2016. július 28., csütörtök

A Hold Szerelmese 10


István helyet foglalt a számára felajánlott helyen, a gépek billentyűzeteit vizsgálgatta, a mellette foglalatoskodó technikus magyarázni kezdett, közelebb húzott néhány állványra szerelt képernyőt, hogy mindketten jobban láthassák a különböző számsorok, grafikonok sokaságát. István néha csak bólintott, párszor kérdezett is valamit és úgy tűnt, hogy minden rendben van, mert pár perc múlva elmélyülten dolgozni kezdett az egyik gép billentyűzetén. Felügyelője csak nagy ritkán szólt közbe, olykor mutatott is valamit, néha rövid magyarázatokat fűzött hozzá, de egy idő után már nem szólt közbe, hanem elgondolkodva dőlt hátra a székében, szótlan figyelmességgel követte István minden mozdulatát.
A nagybácsi érdeklődve figyelte egy darabig az eseményeket, majd Angéla felé fordulva, kedélyes hangon megjegyezte:
–Nem kell aggódnod, kedvesem, mert ez csak egy egyszerű teszt…
–Bácsikám!  
–Ez csak egy egyszerű teszt, ami végső soron semmin sem változtat…
–Bácsikám! –vágott közbe Angéla egy hanghordozással feljebb, mire a nagybácsi abbahagyta a magyarázkodását, kezébe fogta italát, és helyet foglalt Angéla mellett. Gondolkodni látszott egy jó darabig, aztán beszélni kezdett.
–Az elmúlt napokban láttam valamit, amire képtelen vagyok megfelelő magyarázatot adni, ezért most egy olyan személyre szabott programsorozatot futtatunk le vele, ahol kiderülnek a dolgok. Valójában ez egy sokoldalúan kifejlesztett program, ami integrált teszteket tartalmaz, többek közt számtani pontossággal kiszámítható a vizsgáztatott személy intelligencia hányadosa is, miközben azok az úgynevezett intuitív képességei is megmutatkozhatnak, bár megjegyzem, ezeket az úgynevezett ördögi képességeket még eddig senkinek sem sikerült tudományosan igazolni. Ettől függetlenül persze vannak matematikai zsenik, hihetetlenül jó, fejben számoló egyének, de a jövőbe ennyitől még senkinek sincs és nem is lehet betekintése. Utóbbit például itt nálunk nagyon könnyen lehetne demonstrálni úgy, hogy jön valaki, ránéz valamire, egy bizonyos trendre például, és megmondja, hogy egy bizonyos idő múlva mi lesz annak az értéke! Bizonyos törvényszerűségek ismeretében egy nagyon jó trader a gyakorlatban elérheti egy ideig-óráig a helyes irányba történő elmozdulások mesés hatvan százalékát is, de ez a képesség hosszú távon már nem bizonyul ennyinek, mert a statisztikák világosan megmutatják, hogy nem több és nem kevesebb az ilyen sikeres jóslatok száma, mint amennyit a valószínűség-számítás klasszikus formulái is megjósolnak. Vagyis, hosszú távon, a sikeres kötések átlaga közelit az ötven-ötven százalékhoz. Ezen a lehangolónak tekinthető arányon csak az tud javítani egy keveset, ha a rendelkezésünkre álló információkat képesek vagyunk időben felhasználni, és ezzel némi lépéselőnyre szert tenni a konkurenciával szemben. Éppen ezért az itteni berendezéseink mindenik darabja méregdrága, és rendkívül megbízható. Itt csak kizárólag a saját céljainkra fenntartott kommunikációs kábelrendszereket használjuk, néha párhuzamosan többet is, ami biztosítja számunkra azt, hogy késedelem nélkül, időben értesüljünk a világban történő eseményekről. Ez a kritikusnak tekinthető időintervallum néha a másodperc töredéke is lehet, ami alatt eldőlhet az, hogy sikeresek vagyunk egy vállalkozásban, vagy sem. Rendszeresen megtörténik az is, hogy bizonyos államok, intézetek szándékosan késleltetnek információkat, vagy hamis, kétértelmű adatokat szivárogtatnak ki, és bár ez a nemzetközi egyezmények értelmében törvénytelen, a felügyelő nemzetközi szervek ilyenkor súlyos szankciókat helyeznek kilátásba, ennek ellenére, mégis történnek csalások és durva adathamisítások is. Nekünk pedig mindezzel valós időben számolnunk kell, mert a ravaszul megtervezett, jól álcázott csalásokat kideríteni rendkívül nehéz, a bizonyítási eljárások pedig nehézkesek, bonyolult procedúrát jelentenek, az idő pedig nem áll meg. A folyamat egy száguldó tehervonat tehetetlenségével tovagördül, s mire bárki észbe kapna, már új helyzetek teremtődnek, az elmúlt pillanatot pedig semmiféle eljárással, jogi procedúrával nem lehet már visszahozni. Nos, mindezt itt most csak azért igyekszem neked felvázolni, hogy lásd te is, mekkora felelősséggel jár, és hogy mekkora körültekintéssel kell minden lépésünket eltervezni. Hogy mennyire nehéz a legkényesebb kérdést is helyesen kezelni, ami a legnehezebb és a lehető legkiszámíthatatlanabb eleme ennek a rendkívül bonyolult folyamatnak. Az embert! Azt a valakit, aki lehet lelkes, tettre kész, sikereket szomjazó, de lehet törtető, pénzéhes is, aki néha kifárad, kimerül, frusztrált lesz, vagy csak egyszerűen figyelmetlen, és akkor máris jönnek a gondok! Értesz, kis angyalom? –fejezte be előadását a bácsika, és most ajkaihoz vitte a poharát.
–Igen. Azt hiszem, értem. –kóstolt italába Angéla is, majd bácsikája példáját követve, a helyiség túlsó végében zajló eseményekre figyelt, ahol István elmélyülten követte az előtte kirajzolódó grafikonokat, néha az előtte lévő billentyűkön gépelt, közben tekintetével a többi grafikont is figyelemmel követte, tekintete néha ide-oda cikázott, módosításokat eszközölt, aztán kivárt egy darabig, majd újra szerkesztett valamit az előtte lévő konzolon. A mellette helyet foglaló asszisztens egy hosszú nyomtatott ívet görgetett a kezében, amit a képernyők egyikén lévő számsorokkal vetette össze, egy idő után pedig egyre izgatottabban fészkelődött a helyén. Pár másodpercig a kezében tartott hosszú számsort figyelte, aztán a képernyőre figyelt, s mikor azon egy frissítés után új számsorok kezdtek el sorakozni, izgatottan felállt a helyéről. Megint a kezében tartott számsorokra tekintett, aztán a képernyőkre, és mint aki nem hisz a szemének, tanácstalanul a fejét kezdte vakargatni. Leengedte a kezében tartott ívet, ellépett az egyik üvegtábla mögé, ahol magyarázgatni kezdett valamit az egyik kollégának, aki belegyezően bólintott, majd visszatért, és az egyik gépből kiömlő, számsorokkal telenyomtatott újabb papírtekercs ívét ragadta a kezébe. Pár percig figyelmesen vizsgálgatta, aztán összehasonlította a képernyőn frissülő számsorokkal, majd megdöbbenve engedte le, tanácstalanul nézett szét, tekintete a nagybácsi kérdő tekintetével találkozott, de csak a vállát volt képes vonogatni.
–Elnézésedet kérem. Csak egy pillanatra! –fordult kérésével Angéla felé a nagybácsi, felállt és a szemmel láthatóan zavarban lévő emberéhez lépett.
Suttogva váltottak pár szót, mire a nagybácsi is István mögé lépett, a kezébe vett nyomtatott íven lévő számsorokat figyelgette egy darabig, aztán a képernyőkön lévőket. Elgondolkodva simogatta az állát, valamit odasúgott a mellette várakozó emberének, aki ellépett, és újra az üvegtáblák mögött ülő kollégával tanakodott valamit, mire az István körül lévő képernyők tartalma egyből megváltozott. A nagybácsi megnyugtatóan tette István vállára a kezét, mondott neki valamit, mire István csak bólintott, figyelt egy darabig, aztán ugyanúgy folytatta, mint korábban. A nagybácsi helyet foglalt mellette, de most csak két képernyő tartalmára figyelt, amiken egy mindegyre változó, színes grafikon görbéje rajzolódott ki. István néha adatokat írt be, mire a bal oldali grafikon megváltozott, időnként felfele mutatott, újabb beírást követően, pár perc múlva pedig csökkenő értékeket. A jobb oldali kissé másképpen nézett ki, sokkal több töréspontot tartalmazott, de a végső burkológörbéje ugyanúgy, szinte ugyanolyan arányú kitérésekkel felfele, vagy lefele mutatott, néha másodpercnyi pontossággal lekövetve a baloldalon lévő grafikon rajzolatát.  A nagybácsi merev szemmel, hosszasan bámulta, összeráncolt homlokkal István felé fordult, felállt, intett az embereinek, mire a képernyőkön megfagytak a grafikonok, István pedig kissé meglepődve, kérdően nézett szét, aztán felállt ő is. A nagybácsi szótlanul kezet nyújtott neki, elismerően bólogatott, miközben szemében mindvégig egy furcsa, hitetlenkedő fény csillogott.

