívja annak illatát, s arcán pedig átszellemült gyermeki mosoly suhan át. Kámea nagyot csodálkozott mindezen, hisz anyaként számtalanszor látta, amiként gyermeke ugyanezt tette. Azt azonban elképzelni sem tudta, hogy mindez felnőtt férfiakkal is előfordulhat. Olyan határtalan gyöngédség fogta el erre, amely csak az anyai szeretethez hasonlítható. A szendergő fiút finoman vonta közelebb magához.

Miklós ebben a pillanatban az öntudatlanság súlyos paplanjába süppedten álmodott boldogan, miközben olyan határtalanul boldog érzés járta át egész lényét, amilyenhez hasonlót már nagyon, de nagyon régen nem érzett. Álmában újra felelevenedtek a régi emlékek, és határtalan örömmel láthatta, de inkább érezte, hogy az egykoron eltűnt ütött-kopott macija megint vele van, és hogy kedvencének puha bundája újra az arcához simul. Ez a mostani öntudat azonban minden eddigi boldogságán túltett. Álmában tudta, hogy megtalálta azt, amit eddigi életében, reménytelen céltalansággal ugyan, de mindig is keresett.
Kámea ösztönös anyaságának gyönyörével nézte, hogyan terül földöntúli mosoly Miklós szelíd arcára, s bár nem érthette a jelenség okát, ő is végtelenül boldognak érezte magát.

2011. január 12., szerda

A Végzet Asszonya


Teljes fejezet a "Valahol a Világ Végén" című regényemből.

A Végzet Asszonya

Most, mielőtt lezúdulna a végzetes lavina, ami eltemeti a múltat, magával ragadja az embereket és kényszerpályákra küldi őket, kit a vesztébe, kit a csúcsra, most még egyszer nézzük csak! Ki is ez a nő?
Csak érintőlegesen, mert élete nyitott könyv lenne, ha azt nem csapta volna össze valamikor úgy és olyan erővel, hogy azt az óta senkinek sem volt bátorsága újra felnyitni. Miért, és mikor tette mindezt? Erre kapunk választ most, mielőtt elindulna a lavina. Ahogy most ül, szemében megelevenedik a múlt. Emberek, események kelnek életre, hogy lejátsszák még egyszer azt, amit már egyszer valamikor végérvényesen megtettek. Szemében vetítődik le most életé, mint valami régi film. És úgy is, mint mikor régi képalbumot nyitunk fel. Szép és jó emlékekről vannak képeink, mert a szomorúságot, a bánatot nem szokták fényképezni, állóképeken megörökíteni. Azok a lélekbe fészkelik be magukat és ott követelnek maguknak helyet, ott tanyáznak, mint nyughatatlan holt lelkek és elpusztítják árnyékukkal az életet. Most ők is látszanak a szemek mélyén, ahogy szétterített szárnyaikkal, fátyolként borítják be azt.

Látja gyerekkorát, a távoli andalúziai vidéken házuk fehér falait, a négyszögletes belső udvar oszlopsorait, a középen lévő medencével és a mindig csordogáló ártézi kúttal, a vizet köpő nereidák szobraival. Látja a forró nyár melege elől a szobák hátsó sarkába vonult családot, ahol soha sem simogatták meg a gyerekeket. Emlékszik, hogy nagyszülei nagyon öregek voltak már, és hogy az igazi szüleit soha nem is ismerte. Nagyon kicsi volt ő akkor még, mesélték neki később, mikor szülei, nagyobbik fiútestvérével együtt, repülőbaleset áldozatai lettek a párizsi reptéren. Emlékszik a merev nevelők embertelen szokásaira, és a sok katolikus szent szép, de kőkemény szobrainak hajthatatlanságára, a hozzájuk intézett számtalan fohász eredménytelenségére. Aztán jöttek a főiskolai évek és mivel elkerült az eddigi élete merev börtönéből, megtudta, hogy a világ sokkal jobb és emberibb néha, mint a nyolcszáz éves múltra visszatekintő spanyol arisztokraták leszármazottjai számára fenntartott nevelési koncepció. Itt a főiskolán ismerte meg élete egyetlen igaz szerelmét, a későbbi férjét, aki egy igazi aranyifjú volt. A lehető legléhább és a legcsintalanabb ó-nemesi ivadék, aki iskolai éveit távol hazájától folytatta, abból az egyszerű okból kifolyólag, mert minden valamirevaló angol iskola szenátusa kereken megtagadta tőle azt a lehetőséget, hogy a kapujukon betegye a lábát.  A híre messze földön megelőzte nevét, úgy hogy Sevillába tette át a főhadiszállását, lecsökkentett apai hozománnyal. Néhány csínnyel itt is beírta nevét, ha nem is a felsőbb körök díszvendégeinek sorába vagy a zsenik évkönyvébe, de a rendőrségi kartotékokba mindenképpen, miután néhány randalírozás után mámorosan ébredt reggel az őrsön. Igaz, hogy semmiféle komolyabb baleset sem történt, és a háttérben intézkedő apai megbízottak minden érintettet kár-térítettek időben. Így soha senki sem emelt panaszt, mert megkapta per nélkül a pereskedés révén remélt összeg többszörösét.  