2010. december 29., szerda

Mikor az Idő Megáll



Mikor Az Idő Megáll


Mikor a dalnak nincs értelme már
Mikor a válasz is a válaszra vár
És mikor a kérdés is válasz lett már
Utolsó vendég vagy, ki felállva vár.

Asztalomon nincs más, csak egy pohár
Beszélőtársam sem más, mint hamutál
Éjfél után már nem lesz itt többé zene
Legördült függöny, s emberek közönye
lesz hajnali magányom egyetlen öröme.

Egy kiborult, elhagyott pezsgős pohár
Füstölgő gyertya, mely görbülten áll
Egy unott kis portás, ki kulcsait lóbálja
Indulok, jól tudom, időm már lejárva.
Nyitva áll átjáróm, s a kapu is kitárva.

Miről mondhatok ilyenkor én új mesét?
Ha nem akarom mondani újra el, a másét,
melyet elmondott neked már más, talán százszor
bölcsen, vagy úgy, hogy csak szavakat szétszór
Mert miről mondhatnék én neked itt újat már?
Ha úgy érzem, vége van, s az én időm lejár.

Megyek, mert tehetem, mehetek utamra,
Mehetek bolondul, vidáman a túlsó oldalra
Vissza sem tarthat most semmi sem már
Talán ott túl van még valaki, ki reám is vár

S ha felnézel éjjel majd egyszer az égre
Oda, ahol a csillagok közt lehetek én végre
A hold előtt megtalálsz, én akkor ott leszek
Látni fogsz, ahogyan táncot lejtek én ott veled. 

Nyárády Károly

2010. december 24., péntek

Karácsonyi Kívánságom



Csak Ezt Kérem Tőled, Uram!



Karácsony előestéjén Tehozzád fordulok
Uram, Ki Égben vagy, én előtted hódolok
és csak egyvalamire kérlek Téged, Istenem
hogy embertársam, ki nékem a testvérem
ki e nehéz világban csak tengeti most életét
érezze ma ő inkább, számára van remény s lét.

Ne nekem adj, kinek van, kinek már adtál
Kit kegyeidben tartasz, kit megváltottál
kik, bár nem gazdagok, de nem szenvednek
hidegtől, s nem szegénységben tengődnek.

Őfeléjük fordítsd most arcodat s kegyedet
 érezzék, velük vagy, s hála járja át a lelkeket,
midőn földre szállt Szent Fiad emberré válik
és általa új idők lesznek, mert örömóda hallik.

És akkor mindenkinek lesz, nem csak a kevésnek,
a gazdagnak, tolvajnak, a hazugnak, s kevélynek.

Nyárády Károly

2010. december 11., szombat

Fohász Valakiért



Fohász Valakiért

Nézd csak jól meg a világot
Sziget csak, bár közepében hold ragyog
Senki sincs már rajta, egyedül csak Ő van ott.
Vágyakozva nyújtja kezét, várja még a boldogságot.
Még megteheted Nagy Rendező: - Add Neki a csillagot!


Nyárády Károly

2010. november 25., csütörtök

Válaszra Várva


Válaszra Várva


Ha elhordom a hegyeket
de kifogom a szeleket
Hiszitek, hogy jó nektek?

Ha majd utat állok esőknek,
és kőből fakasztok majd vizeket
Hiszitek, hogy jó nektek?

Ha most térítem a lelkeket,
és ebből látom pénzemet,
Hiszitek, hogy jó nektek?

Ha azt mondom: Szavazzuk meg!
Rézpénzért adjuk el lelkünket!
Hiszitek, hogy jó nektek?

S ha majd egyszer király lesz, ki kéreget
és azzá válik mindenki, ki nem lehet!
Hiszitek, hogy jó nektek?

Ha szavaimnak nem hisztek
Intelmeim nem értitek!
Hiszitek, hogy jó nektek?

Nem teszek mást! Kérdezlek!
Hogy TE döntsd el! Jó Neked?

Nyárády Károly

2010. október 27., szerda

Csak Szavak!



Csak Szavak!

Szavak, melyek csak fájnak.
Szavak, melyek szótlanul szállnak.
Szavak, melyek mélyen megbántnak.
És szavak, melyek csak szavak maradnak.

Szavak, melyek nagyot ígérnek
Szavak, melyek semmit sem érnek
Szavak csak, mind szavak, és szállnak
Nincs bennük lélek, mert üressé váltak.