–Rendezzétek el otthon a dolgaitok, mert mikor ide visszatértek, akkor már itt is fogtok maradni! –búcsúzott a nagybácsi a gépkocsijukba beszállni készülődő Istvántól és Angélától. Angéla megölelte bácsikáját, a két férfi barátságosan kezet fogott, aztán beszálltak a gépkocsiba, és már ott sem voltak. A hátramaradó nagybácsi elgondolkodva nézett utánuk, álldogált még egy darabig, aztán elindult az Erőd a felé. Néhány perc elteltével helyet foglalt egy hangszigetelt tárgyalóterem asztalánál, ahol már vártak rá. Pár másodpercig eltűnődve babrálta az elébe helyezett aktákat, hitetlenkedve csóválta a fejét, majd az asztalnál ülők felé fordította tekintetét, aztán csak ennyit mondott:
–Lássunk hozzá! –mire az egyik vendége közelebb vonta bőrmappáját, belenézett és beszélni kezdett.
 –Született 19… –és sorban elmondott mindent, amit elmondani lehet valakiről.
Később egy másvalaki tartott beszámolót.

–… első fázisban négy paraméter alapján vizsgáltuk, ebből kettő ismeretlen függvénysorozat szerinti változókat generált, a másik kettő prediktíbilitása legfeljebb negyven százalék lehetett. Az eddigi tesztek során, a hasonlóan vizsgált személyek által elért legmagasabb eredmény 110 pont. Az alanyunk egy negyedórás akkomodáció után már 80 körül teljesített, ami idővel egyre emelkedett, hatvan perc után már 180 pont körül tartott, ahol stabilizálódni látszott. Ekkor átváltottunk egy sokkal gyorsabb fázisra, amikor az adatok öt másodperces késleltetéssel érkeztek, ám mindez szinte semmit sem változtatott a teljesítményén, sőt! Az utolsó fázisban, mikor már élesben ment a játszma, egyre magasabb szintre emelkedett úgy, hogy a végső összesítésben már 220 ponttal zárt. Ez százalékarányban kifejezve, egy töredékkel több mint hetven százalék…

(folytatása következik)