Ez a léha ifjú, aki soha semmiféle rendet és konvenciót nem tisztelt eddigi életében, és az egész világot egy nagy viccnek nézte, s a benne uralkodó törvényekben csak személye elleni agressziót látott, egyszer csak szerelmes lett! Szerelmes lett egy lányba, akit addig a pápánál katolikusabb és annál jóval bigottabb spanyol etikett a huszadik századra még fennmaradt vehemenciájának minden lélekölő módszerességével gyötört. És láss csodát! A pazarló aranyifjú levélben értesítette apját, a tőle teljesen idegen angol etikett minden bonyolult részletére ügyelve, hogy folyó hónap x napjától kezdve felhagy a léha életmóddal és apját tisztelettel kéri, hogy tanácsokkal lássa el fiát jövőbeli pályáját illetően. Annyit kér csak, hogy abban a városban szeretne érvényesülni, amelyikben jelenleg tartózkodik, mert mint írta levelében, megszerette a vidéket. Apja, akit kétségbe ejtett fia teljesen szokatlan modorváltása, valami újabb csínyre gondolt, de inkább valami agybajra, vagy valami káros szekta mesterkedésére. Már mozgósítani akart néhány ismerőst, mikor az utóbbi részhez ért a levélben. Megnyugodott, mert azonnal megértette, hogy a fia fülig szerelmes lett. Ez mindent megmagyarázott. Kissé megnyugodott, de azért csak útnak indított egy detektívet, nagyon diszkrét utasításokkal ellátva, hogy kiderítse azt is, ki lehet a kiválasztott lány.  Amit később megtudott, az ellen a legkevésbé sem lehetett kifogása senkinek. Miután néhány fotót is bemutattak az öregúrnak a lányról, az bizony megfeledkezett angolos hidegvéréről, és egyszerűen kijelentette, hogy most az egyszer nagyon bánja azt, hogy nem lehet még egyszer húsz esztendős. Aztán észbe kapva hozzátette, hogy igen, meglátszik az, hogy a fia kinek az ízlését és stílusát örökölte.
A lány először nem vett tudomást a fiú nyilvánvaló közeledéseiről. Legalábbis így látszott, de tegyük hozzá azt, hogy azért ezt a közeledést nehezen lehetett nem észrevenni. Egyszer azt csinálta, hogy a lány bentlakásának szobáját rózsák százaival rakatta tele. Bentlakás bizony, mert azért gondolni sem lehetett arra, hogy saját lakást tartson fent magának a bűnös nagyvilágban egy spanyol nagyúr leányunokája. Mit mondana a nagyvilág? Szóval lánc volt még a lányon, még akkor is. 
Mindenféle trükkel próbálkozott ez a gyerek, de mintha jéghegyet akart volna meghódítani. Mindegyre elcsúszott, és több hetes ostrom után is csak ott állt, ahol elkezdte. Egy lépéssel sem sikerült közelebb kerülnie hozzá. Pedig ha tudta volna, hogy titokban már rég befűtöttek annak a jéghegynek, sőt már egy igazi vulkán van alatta, egyáltalán nem aggódott volna annyira. Ezt nem tudhatta, és ezért aztán egy szép napon összeszedte minden bátorságát és etikett ide, etikett oda, útját állta a lánynak és kerek perec megmondta neki, hogy örülten szerelmes belé, és ha egy szikrányi láng ég a lányban is, akkor arra kéri, legyenek barátok. S ha már itt tartanak, akkor délután elvinné sétálni egyet valahová, ahol elbeszélgethetnének bármiről, csak azt ne mondja most, hogy nem. A lány nem mondott nemet, s ezzel kezdetét vette egy olyan mesébe illően szép történet, amiben benne volt a múlt században még divatos felhajtásos esküvő, amelyekről képek kerültek be a nemzeti levéltárba, és néhány nagyotmondó régimódi diplomata történelmi jelentőségű enyhülést vélt felfedezni az angol-spanyol nemzeti viszonyban. A fiatal pár, mint frissen végzett régészek, bejárták a nagyvilágot, de utóbb a mediterrán övezetre szakosodtak. Kámea nem csak régészetet tanult, érdeklődési köre kiterjedt a művészetekre is. Lassan megismerkedett a mediterrán népek nagy történelmi olvasztótégelyével és később tényleges szaktekintély lett ebben a hihetetlenül bonyolult műfajban.  Férje nem igazán volt oda a szakmáért, de szerette feleségét, és ha tehette, mindenben támogatta, igyekezett vele lenni, vele örvendeni a sikereinek. A sikerek nem is maradtak el. A lány örökölte ősei vagyonának egy részét és ennek segítségével most már saját kiállításait tervezhette kedve szerint. Folyóiratokban tanulmányokat közölt, és lassan, de biztosan kiérdemelte a szakemberek megbecsülését is. Néhány sikeres ásatást vezetett a közel-keleti telepeken, és néhány szenzációs felfedezése végérvényesen beírta nevét a megbecsült szakemberek aranykönyvébe. Közben gyerekük lett, Mary, akit az angol nagyszülők vettek kezelésbe, és aki a nagyapa javaslatára egy különleges intézményben kezdte meg a tanulmányait. Mindenfelé ismert volt a kirívóan fiatal pár, és népszerűségük már legendás lett az azúrkék tenger partjain fekvő városkákban, és a világ tudományos metropoliszaiban is. Barát volt a szicíliai halász, és földig hajolt örömében az öreg török ékszerész, ha befordult hozzá az a vidám angol a csodaszép felesége kíséretében.