Elhallgatott mondatokban a nagy szavak
Rabláncon szabadság, mint szárazon halak.
Szomjaznak fényt, mint sötétben virágok
Kiállunk és kiállok én, és pusztába kiáltok!

Szavakat, melyek, ha hozzád elérnek,
kőre lehullnak, s szikrázva széttörnek
Hiába hallod, mert soha nem érted
Elhalnak csendben, ez egyszer végleg!

Jegessé fagyottan, földre lehuppan
Gyümölcsöm éretten, fáradtan dobban
Dér fedi el, és elmúlik csendben
Nem érti senki, mi is van énbennem

S bár százak mondják: mily szép, de jó!
Senki sem láthatja, hogy hányódó hajó
vagyok csak az álmok nagy tengerén
Nem süllyedtem el, csak elvesztem én.

Nyárády Károly

2010. október 23., szombat

Az Új Világ(vége)


Hamis Próféciák


Sötét fényben néma kongás
Korhadt fában rejlő rontás
tüneményes lidércfényben
sötét vizek fölött, mélyen
véres hold ragyog az égen

Püffedt párák mélyén mocsár
benne örült halál kószál
csontos keze kaszát markol
vállán halálmadár ül és dalol

Csillagtalan éjszakában
akasztottak fejfájában
születnek a gondolatok
s odvas fában megoldások

Szélben nyikorog a kapu
repedt sírkőn kötött alku
denevérek hártyás szárnyán
sötét jövő, mint  a kátrány
jön felénk, velünk a végzet
válság, crach, 13 péntek.

Farkasember, ronda féreg
lelke nincs, szíve csak kéreg
 lelketlenül robot-ember
fordulópont, kiirt tender
államcsőd és csődeljárás
senkik között elszámolás.
Infláció, növekvő trend
Megérkezett! Itt az Új Rend!


Nyárádi Károly

2010. szeptember 29., szerda

Ki is a NŐ?




Ki a Nő?

Ki lehet valójában Ő, ki is a Nő?
Ki által a férfi is csak világra jő.
Ki által méltó helyedre kerülhetsz
Ki elöl akarva sem menekülhetsz!

Ki lehet Ő, aki az egekbe emel?
Ki kedvére lehet: álom vagy teher.
Ki szavával öl, és testével éltet
Ágyadban tombol, s lelkedben éget.

Ő az! A Nő, ki férfinak szárnyakat ad
Kivel egekbe szállsz, s a pokolba juttat.
S ha pokolban lenne, oda is követed
a csalfa délibábért eladod lelkedet.

Ő a Nő, ki elcsábít szédítő dalával
Ő az, ki csalogat, s fejbe ver szavával
Ő az Anya, a Szerető, a Kurva és Feleség
 Ha tied így egyben, örömöd a végtelen ég!

És nem számít már, hogy sétálsz a falakon
négykézláb állsz, vagy lógsz fényes láncokon
és képes vagy járkálni a puszta árnyékon is
és sziréned daláról jól tudod, mennyire hamis!





Nyárády Károly

2010. szeptember 28., kedd

Őszi Szonáta






Őszi Szonáta

Elmentél egy fényes napon
s veled ment a nyár
búsan áll az öreg hársfa
emlékedre ködös fátyol száll.

Megtört fénybe süppedt mezőn
ólom lábon járó időn
elnyúlt pára kúszik csendben
letűnt idő jár egy helyben.

Ökörnyálon úszó álom
fáradt égen, langyos napon
elmélázó természetben
 felhőn szárnyal, fent az égen.

Egyre rövidülő nappalokban
fordul velünk idő egyre jobban,
körbejár velünk az esztendőkben,
egyszer eggyé válunk végtelenben.