2016. február 10., szerda

A Hold Szerelmese 9


Roppant méretű acélállványokra rögzített, mozivászon nagyságú kijelzők százain ördögi sebességgel számjegyek milliói futkostak, másokon színes indikátorok villogtak, táblázatokba tömörített nevek, rövidítések váltottak időnként színt, rangsorolást, másokon pedig grafikonok ezrei mutatták a különféle valuták, értékpapírok árfolyamát, a pillanatnyi változások mértékét. A megváltozó értékarányokat, piaci ingadozásokat és mindenfajta egyéb gazdasági indikátorokat is, amire az arénaszerű terem alsó szintjén a számtalan képernyővel teletűzdelt asztaloknál, elképesztő mennyiségű kommunikációs kellékkel felszerelkezett brókercégek alkalmazottjai figyeltek, reagáltak, néha hosszú beszélgetésbe bonyolódva informálódtak, alkudtak, üzleteket kötöttek, megbízatásokat teljesítettek, néha beláthatatlan spekulációkba bonyolódva, megszállott lelkesedéssel igyekeztek minél nagyobb hasznot húzni az értéktőzsde bábeli zűrzavarának információs tengerében.
–Íme, a gyár! –intett a nagybácsi mosolyogva, és maga elé, az emeleti figyelőirodák egyikének üvegtáblája elé tessékelte vendégeit, majd melléjük állt, pár pillanatig ő is a lenti tevékenységet figyelgette, félszemmel időnként Istvánra nézett, aki csillogó szemmel, érdeklődve nézte az előttük bonyolódó eseményeket. –Nos?
István elragadtatva nézte az elébe táruló számjegyek, grafikonok sokaságát, először csak remegésszerű képsorokká állt össze elméjében a kaotikusan váltakozó számsorok végtelen játéka, sejtések ötlöttek fel benne, önkéntelenül is rejtett összefüggések körvonalazódtak hirtelen felpörgő agyában, ahol egyre ésszerűbbek lettek a grafikonok, számok változásai. Szemében fények, színes sávok kezdtek el vibrálni, önkéntelenül, megbabonázva lépett közelebb, kezét az előtte lévő üvegtáblára tapasztva kimeredt szemmel nézett és csak nézett, valamiféle furcsa transzba esve. Agya önkéntelen, őrült iramban a szeme elé tárulkozó számsorok végtelen sokaságát elemezte, helyezte át, csoportosította majd egy merőben más értelmezésben villantotta fel elméjének képernyőjén.
A nagybácsi figyelmét mindez nem kerülte el, aki élénk figyelemmel követte István viselkedésének minden rezdülését, ezért így folytatta:
–Válogatott, tapasztalt szakemberek csapata dolgozik itt, magas szintű képzettséggel rendelkeznek mindannyian, de mint mondottam, ez itt mégis csak egy gyár, ahol végtermékként legfeljebb profitot termelnek. –de István erre sem reagált, mire Angéla lépett hozzá, óvatosan vállára tette a kezét és megkérdezte:
–István! Tetszik?
Mint akit álmából ébresztenek, István megfordult, pár pillanatig Angélára bámult, miközben szemében kialudt az a korábbi furcsa fény, és szinte dadogva válaszolt.
–Elképesztő! Csodálatos! –és most visszafordulva még egyszer a lenti látványosságot kezdte el bámulni, de aztán elfordult és fejét megrázva már mosolyogva mondta: –Elnézését kérem, de nagyon elragadott ez a látvány.
A nagybácsi mindezt egy enyhe mosollyal a szája szélén, fejével biccentve nyugtázta, egy darabig még gondolkodni látszott, aztán így folytatta:
–A lényeg, amit valójában bemutatni szeretnék nektek, az nem is ez, hanem valami más.
Ezzel indult is előre, majd maga elé tessékelve vendégeit, egy hosszú folyosó végébe vezette őket, ahol biztonsági emberek fogadták, majd a zárt ajtók mögé kísérték őket, és egy lifttel egy bunkerszerű helyiségbe süllyedtek. Itt újabb biztonsági eljárások után beléptek egy terembe, ahol az előbbi, üzletkötő helyiséghez hasonlóan, képernyők, számítógépek sokasága fogadta őket.