Közben Kairóban egy mese keringett egy csodaszép asszonyról, akiről tudni vélték a babonákat suttogók, hogy az az egykori kordovai kalifákkal állna rokonságban. Egy ősrégi legenda szólt arról, hogy egyszer valamikor a nagy kalifák leszármazottai közt születni fog egy varázserejű lány, aki újra körbe fogja járni az igazhitűek egykori birodalmát, és visszahozza az egykori igazságot és a boldogságot.  Ennek a nőnek az ereje a csodálatos szépségében rejlik, és jaj annak, akire a szemét ráveti. Az a férfi, aki egyszer ezzel az asszonnyal viszonyba kerül, annak a sorsa megpecsételődött. A legenda szerint az ezerarcú ghút, a gonosz sivatagi démon áll a nő mögött és gondoskodik arról, hogy minden tévelygő férfin beteljesítse az ezeréves átkot. A legendák gyorsan terjednek a babonás emberek közt és talán ennek köszönhető a következő hátborzongató történet is.
Az Atlasz tövében látogattak meg egy telepet, ahol egy eddig ismeretlen civilizáció nyomait vélték felfedezni. Az eldugott helységet nehezen lehetett elérni járművekkel, ezért a legközelebbi falúból indítottak klasszikus karavánt a félnapi járásra lévő ásatások helyszínére. Mielőtt azonban útjukra indultak volna, a falu egyik sárral tapasztott viskója előtt felrobbant egy tábori gázpalack. Nem derült ki soha pontosan, hogy miként történt a baleset. A súlyosan sebesültek közt volt egy vak tuareg is, aki az állatok körül tett vett, mint állat-egészségügyi alkalmazott. Egy repesz csúnyán eltalálta a hasán, és minden valószínűség szerint egy része bent is maradt a sebben. Lassan vérzett, és nem volt kétséges, hogy ha nem kerül azonnal műtőbe, akkor nem éri meg a másnapot. Hozzá szaladt a házaspár először az egészségügyi dobozzal, de a vak arab sztoikus nyugalommal közölte velük, hogy ne is fáradjanak, mert neki már nincs sok hátra. Később már félrebeszélt a láztól, és idegen nyelven ordítozott valamit, s a kifordult vak szemei vadul forogtak a rémülettől.  Riadtan mutogatott, mintha látna valamit, kétségbeesetten tépve gyér szakállát. Később a nyakába akasztott talizmánját szorongatva elcsendesedett, majd néhány keserves óra elteltével csendesen kimúlt. Mindenki nagyon szomorú volt és a tragikus eset mindenkit megdöbbentett. Miután sikerült ellátni a többi sérültet, akik szerencsére nem sérültek életveszélyesen, az egyik aszott arab bizalmasan magához intette Kámeát és suttogva mondta, hogy a korábban meghalt arab látnok volt, afféle félig szent ember is, aki halála előtt mondott néhány furcsa dolgot. Idegen tájszólással beszélt, ezért itt kevesen értik, de ő ismeri a nyelvet, amelyiken a vak ember figyelmeztetést hagyott hátra. A figyelmeztetés Kámeának szólt, hogy a vele érkezett fehérarcú férfi, akinek egy levél formájú anyajegye van, annak bal válla mögött az ezerarcú ghút áll. Aki mögött ez a ghút megáll, az hamarosan meg fog halni, mert oktalanságában a Végzet Asszonyával hált.  A gázpalack se véletlenül robbant fel, mert az is a ghút műve volt, csak most éppen mást ölt meg a robbanás. Kámea nem volt idegbajos természet, de döbbenten állt a dolog előtt, mert itt csak ő tudhatta, hogy John altestén tényleg van egy levélformájú anyajegy.  Azt itt senki sem láthatta, mert nem jártak errefelé még félig levetkőzve sem az emberek és legkevésbé is a vak ember lenne az, aki azt meglátná. Reggelre megérkeztek a hivatalnokok, hogy a baleset körülményeit tisztázzák, de a falu népe úgy eltűnt a környékről, mint a kámfor. A vén aszott arab maradt csak a faluban, aki elmondta, hogy amíg a házaspár nem távozik el, addig ide senki sem hajlandó visszatérni, mert a házaspár nyomában a halál jár. A kiszállt arab csendőr válogatlan szavakkal átkozta a babonás embereket, de egyéb mást ő sem tudott tenni. A házaspár zavartan hagyta el a falut, és az ásatásokat is fel kellett függeszteni, mert a szerencsétlen eset után senki sem akart többé még hallani sem a Végzet Asszonyáról és a halálra ítélt férfiről, akinek a bal válla mögött az ezerarcú ghút áll. Kámea ekkor hallotta életében másodszor azt a szót, hogy a Végzet Asszonya. Mikor harmadszor hallotta megint, akkor férje, John már halott volt, és nem csak ő! Álomszép özvegy volt ő akkor már, aki azt élte meg talán másodszorra, hogy szépsége mások végzetét okozhatja. Nem hitt a babonákban, és a Végzet Asszonyának legendáját sem hitte el. Akkor még talán nem. John halálos autóbaleset áldozata lett. Gépkocsijával leszaladt az autópályáról ott, ahol az egy húsz méter mélységű szakadékot hidalt át. Az összeroncsolt gépkocsi lángra lobbant és a benne ülő, felismerhetetlenségig összeroncsolt test szénné égett a roncsok közt. A hulla viszonylag épen maradt alsó állkapcsában volt két fémes tömésű foggyökér, aminek az alapján sikerült azonosítani a holttestet egy korábbi röntgenfelvétellel összevetve. John öreg édesanyját talán a rászakadt fájdalom ölte meg. Fia halálát követően rövid időre rá már követte is szeretteit a család ősi kriptájába. Kámea nem volt ilyen szerencsés! Rá még a kis Mary nevelésének gondjai is vártak.