Nyárády Károly   1987.  szeptember

2010. szeptember 18., szombat

REKVIEM - Molnár István Emlékére

A mai napon kísértük utolsó útjára kedves barátunkat, Molnár Istvánt Udvarhelyen, a Szent Miklós-hegyi ravatalozóból. Eltávozó ismerőseink, barátaink, rokonaink halálukkal mély nyomokat hagynak lelkünkben, s bármennyire is igyekeznénk továbblépni ezután, kiderül, hogy ez valójában lehetetlen dolog. Minden alkalommal megtanulhatjuk, hogy valójában önmagunk egy részét is mindig odatemetjük az elhantoltak mellé. Így van ez, mert bár végtelenül sokan voltunk, vagyunk és talán még leszünk, valójában egyek vagyunk. "Senki sem különálló sziget!" és "Ne kérdezd, kiért szól a harang!.." mert " Érted szól!"
István barátunk hosszan tartó betegség áldozata lett, de ha egy másik barátom szavait idézem, akkor ez úgy történt, hogy István megegyezett az Úrral. Emberként túl nagy terhet cipelt már, s az Úr levette válláról a terhet.
István barátom, ha már felértél a Hadak Útjára, és este összeültök őseinkkel a tűz köré, megbeszélni Nemzetünk nagy gondjait, vess egy pillantást arra a kis fényre is itt lent, mely az emlékedre gyújtott gyertyából száll fel Hozzád, e néhány sor kíséretében.


Utolsó Szó


Előttem most egy halvány gyertya lángja ég
Emlék már, kit elengedett föld és befogadott ég 
Kinek hangját hallom még, és arca földereng
Emlékén a jó barát egy pohárral most elmereng 

Egy jó barát, kit ma kísértünk utolsó útjára
Kinek ma tettünk először virágot hantjára 
Kinek tiszteletére ma szóltak bús gyász szavak 
Kinek utolsó útján álltak ma dísz-sorban férfiak 

Lélekharang hangja kondul, gally hull alá dörögve
Elválunk lassan most sírva, de velünk leszel örökre! 
Őszi szél kap gyászszalagba, s integetve búcsúzik 
Galambcsapat röppen égen, s talán velük utazik 
Együtt szárnyalnak fel oda, hol már minden szikrázik
Galambszárnyú angyalok a lelkét fel az égig kísérik. 




 István Barátom, nyugodj békében! Én nagyon remélem, hogy egyszer majd találkozunk még, valahol, valamikor, de addig nagyon fogsz hiányozni! Isten veled!

2010. szeptember 13., hétfő

Holfogyatkozás





Őszi Holdfogyatkozás


 Megálltam egy megállóban 
Vasút mellett, parkolóban 
Megállóban, ami nincs már 
Fülkéje feketén, üresen áll.

Szentképeket néztem, hármat 
parancsoló kőtáblákat 
Kőből volt ott minden, érted?
Hideg mind, hisz mind kőképek! 

S álltam ott, hol harang zuhant
hol földre esve összeroppant.
Templom mellett, kőkeresztnél 
a fűzfák alatt, s a zsilipeknél. 

Eget nézve, követ rúgva 
verseny útját végighúzva.
Rágógumit csócsálgatva,
ablakokat számlálgatva.

Hajnalt várva fent a hídon 
fogyó holdat megbámulom.
Sötét hullámot bámulva
zagyva vízbe elhullatva 
száraz könnyet, s holt virágot
hajnal van, hát elballagok.

Mert: 
Álltam téren, kivont karddal
Elbuktatott tanítványaimmal 
Pedig toltam mérleg nyelvét
s nem érdekelt, mily nagy a tét.

Mindig tudtam, mégsem hittem
 én szavamat vásárra vittem,
de a harminc arany megmutatta 
mily gyengén állt ember lánya!

Nyárády Károly

2010. szeptember 1., szerda

Valahol A Világ Végén




...Miklós arra lett figyelmes, hogy hirtelen néma csend lett. Elnémult társai tekintetét követve megértette, hogy miért akadt el a hangjuk. A terem bejáratában egy nő állt. Egy nő, akiről nem lehet megmondani, hogy hány éves lehet valójában. Néha húsznak, néha harmincnak, néha pedig negyvennek tetszett. Amit láttak, attól tényleg elállt a szavuk. Olyan látvány volt ez, amilyen vagy csak hülye filmekben szokott feltűnni, vagy csak a legpimaszabb, a legkézzelfoghatóbb jelenben tűnik fel úgy, mint valami túlvilági jelenés. Annyi különbséggel, hogy itt és most kézzel fogható jelenség formáját ölti magára. Ennek ellenére keveseknek adódik meg az életben az, hogy kezeiket valaha is rátegyék valami hasonlóra. Ha létezik álombéli szépség, akkor ez most ide méltóztatott jönni az összegyűlt társaság legnagyobb gyönyörűségére és önkéntelen megdöbbenésére is. Hollófekete, vállra omló göndör haj, hullámzó női test, remekbe szabott arányokkal, mint egy görög istennő modern kiadásban.