–Íme, az Erőd! –jelentette be a helyiségben igen otthonosan mozgó nagybácsi, egy széles mozdulattal bemutatva a rendkívül modern műszaki berendezésekkel telezsúfolt helyiséget. Vendégei őszinte csodálattal néztek szét a számtalan képernyőn futó grafikonnal, mutatókkal telezsúfolt helyiségben, ahol üvegtáblák mögött néhány fehér köpenyes szakember tevékenykedett elmélyülten a vezérlőpanelok billentyűzete előtt, tekintetüket a képernyőkre szegezve.
–Mint említettem, az előbb látott részleg csak egy üzem, ami profitot termel, és aminek alapanyaga nem más, mint a valós idejű, hiteles információ! –folytatta a bemutatót a nagybácsi. –Ez a részleg az a helyiség, ahová a világ minden részéről összefutnak az adatok, többek közt a nem hivatalos információk egy része is, aminek egy részét a fenti kereskedési platform információs adatbázisával azonnal megosztunk, az értesülések egy másik része pedig kielemzésre kerül. Az így kinyert, letisztázott adatainkkal adott esetben segíthetjük az üzlettársainkat, némely információt pedig a magunk hasznára, saját érdekünkben visszatartunk, mert az információ az hatalom. Aki a leghamarabb jut információkhoz, övé lesz a lépéselőny, ami már fél győzelem. Megtörténik azonban az is, hogy ezek a néha titkosnak számító infók lesznek azok, amelyek pontosan azt okozzák, hogy nem fogunk semmit sem lépni, mert pillanatnyi vagy hosszabb távú stratégiai érdekünk ezt kívánja. Hogy mikor és hogyan lépjünk, azt itt, ebben az Erődnek elnevezett helyiségben döntjük el.
István érdeklődve nézte az eléje tárulkozó műszaki csodát, a számtalan grafikonnal, kimutatásokkal tele képernyők sokaságát, az ördögi gyorsasággal pergő számsorokat, és most megint érezte, hogy lassan hatalmába keríti az a korábbi delejes vonzás, ami a képernyőkön elébe tárulkozó számok látványa önkéntelenül váltott ki belőle. Villanásszerű összefüggéseket vélt látni, amikről ő maga sem tudott számot adni önmagának, csak azt tudta, hogy amit lát, abban egy matematikai pontossággal kiszámítható valami van, és akkor már csak az elegendő mennyiségű szabályszerűségeket kell kiszámolni, aminek alapján kizárhatja azt, ami nem történhetik meg. Most hirtelen így fogalmazta meg, meglehetősen zavarosan a hirtelen rátörő valaminek a lényegét, mikor a nagybácsi szavai újra visszarángatták a közérthetőbb, hétköznapi dolgok világába.
–Most pedig bemutatom nektek azt, ami számunkra a legfontosabb. –és ezzel egy másik helyiségbe tessékelte vendégeit, ahol ugyancsak számítógépek és képernyők fogadták őket, de itt már egészen más volt a hangulat, másképpen volt kialakítva a környezet is. Másak voltak a bútorok, széles bőrkanapék, bőrfotelek, hangulatosabb volt a megvilágítás, tágasabb volt a tér, egy üvegajtókkal elválasztott, szomszédos helyiségében pedig zöld növények, eleven színű virágok pompáztak, a körbejárható mesterséges sziklákról vízesés csordogált egy tavacskába, melyben aranyhalak úszkáltak.
–Itt van a cégünk stratégia elemzési központja és a szimulációs részlege, ahol a szuperszámítógépek segítségével próbálunk kialakult helyzeteket elemezni, régebbi események alapján szabályszerűségeket kideríteni. –magyarázta a házigazda, miközben a kényelmes heverők mellett lévő bárpult mögé lépett.
–Itteni tevékenységünk során a korábbi hibás döntések tanulságait is igyekszünk levonni, mert jó tudni és szerényen elfogadni azt, hogy semmilyen, általunk eddig sikeresen alkalmazott módszer sem lehet tökéletes. A mi esetünkben ez hatványozottan igaz, mert bár az értéktőzsde piacán léteznek bizonyos törvényszerűségek, egyvalami a mai napig megdönthetetlen tény maradt! Az, hogy mi fog történni a következő pillanatban, azt eddig még senki sem tudta még csak megközelíthető pontossággal sem előre megjósolni! Ha ez valakinek valaha is sikerülni fog, akkor az a valaki roppant gazdag ember lesz, vagy a feje tetejére fogja állítani az egész világot, bár szerintem mindkettőt egyszerre fogja megtenni, és akkor mindannyian végképp búcsút mondhatunk a mai, általunk ismert pénz világának. Addig azonban, míg valaki nem áll elő egy olyan tudományosan igazolt módszerrel, amivel az eddig ismert tőzsdei trend előre kiszámítható lesz, legalább ötven plusz egy százalékos pontossággal, addig sajnos marad minden a régiben. Egy italt? István? Angéla? –fejezte be előadását a nagybácsi mosolyogva.
Angéla egy üdítő koktélt kért, elvette a bárpultra kikészített poharát, majd helyet foglalt az egyik kényelmes bőrkanapén, István mosolyogva intette, hogy nem kér semmit, majd zsebre dugott kézzel, elgondolkodva bámult ki az üvegtáblák mögötti zöld oázisra. A nagybácsi kezébe vette maga készítette gyümölcslével hígított italát, Angélára nézett, aki üdvözlően emelte fel a sajátját, majd szájához vitte, és belekortyolt. Tekintetük ezután újra találkozott, Angéla kérdően nézett rá, közben elmosolyodott, a nagybácsi gondolkodni látszott, egy darabig állt, aztán érintetlen poharát az asztalra helyezte, és így szólt.
–Hát akkor térjünk rá a lényegre! –mire István is megfordult, a nagybácsi várakozóan nézett rá. István erre ellépett az ablaktáblától és Angéla mellet foglalt helyet.
–Nem fogom kerülgetni a lényeget, hanem elmondom, hogy miért vagyunk itt. –folytatta, kezével a környező helyiségre mutatott.
–Ti a segítségemet kéritek, ami számomra örvendetes és megtisztelő is egyben. Én mindezt jó kedvvel teszem, közben hangsúlyozni szeretném, hogy ebben nincs semmiféle kötelesség vagy kényszerérzet. Valójába hálás vagyok a sorsnak, hogy a segítségetekre lehetek, de ez most nem fontos. Ami a lényeghez tartozik, nos, azzal már egészen másképpen állunk. István! Elmondom őszintén! Nem tudom eldönteni, hogy mire véljem az eddig tapasztalt képességeidet, csak azt tudom, amit gondolok, de annak alapján sem tudom eldönteni, hogy hogyan lehetünk mi az egymás hasznára. Ajánlatom a következő! Rendelkezésedre bocsájtjuk az egyik szimulátorunk számítógépét, amin a cégünk szakemberei szoktak vizsgázni. Különböző teszteket kell elvégezni, a kollégák majd segítenek, hogy megértsd az alapelveket, te pedig igyekezz, a végén pedig mindannyian tudjuk, hogy hogyan állunk, és akkor már tudjuk azt is, hogy miről beszélünk, hogyan legyen tovább. Rendben?
István figyelmesen hallgatta az öregúr ajánlatát, a végén belegyezően bólintott.
–Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, köszönöm, de mikor fogunk hozzá?
–Ha csak ez a gond… –nevette el magát a nagybácsi, a helyiség túlsó felében lévő egyik számítógép asztala felé intett, ahová most egy overallos technikus lépett, és várakozóan megállt. István azonnal felállt a helyéről, búcsút intett és indult is, Angéla pedig vidáman kiáltotta utána:
–Sok sikert! –majd a nagybácsija felé fordulva, mosolyogva mondta: –Nagyon köszönöm, bácsikám! Nagyon köszönök mindent!
 –Nono! Várd csak ki a végét! –hárított nevetve a nagybácsi, majd kezébe vette a poharát, magasra emelve ezt mondta: –A sikerre!

–A sikerünkre! –nevetett vele Angéla is vidáman.