Két év telet el az óta, és egy régészeti előadását követően összeismerkedett egy csinos és elegáns férfival. A berni egyetem asszisztensként mutatkozott be, és elmondása szerint a Kámea előadása miatt ugrott át Londonba. Néhány elegáns udvarlási manőver után a nő beadta derekát és néhány napig még együtt kószáltak a vén Temze partján fekvő metropolisz útvesztőiben. Úgy váltak el, hogy ha úgy adódik, akkor még találkozni fognak. Nem találkoztak többé! Kámea néhány hétre rá az új lapokat nézte át egy újságárusnál, mikor a szeme megakadt egy bulvárlap borítójának a feliratán. Vaskos cím, hogy a „A Végzet Asszonyának újabb áldozata!” Rossz sejtéssel vette a kezébe, és majdnem elájult, mikor belenézett a tartalomba. Egy fotón magára ismert, amint egy vendéglő teraszán a berni férfi társaságában ül.  Alatta a szöveg, hogy „itt a még életben lévő áldozattal!” Lejjebb egy rövid tudósítás, hogy az illető férfi azonnal meghalt, mikor egy berni kávézó teraszáról elsodorta őt egy oda felszaladó gépkocsi. A tettes elmenekült a baleset helyszínéről, akit azóta sem sikerül azonosítani. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz, stb. Bővebb szöveg a cikkben, hogy ez már a második bizonyított áldozat, akit a Végzet Asszonya sodort a biztos halálba, miután saját férjét is hasonló, rejtélyes autós balesettel tett el láb alól. Meg nem erősített források szerint több áldozat is lehet, mert beszámolók vannak, igaz még vitatható forrásokból, hogy korábban Észak-Afrikában szedte áldozatait a legkülönbözőbb helyeken felbukkanó rendkívülien boszorkányos szépség. Itt jött egy adag linkelés a régi legendákról és egy sejtelmes kérdés a végén, hogy „Vajon ki lesz a következő áldozat?”
Ekkor Kámea tízéves leányával együtt mindörökre elhagyta a brit szigeteket. Hiába temették oda az eddigi életét férjével együtt, megesküdött annak sírjánál, hogy soha többé nem teszi lábát oda vissza. Nem tudta megbocsájtani magának azt, hogy akaratán kívül ő lehetett a férje korai halálának az okozója. Most már nem volt benne olyan biztos, hogy a gonosz nincs a nyomába szegődve. Ha nem is az a sivatagi, de a balszerencse mindenképpen igen, és végső soron az sem lehet kisebb istencsapás, mint az a bizonyos sivatagi démon, vagy vérszomjas kísértet. Ez a balszerencse másképpen is jelentkezett nemsokára. Rég bevághatott az már, de valós mérete csak most kezdett nyilvánvaló lenni, és mint kiderült később, ez még csak a kezdete volt. Az volt az aggodalomra okot adó jel, hogy ahogy cseperedni kezdett a kis Mary, egyre világosabbá vált az, hogy Mary nem igazán örökölte szülei szellemi képességeit. Népiesen erre úgy mondják finoman, hogy lassú az esze járása! Ez még nem lenne nagy baj egy szép nő esetében még akkor sem, ha netán szőke lenne. A baj inkább az volt, hogy a kis Mary se szőke nem volt, sem a szépség nyomait sem lehetett egykönnyen felfedezni rajta. Ahogy cseperedett a kislány, úgy lett egyre inkább bizonyosabb, hogy a régi nemesi családok belterjes szaporodása káros tud lenni az egészségre. Ezt a jelenséget sok olyan országban kezelték fokozott diszkrécióval, ahol sok volt a vagyonos szülők dilis gyerekeinek a száma. Külön intézetekben foglalkoztak velük, a világ zajától távolabbi részeken, ahol minél többször számolt el tízig a legtöbb hibával egy gyerek, annál többször hangzott el az, hogy nagyszerű, kiváló. Ilyen intézetbe kellett a kis Maryt beíratni, ahol a tanulmányok elvégzése után megkapják azt a bizonyítványt, hogy hiába lennének szellemileg halmozottan károsultak, az iskolát akkor is elvégezték. Ez így is volt, és ezt senkinek nem illik firtatni!  Kámea nehéz szívvel vette tudomásul, hogy néhai apósa jól döntött korábban, mikor a kiskorú gyerekük ideiglenes gondjait rábízták. Bölcs ember volt az öregúr, és hamar elintézte kellő diszkrécióval az intézetbe való felvételt. Itt a világ minden tájáról származtak hasonló gondokkal megáldott gyerekek és a szomorú felhozatalt végignézve, megkönnyebbülve mondhatta él Kámea azt a ravasz tételt, hogy a rossznak is van jobb oldala!