Ezt az érzést ébresztette önkéntelenül a bámulókban, mert vonásaiban és bőre színében ott volt a mediterrán faj meghatározhatatlan, de jellegzetes egzotikuma. A hatást kihangsúlyozta még a hosszan csüngő, kövekkel berakott fülbevaló, és a nyak körül összefutó, csillogó-villogó nyakék is. Fejét büszkén tartja, és azonnal érződik, hogy nemes vad settenkedik a díszletek mögött. Testhez simuló, fekete miniruhában, tűsarkú lakkcipőben, drága harisnyába bujtatott lábakkal. Fekete selyemből, hátul varrt zsinórokkal, melyek csak kúsznak felfele sejtelmesen a hosszú, rendkívül formás lábszárakon. Minden beavatott sejti-tudja, hogy ilyesmit csak harisnyatartóval lehet viselni, ami még izgatóbbá teszi a szublimált üzenetet. Üzenetet, mert messziről látható, hogy ez a nő éppen vadászaton van. Mint egy fekete párduc, puha léptekkel érkezik, kiválasztja áldozatát, és magával ragadja azt a titokzatos homályba. Puhán, és elegánsan, mint ahogyan érkezett.

...A másnapi munka gondjai ekkor még időben távoliak voltak, így a jóleső fáradtság zsibbadtsága álomba ringatta Miklóst mennyei asszonya ölén. Kámea eközben mosolyogva cirógatta a férfi hajfürtjeit, majd meglepődve vette észre, hogy az alvó Miklós egyszer csak hozzásimul, kezével finoman arcára húzza Kámea leheletfinom selyemköpenyének szélét. Öntudatlan áhítattal szívja magába annak illatát, és ekkor arcán átszellemült, gyermeki mosoly suhan át. Kámea elámulva bámulta mindezt, hisz anyaként számtalanszor látta, amiként gyermeke ugyanezt tette. Azt azonban elképzelni sem tudta, hogy mindez felnőtt férfiakkal is előfordulhat. Határtalan gyöngédség fogta el, amely csak az anyai szeretethez hasonlítható. A szendergőt finoman vonta közelebb magához, és gyönyörködve nézte, ahogyan az mosolyog álmában.
 Miklós ekkor az öntudatlanság súlyos paplanjába süppedten álmodott, miközben olyan határtalanul boldog érzés járta át egész lényét, amilyenhez hasonlót már nagyon, de nagyon rég nem érzett. Álmában újra felelevenedtek a régi emlékek, és örömmel láthatta, de inkább érezhette, hogy az egykoron eltűnt ütött-kopott macija megint vele van, és hogy kedvencének puha bundája újra az arcához simul. Ez a mostani érzés azonban minden eddigi boldogságán túltett. Álmában tudta, hogy most megtalálta azt, amit eddigi életében, reménytelen céltalansággal ugyan, de mindig is keresett.
Kámea ösztönös anyaságának gyönyörével nézte, hogyan terül földöntúli mosoly Miklós szelíd arcára, s bár nem érthette a jelenség okát, ő is végtelenül boldognak érezte magát.

...A könnyű, sugárhajtású gép kecsesen fordult ki a felszállópálya startvonalára. Kivárt a felszállási engedélyig, majd felbődülő motorjai pehelyként ragadták magukkal utasait a sötét fellegek fölé. Szárnyai fölött, a légmentesen záródó vastag üvegtáblákon keresztül egy lázban égő szempár bámult a semmibe, miközben a fejük fölött a végtelen égbolton csillagok milliárdjai nyíltak szét a sötét háttér gyász-fekete bársonyán. Ekkor egy fényes hullócsillag szelte át az eget, majd kialudt a távoli ég alján. Az égő szempár dermedten nézte az ómenszerű jelenést. „Mindenható Úristen, légy irgalmas hozzánk és szabadíts meg minket a gonosztól!”
Nemsokára, a közönséges mélységben, lent a földön, ahol a hétköznapi emberek élik szerény életüket, megszólalt a kakas! Jelezte, hogy a gonosztevő szellemek és a nyughatatlan kísértetek éjjeli kószálásának ideje lejárt. Mint ahogyan akkor, a régmúlt történelmi idők nagy pillanatában, most is jelezte a kis kakas kukorékolása, hogy az árulás, az megtörtént megint. „Miként a mennyekben, úgy itt, ezen a földön is! Ámen"!