(folytatása következik)

2015. január 25., vasárnap

A Hold Szerelmese 8



Szívélyesen búcsúztak el egymástól, Angéláék beszálltak egy fényes limuzinba, és elhajtottak a holdfényes éjszakába, a bácsikája pedig hosszasan integetett utánunk, s miután vendégei végleg elvesztek a fényes forgatagban, hirtelen komoly arcot öltött, és határozott lépésekkel tért vissza az épületbe.  A szolgálati folyosók egyike felé vette az irányt, az egyébként mindenki előtt szigorúan zárt ajtók hangtalanul nyíltak ki előtte, majd ugyanolyan hangtalanul csukódtak be utána. Tágas előszobába érkezett, ahol a csak a légkondicionáló lenge huzatát lehetett érzékelni, és megállt egy páncélozott bejárat előtt, melyre a „Restricted Area! For Authorized Personnel Only!” többnyelvűen megfogalmazott, figyelmeztető feliratot helyezték ki. Pár pillanatig állt a bejárat előtt felszerelt írisz olvasószkenner előtt, halk zümmögés hallatszott, mire az előtte lévő ajtó felpattant, s ő belépet a helyiségbe, ahol azonnal fogadták és egy félreeső helyiségben egy kényelmes fotelbe tessékelték. Körülöttük száznál is több képernyőn az épületben zajló játékasztalok voltak láthatóak, a legkülönbözőbb látószögekből, melyeken néha a játékosok arcát, kezeik mozdulatát, gesztusait figyelgették, kinagyítva a nagy felbontású képernyők valamelyikén. Látható volt, hogy az épületben még a legintimebb övezetek sem voltak kivételek, bár a felvételeken az arcok ilyenkor nem voltak felismerhetők, azokat egy különleges program apró kockákra tördelte. Az épület biztonsági figyelőközpontjában mindent és mindenkit megfigyeltek, a legapróbb mozdulatot is regisztrálták, és ha valami gyanúsat észleltek, akkor azokat azonnal egy alapos vizsgálatnak vetettek alá. Gyanúsnak számított az, ha valaki rendellenesen sokat nyert, vagy ha egy asztalnál szokatlanul nagyok voltak a veszteségek, ilyenkor azonnal intézkedtek. Diszkréten lecserélték az osztót, a játékvezetőt, és másvalaki vette át a helyét. Hogy mi lett ilyenkor a figyelmetlen, netán a játékosok kezére játszó játékvezető sorsa, arról keveset lehet tudni, de hogy nem dicséretben vagy csak egy egyszerű megdorgálásban részesítették, arra lehet tippelni!
—Nos? —tette fel a kérdést az öregúr, mire a vendéglátója azonnal egy konzol elé lépett, majd pillanatok alatt felvillant előttük a képernyőn egy felvétel, melyen István és Angéla szerepeltek a belépésük pillanatától kezdve távozásukig, beleértve a meghittnek számító, diszkrét vacsorával, és persze, az ott lejátszott kártyajáték is, igen meglepő részletességgel rögzítve minden mozdulatot, arcvonást, és mosolyt is beleértve.
—A rögzített hanganyaggal még nem mentünk sokra…
—Nem érdekes a szöveg. —vágta közbe az öregúr. —Mit találtak?
—Hogy mit? —kezdte el babrálni az állát a kérdezett. —Nem sokat, de már dolgozunk rajta…
—Vagyis akkor semmit!
—Hát nem éppen, mert…
—Mert?
—Van itt már valami…
—Mi a trükkje?
—Azt hiszem, csalódni fog, uram! —válaszolta a kérdezett a fejét csóválgatva.
—Én máris nagyon csalódott vagyok.
—Nem csak ön van így ezzel, uram.
—Elmondaná részletesebben is? —türelmetlenkedett az öregúr, idegesen fészkelődve a helyén.
—Nos, uram, a helyzet az, hogy… itt mi valami olyasmivel állunk szemben, amire eddig ebben a szakmában még senki sem számított.
—Az lehetetlen!
—Igen. Ez lenne a helyes kifejezés. Lehetetlen, de mint láthattuk, mégis lehetséges, és akkor erre úgy mondják a szakzsargonban, hogy az illetőnek ördöge van!
—Ördöge van, egy nagy frászt! A szemem láttára mutatta be azt, amit biztosra veszek, hogy lehetetlen, de bármennyire is figyeltem, sehogyan sem jöttem rá a ravaszságára. Esküszöm, hogy csakis valami trükk állhat a bemutatója mögött, és persze közben szentül hittem azt, hogy önök csak találtak valamit, erre most azt állítják, hogy valamiféle ördöge van, vagy mit tudom én… 
—Uram! Mi már találkoztunk fura trükkökkel, igen ravasz megoldásokkal, de a végén mindig kiderült az, és ez igen hamar megtörténik, hogy csak valami átverésről van szó! Itt, amint láthatjuk, ez a pasas is titkol valamit, tehát trükközik, de…
—Akkor mégiscsak átverés, nem?
—Ha megengedi, hogy befejezzem…
—Csak tessék, de akkor fogja rövidre!
—Trükközik, persze, igen, de trükkjének egészen másvalami a lényege. Éspedig az, hogy ne derüljön ki túl korán, hogy ő tudja, milyen kártyák fognak jönni.
—Ez lehetetlen! Ez őrültség.
—Gondolja? Akkor nézze csak! —és a vezérlőpult keverőjén kezdett el matatni. Kinagyított egy képet, melyen István arcát lehetett látni, amint Angéla mellett ül az asztalok egyikénél, amikor huszonegyet játszanak, majd kockáról kockára léptette előre a felvételt.