Kámeának tehát arról is le kellet mondania, hogy kislánya nevelésének szentelheti életét, mert később kiderült, hogy a kis Maryt egyáltalán nem lehet nevelni. Nőt az magától is, és mint később kiderült, a hasa is rendesen nőni kezdett. A botrányos balhénak az lehetett az oka, hogy a gondviselés vagy a természet, vagy valami hasonló, aki a dolgok rendjét szervezi, néha észreveszi azt, hogy valahol hiba csúszott a tervezésbe, a kivitelezésbe, vagy mindkettőbe egyszerre. Ilyenkor aztán igyekszik kiköszörülni a csorbát, és van, mikor sikerül és van, amikor nem sikerül. Sőt van úgy is, hogy még rosszabbra fordul a dolog. Mint mikor a vak embernek finom hallás jut és hatványozottan jobb tapintás, úgy igyekezett a természet a kis Marynak is juttatni valamit cserébe, a hiányos szellemi hozomány kárpótolása végett. Ezért aztán a nagy igyekezet következtében hamar serdülni kezdett és rövid időn belül olyan dúskeblű, és olyan koraérett nő lett belőle, hogy igazán senkinek sem lehetett ellene semmiféle kifogása. Ez persze nem kárpótolta a hiányzó kerekek okozta szellemi késést, de mégis jobb volt a semminél. Annyira jó volt, hogy erre a sok jóságra felfigyelt más is! A nagyon figyelmes valakit úgy hívták, hogy Szergej Szergejevics. Ez a Szergej foglalkozását véve nem volt valami beteges hajlamú nevelő vagy valami ilyesmi, hanem diák volt ő is ugyanannak az intézetnek a falai közt, ahol a hozzá hasonló gyerekek társaságában élte gondoktól nagyon mentesített fiatalságát. A neve alapján már ki lehet indulni, hogy az ilyen gyerek kitől örökli azokat a sajátosságokat, amelyek ilyenfajta intézetekbe juttatják őket már zsenge koruk legelején. Mint neve is mutatja, apja nevét viseli, akinek a nevére is könnyű már következtetni. Őt úgy hívják, hogy Szergej Szergejevics Gregor. A Gregor név arra utal, hogy Szentgyörgy lovagja lenne, aki köztudottan a Nagy Orosz Anyácska védőszentje. Úgy látszik, hogy Szentgyörgy a lovagjait nem tudja megvédeni a hóbortosságtól, és a vodkától sem, s ezért születnek kicsi Szergej Szergejevicsek is, akik később titkon összeszűrik a levet más ügyefogyottakkal, hogy ne szenvedjen a világ utánpótlás hiányában, ha netán igény lenne később is néhány szerencsétlenre az intézetek zárt osztályain.  Így jutunk el oda, hogy nem kell lebecsülni az ügyefogyottak képességeit, mert van azoknak maguknak való eszük ahhoz, hogy kijátsszák az intézeti felügyelet éberségét és zabáljanak a tiltott gyümölcsből is. Az ügy kipattant, nem lehetett titkolni, hogy az alig tizenhárom éves Mary anya lesz, mire betölti a tizennégyet.  Az ilyen ügyek ritkák és még ritkábbak a nyilvános botrányok, mert a dolgot a legnagyobb diszkréció jegyében szokták lebonyolítani. A későbbi esetleges jogi afférok elkerülése érdekében az érintett felek megegyezése alapján döntenek. Az eredmény majdnem mindig az lesz, hogy a kötelező titoktartás fogadalma mellett, az el sem kezdett zsenge életnek egy nőgyógyász vet véget.
Mary esetében már a negyedik hónapon is túl voltak, és Kámea alaposan átgondolva a dolgokat, miután kikérte egy szakorvos véleményét is, úgy döntött, hogy szó sem lehet a megrendezett elvetélésről. A szülői feladatokat magára vállalta, és a hüledező intézet vezetőségével hűvösen közölte, hogy mindenkinek vállalnia kell cselekedeteinek a következményeit! Az intézettel kapcsolatban megjegyezte, hogy itt elsősorban a nyilvánvaló hiányosságok kiküszöbölésére kellene összpontosítani, és nem arra, hogy a következmények nyomainak az eltüntetésében igyekeznének jelesre vizsgázni. Ezek kemény szavak voltak, de helyénvalóságukat senki sem merészelte megkérdőjelezni. A leendő apa apja sem! A tárgyalások a két érintett családdal eddig külön folytatódtak, és eddig még nem találkozott a két szülő. Ez a dolog csak a legritkább esetekben szokott megtörténni, nagyon is érthető okokra visszavezethetően. Mégis, most az orosz úr kérésére ez megtörtént, miután Kámea kijelentette, hogy nem talál kifogásolnivalót egy esetleges tárgyalás megejtésében, ha az kizárólag a kiskorú gyerekek érdekében történik. Az orosz úr biztosította, hogy érti ő a dolgok lényegét és konkrét javaslatai is vannak, ami a jövőt illeti! Róla annyit, hogy ő egy jellegzetes alakja a hihetetlen vagyonú újgazdagoknak, akik egyik napról a másikra tűntek fel a semmiből, mikor a Szovjetunió recsegve-ropogva összedőlt. Volt azonban a felkapaszkodott ember buta gőgjén túl egy paraszti egyszerűség és becsületesség benne, ami mégis nagyon emberivé tette. A találkozón annyira meglepődött az „anyatárs” láttán, hogy Kámea önkéntelenül is rokonszenvesnek találta a kezdetben rettenetesen hebegő, dadogó „apatársat”. Miután túl voltak a bemutatkozás formaságain, Szergejevics kijelentette, hogy mindenben támogatja Kámea döntéseit, de leendő unokájáról nem hajlandó semmiféleképpen sem lemondani. Ebből persze végtelen vita kerekedett, aminek aztán a kétségbeesett Szergejevics nagyon is gyakorlatias érvelése vetett véget. A kezét tördelve Kámea elé állt és kétségbeesetten azt kérdezte tőle, hogy látta ő már a leendő unokájának az apját? Erre Kámea bevallotta, hogy még nem látta és eddig még eszébe sem jutott ez a hiányosság.