...Kámea csak állt, állt, és a szavak, amelyeket most hallott először, lassan átcsordogáltak elméjén és ekkor minden összeállt. Amit csak most értett meg, az kegyetlenebb volt minden eddiginél. A ránehezedő felismerés súlya alatt térdre rogyott a kemény kövekre. Selyemharisnyája felszakadt, bőre alól kiserkent vére, de mindebből semmit sem érzett, mert lelkének feltörő fájdalma minden egyebet elsöpört. Haja lassan kibomlott, selyemsálját a szél elragadta, de ő ezt sem vette észre. Fuldokló sírással a mellében, féloldalra csúszva ült ott továbbra is a hideg köveken
A gyéren arra járók megbámulták. Ha útban volt, illedelmesen kikerülték, és mentek tovább. Senki sem kérdezte meg tőle, miért ül ott zokogva, miért fetreng kínok között, elesve az út kövein. Senki sem, mert Budapest hiába gyönyörű, ha a világnak ő adja a legtöbb öngyilkost. Itt lenne most egy újabb jelölt? Kit érdekel? Amúgy kinek mi köze lenne hozzá?
A környékbeli mulatóhelyek felől vidám zene foszlányait hordozta a kora esti szél, s az öngyilkosok fővárosában senkit sem érdekelt a mások fájdalma.

...A koromfekete éjszaka, mint a sötét bársony terült a tájra. Egy csillag sem látszik az égen és néha fellobban a távolban egy-egy villám. Vihar készül, de egyelőre még szellő sem mozdul. A levegő tele van elektromossággal, és a fémes tárgyak csúcsain Szent Elmo titokzatos tüze gyúl az éjben. Ilyenkor ember és állat érzi a delejes erőt, minden idegszála feszültséggel telített. Nyugtalanság, baljóslatú érzés lesz úrrá mindenen.
Egy nő nyugtalanul alszik ágyában. Vergődik, mintha rossz álmok gyötörnék. Álmában keres valamit, öntudatlan kétségek közt hánykolódik.
Talán a levegőben remegő titokzatos elektromos erők okozzák, hogy az asztalon lévő számítógép, mintha titkos szellem keze babrálna indítógombján, egyszer csak megelevenedik. Azonban a szokásos kép helyett most a képernyő fekete marad és alig észrevehetően egy árnyékszerű arc körvonalazódik rajta. Mint egy távoli világ sötét ablakán át, csak egy szempár gyullad ki rajta. Nem mesterséges szemek ezek. Bár a képernyő megfoghatatlan dimenziójából néznek, mégis eleven élet van bennük! Keresnek valamit, és mikor az ágyban nyugtalanul hánykolódó nő irányába néznek, szenvedély lángja lobban fel bennük. Élénk, kékes fénnyel világítanak, sejtelmes fényük bevilágítja a hálószobát. Lassan csökkenni kezd a fény, szomorúság és keserűség költözik a szempárba.
A nő mintha érezné álmában, hogy valaki sóvárogva nézi, álmában mocorog és ébredezni látszik. Szemhéjai remegni kezdenek, és ahogy egy kicsit megnyílnak, a furcsa fény elhatol a tudatáig! Arcára rémület költözik, és egyből felkapja fejét az ágyból, de erre a képernyőn lévő szempár azonnal eltűnik, sötétbe borítva a korábban kékben derengő hálószobát. A nő száját halk sikoly hagyja el, de ekkor kint nagyot villámlik, és a hirtelen megélénkülő szél szétvágja az ablaktáblákat. Nagyot dörren és a távolban újabb villámok borítják fénybe az eget. A nő nem tudja eldönteni, hogy álmodta vagy valós volt a fénylő szempár. Csak áll kábultan, de érzi, hogy több volt az, mint furcsa álom. Valaki itt volt az előbb és úgy rémlett, ébredése pillanatában hallotta, hogy valaki sejtelmesen suttog: „Miért? Miért?” Még most is hallani vélte, ahogy a sóhaj visszhangzik a szobájában.
Bágyadtan áll fel, becsukja az ablakokat, és már-már gúnyosan állapítja meg magáról, hogy talán meg van kergülve kicsit és víziói vannak. Hogy is láthatta volna a képernyőn azt a szempárt, hiszen mielőtt lefeküdt volna, kikapcsolta a gépét.
Mivel az álom már kiszökött a szeméből és csak bámult a semmibe, úgy gondolta, hogy mivel aludni úgysem tud már, inkább befejez néhány elmaradt feladatot a gépén. Kedvetlenül nyúlt az indítógomb után, mikor egyből rémület lett úrrá rajta. A keze forróságot érzett a gép fedőlapján, mintha csak most kapcsolta volna ki azt. Dermedten állt, és mozdulni sem mert ijedtében. Tudta, érezte, hogy valaki itt járt a szobájában és az a valaki legyen élő ember vagy halott szelleme, az most vele játszadozik.