—Rezzenéstelen arc, de alig legörbült ajkai egyértelműen mutatják, hogy lekicsinylően mosolyog, aztán lassan pislant, szinte unatkozik, közben lejön a kártya, de csak odapillant, máris elfordítja a tekintetét másfelé. Szinte ordít róla, hogy tudta, mit fognak felfordítani, bár meglátszik az is, hogy igyekszik élénk figyelmességet színlelni. Ez így megy perceken át, aztán egy idő után már csak bámul szerte-szét, nem is követi a játszmát, tehát a lapjárást sem tudhatja, szemmel láthatóan unja már az egészet, a végén türelmét veszti. Pár másodpercig újra élénken figyeli a játékot, és akkor odaszól valamit a nőnek, az kétkedik, de a férfi határozottan megnyugtatja. Úgy, mint aki biztos a dolgában. Aztán jön a további osztás, de ő már megint oda sem néz, s mikor nyernek, akkor csakis a nőt nézi, ahogy annak ragyognak szemei, ő pedig még csak meglepődve sincs.
—Fenébe is! —nézte az öregúr is egyre jobban elgondolkodva a viselkedéstan mesterének magyarázatain. 
—Megpróbálom összegezni. Előbb azonban még hozzáveszem azt, hogy önök később hogyan játszanak, és akkor láthatom, hogy az úgynevezett demonstrációja alatt sem megy ez másképpen, mert ott is eljátssza a naivat egy darabig, de aztán gondol egyet és huszárosan belevág, és ezzel mondhatnám, lebukik, mert ekkor meggyőződéssé válik bennem az, hogy ez az alak gondolkodás nélkül tudja a kiosztandó lapok sorrendjét. Tehát nem számol valamiféle algoritmus szerint, hanem tudja!
—Tudja a lapokat? Talán lézer van a szemében?
—Nem. Azt nem hiszem, mert ezt akkor eddig észleltük volna. —nevette el magát a kérdezett.
—És akkor? Másvalami, racionálisabb magyarázata nincs, mert ezt az ördöngös izét, tudja… én ezt nem tudom elhinni. —mire a kérdezett csak ingatta a fejét, de nem volt hajlandó újabb szentenciát kimondani.
—Akkor maradjunk egyelőre ennyiben! —állt fel az öregúr indulásra készen, majd hozzátette: —Mindez maradjon egyelőre köztünk! Tudja, a hölgy a megboldogult húgom lánya…
—Akkor tudnia kell még valamit!
—Tessék!
—Nos, az ön korábbi utasítása értelmében máris igyekeztünk információkat szerezni, és megtudtuk, hogy az ön tiszteletreméltó rokona két nappal ezelőtt Vernazza üdülőtelepén sikeresen megütötte a főnyereményt egy játék-automatán. A standard Jackpoton kerek tizenkétezer eurót sikerült nyernie, ami a gép teljes kiüresedését jelentette, plusz a különbség, amit az illető játékterem kasszája fizetett ki készpénzben. A férfi is vele volt.
—Értem! —állt meg az öregúr, hosszasan elgondolkodni látszott, majd megkérdezte: —Ön szerint ezt hogyan lehet… vagyis egy ilyen szerencsét, izé… ezt nem igazán lehet előre látni csak úgy, nemde?
—Nem, persze, hogy nem, bár igen komplikált számítások alapján talán lehetséges kiszámítani, de ehhez egy olyan kisebbfajta Deep Blue féle szuper-komputer kellene. —válaszolta a kérdezett elmosolyodva, aztán gondolkodni látszott ő is és ezt mondta: —Uram! Ha megengedi, javasolhatok önnek valamit?
—Kíváncsivá tett.
—Ha legközelebb találkozik azzal a férfival, hívja meg sakkozni! —mire az öregúr felvont szemöldökkel nézett rá. —Ha az eddigi feltevésünk helyes, akkor önnel szemben esélye sincs nyerni, ám ha tényleg számol, ahogyan azt ő állítja, akkor ön talán lemérheti a képességeit.
—Nem rossz ötlet. Bizony! Gondolkodni fogok rajta.—válaszolta az öregúr még mindig mélyen elgondolkodva, majd hirtelen megélénkülve hozzátette: —Ami ezeket a felvételeket illeti, nos, ezeket…
—Egyet se aggódjon miattuk! Személyesen fogok intézkedni.
—Nagyon lekötelez. —hajolt meg kissé az öregúr, és kezet nyújtott a másik férfinak. —Nagyszerű ötletnek tartom azt a bizonyos sakkpartit. Hmm, de tényleg! Ha majd jutottam valamiféle következtetésre is, nem fogom elfeledni, hogy tudassam önnel. —mondta már vidámabb hangon, elköszönt, majd elhagyta a helyiséget.
Nemsokára beszállt egy várakozó gépkocsi hátsó ülésére, kezébe vette a telefont, a hívására azonnal jelentkezőnek a következőket mondta:
—Tudjatok meg róla mindent! Mindent, amit megtudni lehet! Azt, hogy mit evett gyerekkorában, és hogy mit csinált azelőtt, mielőtt megszületett volna? Akarom tudni, hogy melyik templomba járt, és azt is, hogy melyik szent a kedvence. Világos?
—Hová kéri a jelentést, uram?
—A Citadellába!
—Igenis! Amint megtudunk valami használhatót, azonnal jelentjük!
—Rendben! —ezzel a helyére illesztette a telefon kagylóját és odaszólt a türelmesen várakozó sofőrének: —Irány, az Erőd!
A sofőr csak bólintott, mire halkan felbúgott a Maybach Exelero motorja, s szinte szellemként suhantak végig az elcsendesedett utakon, a lakkozott motorházon megcsillant a Hold korongjának ezüstszínű fénye.