 – Ha meglátod drágaságom, akkor meg fogod érteni, hogy miért kell nekem úgy ez az unoka! – Kámea mikor meglátta lánya párját, azonnal megértette, hogy akinek ilyen fia van, annak több unokája nemigen fog születni, hacsak nem az ő Maryja fogja azokat a világra hozni. Ebben a dologban tökéletesen egyet kellett értsen a bajtársi rangra emelkedett orosszal. Szergej tudta, hogy most kell ütni a vasat, míg meleg. Azzal a döbbenetes javaslattal állt elő, hogy a két gyerek érdeke azt kívánja, hogy amint lehet, össze kell házasítani őket. Kámea majdnem leszédült a székről, de amint az orosz hadonászva kifejtette érveit, kiderült, hogy megint csak neki van igaza. Az orosz gyakorlatias paraszti eszével mindenféle akadályt félresöpört az útból és úgy vágott rendet a felmerülő gondok közt, mind egykoron a Vörös Hadsereg páncélosai az ellenség sorai közt.   Pillanatok alatt felvázolta a terveket, amin már csak finomítgatni kellet és Kámea ráhagyta, mert érezte, hogy az orosz offenzívájának úgy sem tudna ellenállni, és akadékoskodásával csak az időt húzná. Abban megegyeztek, hogy itt, az intézetben többé már nem maradhatnak a gyerekek, ezért a szülésig Kámea viselje gondját lányának otthon, a világtól elzárkózva. Addig Szergej fia már nagykorú lesz, és hiába lenne a kis Mary bármennyire is kiskorú, Oroszországban nem veszik komolyan az ilyen apróságokat, és ott nyugodtan összeházasodhatnak hivatalosan is.  Erre Kámea csak annyit tudott kinyögni erőtlenül, hogy de hátha nem szeretik egymást még, és vajon nem lenne mégis túl korai a házasság stb. Erre az orosz elvigyorogta magát úgy, hogy a szája a füléig ért. Aztán, mint aki hirtelen kijózanodik, elkomolyodott, majd kijelentette.
 - Szeretik ezek egymást, szeretik nagyon! Nézd csak meg baba, nézd milyen szépek!- Keresztet vetett magára, mikor a zsebéből elővett képre ránézett. Ő tudta miért! A képen Mary volt, amint egy tehén szelídségével nézett fel egy hórihorgas pofára, akinek torzonborz képén szörnyűséges mosoly viszonozta a vigyorgásfélét, amitől hatalmas lapátfogai kiálltak, mintha harapni készülne. A legényben volt valami Raszputyin vadságából, és torzonborz feje ezt még inkább kihangsúlyozta. Az a gyér szakáll, ami kilenc sorban három szálként serkent az állán, tényleg adott valami szerzetesféle ábrázatot neki, de ezt is csak a legnagyobb jóindulattal. Olyan volt ez a kép, mint a Szépség és a szörny DVD-jén a borító. Annyi különbséggel mégis, hogy itt a kép jobboldalán volt egy szörny és nem volt sehol semmiféle szépség!
És úgy lett minden, mint ahogy az újgazdag és egyáltalán nem is olyan lökött orosz eltervezte. Megszületett a gyerek, és most mintha kárpótolni akarta volna a gondviselés az aggódó nagymamát, a mintát őróla vette, és nagyon helyesen cselekedte azt!  A következő nyáron megtörtént az esküvő is, ahol minden úgy zajlott, ahogy ott, Oroszországban szokás! Méretében kisebb, de nagyvonalúságában és úrhatnámságban mindenki igyekszik túltenni az egykori cárokon is!  Szergej pedig túltett még önmagán is, ami azért ha megnézzük, hogy mit jelent, nem volt éppen egy hétköznapi bravúr. A Kreml falai közt lévő székesegyház egyikében tartották meg a ceremóniát, amelyet több mint tíz főpap celebrált, millió füstölővel és gyertyával felszerelkezve. Ezrével csókolták a szentképeket és hatszor járták körbe a katedrális belsejét, letérdelve mindannyiszor mind a hatvan ikon előtt. Mikor végre elérkezett a ceremónia vége, a lépcsőre kilépő fiatalokat Moszkva összes templomának a harangszava üdvözölte. Aki egyszer is hallotta a több mint hatszáz templom harangjának hangorkánját, akkor fogalma lehet arról, hogy milyen lehet az Apokalipszis. A száz tonnánál is nehezebb harangok dobbanása kilométerről megremegteti a földet is, míg a kisebbek, a „csak” négy-öttonnások a robbanó aknákat szimulálják. Ilyen zajt csak a cárok beiktatásakor és legújabban ritka nemzeti ünnepek alkalmával szoktak rendezni, és csak is a minden oroszok pátriárkájának a jóváhagyásával! Szergej is orosznak tartotta magát és nem akármilyennek, mert sikerült meggyőznie néhány köteg pénzzel és némi arany ékszerrel a főpapok egy csoportját, hogy közbejárjanak az érdekében és rendezzenek egy főpróbát a feltámadásra a harangokkal. Közel jártak a sikerhez, mert az Ítélet Napjának hangulatát sikerült is összehozni a pokoli zajjal. Hogy a halottak mégsem jöttek fel a hatalmas hangorkánra, az talán annak tudható be, hogy valószínűen összetévesztették azt egy atomtámadással. Ilyenkor minden rendes nyugvóhellyel rendelkező halott fegyelmezetten a helyén marad, és nem akarja azt kockáztatni, hogy lábon állva kelljen majd kivárnia az Ítélet Napját, mert a fekvőhelyét közben elfoglalta valaki más a hirtelen megnövekedett tolongásában.