...Néhány nap múlva egy sötét klub mélyén illatos bőrszivarok füstjétől homályos asztalnál zajlik a pókerparti, miközben régi ismerősök közt folyik a beszélgetés.
– Hát a jó öreg Hopkins dobbantott, hallottátok?
– Egen, dobbantott, ráment a fél arca is! Nem vicc az gyerekek, nem vicc! Emelek kettőszázzal!
– Megadom és teszek még ötszázat. Eh, tudhatta bárki, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége. Igen odavolt az öreg azért a spanyol bukszáért! Az egy mérges kígyó apuskám, az olyannal nem jó egy fedél alatt lenni! Láttátok, az öreg Hopkins úgy pátyolgatta, mint a saját leányát, és most puff!
– Igaz lenne, hogy ő csinálta ki az öreget? Nekem ezt súgta valami madárka a napokban.
– Hát meglehet! Bizony meglehet, mert az öreg egyik testőrét ma reggel halászták ki a Temze fenekéről, pedig pár nappal ezelőtt még újdonsült szalonfőnök volt a Dream Clubban. Az láthatott valamit, és ez a latin kurva... hát attól kitelik az ilyesmi.
– Brrr, nem jó, ha az ember vénségére szentimentális kezd lenni! Nekem ez a spanyol nő nem kellene, ha ingyen adnák, akkor sem. Szegény Hopkins, jól megjárta öregségére! Micsoda vég, egy latin kurva céltáblát csinál a fejéből. Nem semmi ez gyerekek, ez bizony nem semmi! Passz! És most?
– És most semmi! Mi más legyen? Ez a buksza, ez egy sátánfajzat. Máskülönben is üzlettársa volt az öregnek. Ha fizeti továbbra is a jattot, megadja a kijáró tiszteletet is, szerintem maradhat a helyén. Nem a mi gondunk, és különben is, előbb-utóbb olyasvalakivel fog kikezdeni, akivel nem kellene, s akkor emberére fog találni. Az ilyenek mindig megjárják, mert esztelenségükben előbb-utóbb kihívják maguk ellen a végzetet.



Feleségemnek, Margitnak
© Nyárády Károly
ISBN 978-606-8179-04-9
Grafycolor Kiadó Kolozsvár
Felelős vezető: Hoch Sándor
CIP 821.511.141-31
Valahol a világ végén
Támogatóink:
Kerekes Gábor
G&K Co. Ltd
Nyomdai előkészítés: GRAFYCOLOR Stúdió Kolozsvár
Készült Kolozsváron a 2010. esztendőben
Grafika: Biblia Attila
 

Megvásárolható:
-Keleti Könyvudvar üzlethálózatán keresztül (www.tkk.ro)
-Marosvásárhelyen a TKK Rózsák tere 16 szám alatti üzletben
-Mentor kiadó G. Enescu utcában lévő üzletében.
-Személyre szóló, postai utánvétellel történő rendeléseket a nyaradikaroly@gmail.com e-mail címre kérek.

Terjesztő: 
Klikk ide

2010. augusztus 22., vasárnap

Nyár Van



Még Nyár Van


Kéz a kézben, nyári éjben
Dörgős, zuhogó esőben 
Veled vagyok kint az úton 
Néznek fentről - Né, két bolond!
Fél kézzel pezsgőt emelek
Kínálom nekik, erre nevetnek.

Langy esőben kóborolva 
Ázottan, majd összebújva 
Mezítláb a langy aszfalton
Derekadat átkarolom 
Hajadon a lámpák fénye
Szikrázik feketén nedve

Vizes ruhád tapad nagyon
Izmos tested izgat, s padon
akarlak most, vadul vakon.
Szeress forrón, szeress jobban!
Szeress nagyon, forró nyár van!