István eközben szótlanul ült az ágy szélén, háta mögött az alvó Angéla halk szuszogását hallhatta, és csak nézett ki az ablakon, a távoli tenger vize fölött lebegő Hold korongját bámulva. Fejét kissé féloldalra döntve rámosolygott a sápadt égitestre, mire Angéla mocorogni kezdett, és hirtelen felpattant a szeme. Kissé csodálkozva ült fel, értetlenül nézett szét, majd odahúzódott a férfi mögé, és lágyan átkarolta hátulról a nyakát.
—Azt álmodtam az előbb, hogy rám hajolsz, és olyan kedvesen mosolyogtál. 
—Igen. Benned gyönyörködtem. —válaszolta a férfi anélkül, hogy levette volna a szemét a Holdról.
—Azt hogyan? Hisz nem is voltál felém fordulva.
—Én akkor is láttalak, és most is látlak.
—Most is látsz? —tette Angéla a kezét a férfi szemére.
—Igen. Most is!
—Igen? Tényleg? És mit látsz? —nevette el magát Angéla, a férfi szemét még mindig eltakarva, és közben kiöltötte a nyelvét.
—Ha nem húzod vissza, leharapom. —válaszolta a férfi, mire Angéla meglepetten húzódott hátra.
—István! Ezt hogyan csinálod? —mire a férfi csak megvonta a vállát, Angéla pedig maga alá húzta a lábát, felült, egy párnát tolt a háta mögé, majd így szólt:
—Elárulnád végre, hogyan csinálod mindezt? —és most egy köteg kártyát vett el az éjjeli szekrényről, és elgondolkodva forgatni kezdte a e kezében. —Ma este megfigyeltelek, és nekem az a meggyőződésem, hogy te valamit eltitkolsz előlem.
—Nincsenek titkaim.
—Néztelek, hogyan játszunk, és számolni én is tudok. Tudom, hogy mit lehet és mit nem. Elárulod végre, hogyan csináltad?
—Egyszerűbb, mint gondolnád. —válaszolta a férfi csöndesen, és továbbra is a Holdat bámulta.
—Egyszerűbb? Hogyan?
—Úgy, hogy ha ő látja, akkor én is látom. —válaszolta a férfi újra azon a csendes, fura hangon, mintha valamiféle transzban lenne.
—Ki az az ő? Ki látja még?
—Hát te, vagyis…
—István! Ne izélj most velem!
—Emelj fel egy kártyát! —szólt rá a férfi anélkül, hogy megfordult volna.
—Egy kártyát? Ez jó lesz?
—Fordítsd meg! —mire Angéla felfordította, és maga elé helyezte, a férfi pedig anélkül, hogy hátranézett volna, rávágta: —Pikk kettes. —és továbbra is a Holdat bámulta. Angéla pedig elképedve simogatta végig a pikk kettest, nem hitt a szemének.
—Jöhet a következő! —mire Angéla egy újabb kártyát fordított fel.
—Kőr tízes.
—Lehetetlen! —suttogta Angéla majd újabb, és újabb kártyákkal próbálkozott, a férfi pedig csalhatatlan pontossággal mindeniket eltalálta. —Te tényleg látod, igaz?
—Igen. Látom, mert… mindketten látjuk.
—Hogyan? —sáppadozott Angéla, és egy újabb kártyát emelt fel, de aztán meggondolta magát és visszatette a csomagba. —És ezt is? —kérdezte, mire a férfi ezt válaszolta:
—Igen, azt is, csak előbb fordítsd fel, hogy te is láthasd! Amúgy a treff ász következik. —mire Angéla lelassulva fordította fel a korábban visszahelyezett kártyát, szemét behunyva várakozott egy másodpercig, majd ránézett a kérdéses lapra. Treff ász volt a kezében.
—Te nem az én szememmel látod, hanem… hanem akkor… akkor hogyan? —kérdezte Angéla értetlenül.—Előbb azt mondtad…
—Nem tudom. Azt hiszem, hogy… másvalaki… —válaszolta férfi összezavarodottan, és most Angéla felé fordult. —Most érted?
—Mit lehet ezen érteni? —tárta szét karjait Angéla bosszúsan. —Rajtunk kívül nincs itt senki más, és ha a Hold nem sugdossa a füledbe a megoldásokat, akkor tényleg nincs rá semmiféle más magyarázat.
—A Hold? —kérdezte a férfi kissé elcsodálkozva, és most széttekintett a szobában, mintha csak most csöppent volna oda.
—Miért? Tán van itt másvalaki is?
—Tényleg! —egyezett bele a férfi elgondolkodva. —Akkor bizonyára ő volt. —tette hozzá megnyugodva, és ezzel végigfeküdt az ágyon, Angéla pedig értetlenül nézett rá.
—A Hold? —kérdezte, és a férfi fölé hajolt, aki szemmel láthatóan máris elszenderedett.
—Ő hát! Van itt rajta kívül valaki más is? —kérdezte a férfi félálomban.
—Hát ez szép! —csapta magát hátra Angéla dühösen, és a földre szórta a kezében tartogatott kártyákat. —Milyen egyszerű ez! Köszi szépen a kimerítő magyarázatot! —válaszolta, és ezzel morcosan hátat fordított a férfinak.
—Most mi a bajod? Az, hogy holdkóros vagyok? —suttogta a férfi igen álmos hangon.
—Nem, hanem az, hogy te engem nézel holdkórosnak! —durcáskodott Angéla, és most mérgesen egy párnát húzott a feje alá, behunyta a szemét is, de elaludni sokáig nem tudott, mert mindegyre lefordított kártyalapokat látott maga előtt. Később, mikor már elszenderedett, félálmában érezte, hogy valaki leheletfinoman betakarja, és gyöngéden végigsimogatja az arcát. Megbékülten engedte el magát, mosolygott is félálmában, és ekkor villámcsapásként érte a felismerés, hogy István mozdulatlanul fekszik mellette, tehát akkor ő nem lehet az, aki… Óvatosan nyitotta fel szemét, de csak azt láthatta, hogy a jóságos Hold fénye terült szét az ágyukon, és rajtuk kívül nincs ott más senki sem.