Az összegyűlt vendégsereg három éjjel és három nap mulatott. Úgy, oroszosan, ahogy csak az oroszok tudnak mulatni. Kámea már az első pillanattól kezdve érezte, hogy teljesen kicsúszik a talaj a lába alól, és csak megy az árral, és semmit sem tud tenni magával az eszeveszett forgatagban. Az öreg Szergej mindenben kitett magáért, hogy anyatársa igazán jól érezze magát. Amikor a násznép előtt tartott bemutatót a házigazda, akkor büszkén mondta, hogy a csodás asszony nem más, mint a gyönyörű menyasszony édesanyja és foglakozását illetően
 - „Egy világhírű történelem-tanárnő”. Erre mindenki éljenezni kezdett, de éljeneztek volna akkor is, ha netán azt mondta volna a hopmester, hogy egy világhírű esztergályosnő személyét tisztelhetik benne. Naponta többször is lövöldöztek töméntelen mennyiségű tűzijátékot az égre, és még töméntelenebb mennyiségű italt fogyasztottak el két lövöldözés közt.  A harmadik nap után minden vendég, akit nem vittek még el menet közben, az szédelegve távozott, és Kámea még egy megpróbáltatást kellett kiálljon, pedig azt hitte már, hogy csak egy csepp hiányzik, és ő abba már bele fog halni. Készülődött a reptérre, mikor az öreg Szergej felkereste és megbotránkozva vette tudomásul, hogy máris útra készen áll.
- Hát nem érzed jól magadat nálunk bábuska?- kérdezte, mire Kámea bevallotta, hogy egy kicsit tényleg rosszul érzi magát.
- Igyál egy pohár vodkát, az jót tesz- biztatta kedvesen, és máris az ital és a poharak után indult. Kámea erre pánikszerűen igyekezett megnyugtatni Szergejt, hogy újra nagyszerűen érzi magát. Inni pedig nem szokott repülés előtt. Erre Szergej egyedül itta ki a kék címkés üvegből a cárok bársonyos ízű méregdrága vodkáját. Ez megnyugtatta kissé, de közölte vendégjével, hogy ne is gondoljon arra, hogy egyedül utazik, mert különjárattal fognak menni mindnyájan, most azonnal a Riviérára, ahol a fiatalok a mézesheteiket fogják tölteni. Mint új-keletű szokás, a násznép egy része oda is követni fogja őket. Minden el van már rendezve, le van foglalva a helyiség, a repülő már várja a társaságot a külváros egyik repterén. És mentek is azonnal a Riviérára, mézesheteket tölteni legalább százan.
A hét végére a szálloda, ahol a násznép megszállt, úgy nézett ki, mintha egy masszív tüzérségi támadást élt volna túl. Pedig ha meggondoljuk, eléggé civilizáltan viselkedtek és a kirendelt személyzet a nap huszonnégy órájában egyfolytában javítgatott, rendezett, és cserélt mindent, amit tudott. A fiatal párral az ördög sem törődött, és Kámea ezen a héten megtanult négyféle népi táncot, egy tucat orosz népdalt úgy, hogy egyetlen szót sem értett belőlük. Megtanították a legnépszerűbb orosz szitkokra, és a legnagyobb sikerének az számított, mikor Szergej valami idétlen viccére azt mondta válaszképpen, hogy - Job tvoju mati! – ami bizony azt jelenti oroszul, hogy az anyád picsája! Erre olyan örömmámor tört ki a megkótyagosodott férfitársaságon, hogy megragadták a sikoltozó Kámeát, felállították egy kerek asztal közepére, majd azt felváltva táncolták körbe úgy, hogy ne tudjon onnan leszállni addig, míg nem mondattak el vele mindenféle ocsmányságot. Egymásnak esve röhögték a furcsa kiejtése miatt, s mikor ezt megunták, akkor felkapták az asztalt asszonnyal együtt és azzal a vállukon táncoltak veszettül, és valami vad kozák népdalt énekeltek hozzá.
A hét végén már mindenki hullafáradt lett és egyetlen pihent ember a környéken a hotel öreg portása maradt, aki egykedvűen nézte a féktelen tombolás nyomait. Ő tudta már a világ rendjét errefelé! Negyven évvel ezelőtt a pénzes amerikaiak jöttek ugyanígy tombolni. A mosdatlan cowboy-ivadékok az udvaron lévő szökőkúthoz jártak vizelni, mint ahogy a mostani vad oroszok is ezt teszik a dorbézolásaik során. Igaz, utóbbiak nem végzik dolgukat a szobájuk szőnyegére,  és kezeiket sem törlik a brokát sötétítőkbe, mint ahogyan azt a cowboyok korábban megtették. Szórták a pénzt, és azt hitték, mindent lehet, mint ahogy lehetett is, ha képes bárki nagyvonalúan szórni a pénzt is hozzá! Egy-két generáció, aztán a műveltebb gyerekek már nem ocsmányodnak így, barbárok módjára, a pénzt sem szórják kötegszámra, és egyáltalán nem ennyire tüntetően. Ez történt a vad amerikaiakkal régebben, és ez fog történni a mai oroszokkal is! A gyerekeik válogatott iskolákban fognak végezni, és minden másképpen fog lenni akkor, amikor azok fognak ide visszatérni.