Csókod éget éjszakában 
tapadt testtel, feltolt ruhában
vonaglunk esőben, öntudatlan.
Önfeledten, vad mámorban
 húzom hajad, egyre jobban
 ívbe görbült eksztázisban.
 Pezsgőt öntök az arcodra 
lecsókolom a habot róla.

Elállt eső, hajnalodik 
Rigó füttyent, ébredezik 
Bámul nagyot elámultan 
Két csavargó elázottan 
Ül egy padon mosolyogva 
Hajnal gyúlt az arcaikra

Forró napfényt lehel újra az ég
 ködöt kerget már a nyár-vég
De bennünk most örök nyár ég!
Kicsit nyár van! Forró nyár még. 

Nyárády Károly 
2010. 08. 22.

2010. július 29., csütörtök

Időt Kérve


 Időt!

Időt kérünk, hogy érjünk rá szeretni
 s ha már nagyon fájna, akkor elfeledni
Időt még, mert nem akarunk elmúlni.

Időt kérünk, mert most épül házunk
Időt megint, mert most éppen válunk.
Várjunk, most a gyerekünkért vagyunk 
 közben elszáll minden álmunk s vágyunk.
Bámulhatunk később már, letörve-kiégve 
Bágyadtan merengve, felpillantva égre.

Mindent teszünk, tudunk is jól húzni
de míg ezzel vagyunk elfoglalva 
Elfelejtünk mindennap az egymásé lenni!





Nyárádi Károly

2010. július 17., szombat

Nyergestetőn




Nyergestetőn 



Mondom, mégse tőlem kérdezd!

Mért sok itt hegyen a kereszt
és miért könnyezik folyton az ég
ha magyar áll rendületlen még
az arcát nedvesre könnyezve,
 hőseink sírjait ködösen tekintve?

Hát tudd meg, te vándor,
kit utad erre vet, hogy bátor
Magyar nép fiai fekszenek itt,
kikben népe mindvégig hitt!
Nép, mely rabigát levetve
hitt Istenben, s mindvégig remélte,
hogy jobb sorsa lesz itt e népnek
 Hazája a jövendő Nemzedéknek!

Ó, ősi hant, te szent föld
kiért annyiszor kell öld
ellenséged, és véred ontsd
nemzetedért, és lerontsd
hitedet, miszerint: Ne ölj!
Más fiára soha ne lőj!
 Tehetsz mást, ha tied e föld?

Mit tehetsz? Ó Istenem!
Szemben áll veled a hitem!
Meghalok, s én úgy hiszem:
sorsom bár végzet, de Népem
által megbocsáttatik égben a vétkem!

S mint egykoron Leónidasz
Te Honvéd hős, ugyanúgy kiállsz
és elveszejt árulás ott a csúcson,
Ephialtészt megidéző gyarlóságon.
Meghalsz, te Honvéd a nyergen!
 Muszka-osztrák vad ágyúk tüzében!

Haldoklók lelke égre száll
Osztrák tisztek sora áll
fitymálva a véres csaták
szörnyűségét, s öreg bakák
kik súlyos könnyet ejtenek,
 kiknek nincsenek nemzetek.
 Hősök vannak, kiknek a nevét
 áldja utókor, s a Nemzedék!

Kiknek sírjára eljár most a Nép
Testvérek mutatják, velünk van Ég!
Köszönöm nektek, mint öreg harcos,
távoli testvérek, s bár szavam is karcos
ölellek és szeretlek testvéreim!
Elhullt honvédek, drága elődeim
nevében, mind köszönjük nektek,
hogy egyek vagyunk, velünk éreztek!

Úgy, mint mi, kik még mindig állunk
Még ennyin, még mindig vagyunk!
és leszünk, ha kell, és meghalunk
ha kell, hisz láttuk már, tanulhattunk!

Ó, és mindig jönnek, jönnek ide"nagyok"
Vijjogó gépeken, és fényes limuzinok.
Bennük újabb, s újabb Ephialtészek
Kik csak forgatják álnokul szemeiket.
Jellemük rongy, szívükben idegenek!
Mundérjuk hódítóé, és a lelkük ferde
Szavuk is üres, szirének oly hazug éneke!

Midőn lelkem keserűsége így kimondva,
állok letörten, e sírhelyen térdre lerogyva,
Nézem a honvédet, ki itt áll rendületlen,
kötelességben szálfa, hitében dermedten.
A kopjafák fölött az ég elsírja most magát
s könnyel áztatja el a vén baka orcáját.

   


Nyárádi Károly