A korábban Szergejjel letárgyalt terveket, közös megállapodással részben módosították. Az unoka mégis Kámea felügyelete alatt maradt, mert a fiatal házaspárnak is jobb az, ha még nőnek egy kicsit, „hogy érjen az eszük!” A kisgyerek csak gátolná fejlődésük harmóniáját, és ezt jó lesz figyelembe venni. Cserébe Szergejre hárul az a feladat, hogy a fiatalok kényelméről gondoskodjon. Ennél a résznél az öreg Szergej annyira meghatódott Kámea nagyvonalúsága hallatán, hogy felugrott helyéről és a meghatódottságtól és a lelkesedéstől dadogva kiabálta:
- Meglátod te Kámea! Meg fogod látni! Olyan palotát építek én nekik, de olyant, hogy olyan még egy nincs a földön! - Mutogatni kezdte, hogy hány emelet és ablak lesz rajta. Alig lehetett leállítani!  Abban maradtak, hogy az ezután születő unokák mind itt maradhatnak a nagyapjuknál, aki gondjukat fogja viselni, ahogy az egy Szentgyörgy lovag és egy régi spanyol nemesi család leszármazottjainak rangjához méltó lesz. Ezt a kacskaringós kifejezést Kámea jogi tanácsadói javasolták titokban, és kiderült később, hogy a hiúság ördöge szent dolgokra képes! Mikor a fent emlegetett díszes mondathoz értek, az orosz könnyekben tört ki, és Kámea lábaihoz vetette magát.
–Te angyal! Te Kazanyi Szent Szűzanya Te! Meglátod te, hogy ki is a te árva leányod igazi apja! Én vagyok az! – És itt akkorát ütött a mellére, hogy döngött belé a terem!- Holnap, érted? Holnap! Mikor orosz földre teszem a lábam, az első dolgom az lesz, hogy szent kolostort alapítok a te tiszteletedre!  Szent Kámea Kolostor lesz a neve, és a szerzetesek éjjel-nappal téged fognak dicsérni benne! Ez biztos, mert te egy szent asszony vagy!
Ezt olyan határozottan mondta, hogy Kámeának nem sok kétsége lehetett afelől, hogy az orosz meg is teszi azt, amit most felindultságában megígért. Jogászai is jól sejtették, hogy a hiúságát kell csiklandozni az új rokonnak, akivel ezután már madarat lehet fogatni! Eddig is bemutatta, hogy mire képes, hát még ez után, hogy gyerekei révén ősi nemesi címet adhatott az utódainak! Most már biztos volt az, hogy az orosz úr minden erejét arra fogja fordítani, hogy a fiatalok semmiben se érezzenek hiányt.

Kámea, miután hatalmas felhajtás közepette elbúcsúzott újdonsült rokonaitól, visszavonultan élt tovább családja egyik eldugott farmján, ahová berendezte saját világát, és saját műtermét is. Figyelmét a kis Samantha nevelésére fordította, és örömmel vette tudomásul, hogy a leánygyerek semmiben sem hasonlít szüleire. Ez erőt adott neki és lassan minden szomorú emlékét jótékony feledés vékony mohája fedte be. Munkáját sem hanyagolta el, mert a nyugodtabb idő alkalmas volt arra, hogy az évek során összegyűlt tetemes anyagot feldolgozza, néhány tanulmányát befejezze, és a kész munkákat finomabbra csiszolja. Került minden kapcsolatot a férfiakkal, és igyekezett semmire sem gondolni, ha netán ösztönei követelőzni merészeltek. Valójában ő sem értette, hogy miért teszi azt, amit tesz, de nem is igazán akart ezzel a gondolattal foglalkozni. Elnapolta a döntést és fogadkozott, hogy egyszer majd erre is sor kerül, de néhány év elteltével sem látta úgy, hogy eljött volna a megfelelő idő. Munkája során sok férfi bóklászott körülötte, de fagyos viselkedése lehűtötte a tolakodóbbakat, míg másokat a páratlan szépsége riasztott el. Azzal a dologgal tisztában volt, hogy szépsége mágnesként vonzza a férfiakat. Azt is tudta, hogy ez a vonzalom, mint olyan, csak ösztönös viselkedésforma és ezt a fajta kapcsolatot bárhol és bármikor felveheti. Mivel a közönségességén túl semmi mást nem látott benne, nem is volt hajlandó efféle játszmába belemenni. Többre vágyott, és ha azt nem érhette el, akkor más nem is érdekelte. Azt, hogy a többet keresse is, arra mégsem vállalkozott. Így aztán készen is volt az a bűvös kör, amiből idővel egyre érdektelenebb lett számára a kitörni vágyás is. Mindezt ő így gondolta eddig, és ebben igen nagyot tévedett!

További részletek itt!