folytatása következik

2015. január 19., hétfő

A Hold Szerelmese 7



István türelmetlenül sétálgatott le és fel a terasz tükörsima márványán, öltönyének zsebébe dugta a kezét, és mindegyre a kijárat ajtajára tekintett, ahonnan Angéla érkezését várta. Még fordult egyet-kettőt, és ekkor végre feltűnt a nő, egy csodálatos, kék estélyi ruhában, tekintetét a férfira emelte, izgatottan várta a hatást, ami szemmel láthatóan nem is maradt el. István szó szerint tátott szájjal maradt a látványtól, mire Angéla arca is tűzpiros lett egy pillanatra, majd a szűk ruha miatt kissé tipegve indult el, kopogó tűsarkú cipőkben, és útra készen megállt a férfi előtt.
—Mehetünk? —tette fel a kérdést kissé kihívóan, mire a férfi csak hümmögött egyszer valamit, kinyitotta a várakozó taxi ajtaját, betessékelte a nőt a terjedelmes hátsó ülésre, beszállt ő is, és csak akkor jegyezte meg:
—Szakadt, hibbant turisták, mi? —és elégedetten nézett végig a fekete öltönyén, aztán a nő hosszú szoknyájának az oldalsó hasításán kivillanó lábszárán akadt meg a tekintete. —Ha belegondolok, hogy mindezért valamikor a pokol járt büntetésképpen, akkor nem csoda, hogy milyen nagy lehet most ott a tolongás…
—Nem viszed te mostanában kissé túlzásba ezt az álszenteskedő szövegelést?
—De igen. —válaszolta a férfi eltűnődve. —Azt hiszem, ez azért van most így, mert bár én egyszer már meghaltam, de valaki úgy döntött, hogy mégse. Eddig nem tudtam eldönteni, hogy miért, de most már biztosan tudom.
—Elmondod nekem is?
—Igen. —húzódott a férfi hirtelen a nő mellé. —Azért, hogy megtudjam, milyen alsóneműt viselsz magadon.  —Angéla pedig rémülten nézett rá, és hátrálni kezdett.
—Na, ne! Ne kezd itt is…
—Jól van, nem balhézok, de akkor árulj el nekem valamit! Oké? —mire Angéla bátortalanul bólintott.
—Milyen színű? — de a nő erre már nem is válaszolt, csak nézett riadtan, és még jobban összehúzta magát a hátsó ülésen. —No, nem baj. Ha nem mondod el, akkor majd ha odaérünk, akkor ott csak találunk egy beugrót, vagy valami hasonlót, és akkor majd én fogom megnézni. Személyesen! Alaposan meg fogom majd vizsgálni, hogy van-e rajta csipke, meg hogy milyen a fazon, milyen a színe…
—Kék! —vágta rá Angéla önkéntelenül.
—Az jó. —egyezett bele a férfi, és elégedetten hátradőlt.  —Csipke van rajta? —kérdezte hirtelen megélénkülve.
—Van, de csak… úgy…
—Hogyan?
—Hát, hogyan magyarázzam…
—Legjobb lenne, ha megmutatnád.
—Itt?
—Forduljunk vissza!
—Már késő! —vágta rá Angéla és nagy hirtelen kiszállt, mert közben már megérkeztek a nappali fényben tündöklő Casinó épületének a pazarul kivilágított parkolójába.

Egymásba karolva álltak a bejárat előtt, a csillogó-villogó környezetet szemlélték, a férfi elgondolkodva nézett, aztán megjegyezte:
—Remek, de a tervezés és a kivitelezés hagyott némi kivetnivalót.
—Igen? És mi lenne az, ami szerinted nincs itt jól? 
—Hát elsősorban, itt van az a Sky Mirror izé, —intett a park közepében felállított parabolatükör felé. —Az lehetne például másképpen is.
—Szerinted hogyan lenne jobban elhelyezve?
—Én biztos, hogy nem tettem volna olyan magasra.
—Miért?
—Hát azért, mert ha alacsonyabban lenne, például a talaj szintjén, nem azon a piedesztálon, akkor most csak egyszerűen odasétálnánk, és akkor máris megtudnám a titkot.
—Milyen titkot? Te beteg vagy! —értette meg Angéla a furfangos ötlet lényegét.
—Igen. Beteg vagyok. —egyezett bele a férfi mély lemondással a hangjában. —Betege vagyok annak, hogy mellettem van a világ legjobb nője, én pedig pókerezni megyek, amit nem is tudok, ahelyett, hogy…
—Itt nem játszanak pókert.
—Nem?
—Nem, mert az nem szerencsejáték.
—Milyen kár! Akkor miért jöttünk ide, ha nem lehet?
—Lehet mást. —magyarázta Angéla és közben elindultak befele, az aranyozott keretű üvegajtók felé.
—Például, mit? Nem azért, mintha bármi egyebet is tudnék, de ha már itt vagyunk, akkor ne maradjak le valamiről.
—Van olyan hogy Black Jack. Más néven huszonegy. Ötvenkét kártyával játsszák, a lényege az, hogy… —és Angéla aprólékosan mesélni kezdte, hogy hogyan és milyen szabályok szerint bonyolódik a játék.
—Értem, de mi ebben csel? —kérdezte a férfi érdeklődve, miközben meglátszott rajta, hogy fejben kalkulál valamit. —Különben nem számít. Ki akarna ilyen huszonegyet játszani? —állapította meg kicsinylően legyintve. Közben a recepcióhoz léptek, Angéla bemutatkozott, mire egy elegáns öltönyös férfi lépett hozzájuk és a következőket mondta: 
—Mister Hajnóczy arra kért, hogy közöljem önökkel, sajnos egy kissé késni fog. Ha óhajtják, máris elvezethetem önöket a számukra fenntartott helyiségbe, de ha szerencsét óhajtanának próbálni játéktermeink egyikében, akkor megkérem, fáradjanak el velem a váltófülkékhez, ahol kézhez vehetik a játékzsetonjaikat.
—Szerencsét próbálunk. —vágta rá Angéla gondolkodás nélkül. —Hitelkártyát is fogadnak, ugye?
—Igen, persze, de mint előbb is említettem, bár meglehet, hogy nem fejeztem ki magam világosan, kedves rokona már nyitott az önök számára egy folyószámlát. —és ezzel egy vörös bársonnyal letakart dobozt adtak át Angéla kezébe.
—Sok szerencsét kívánunk! Érezzék jól magukat! Elkísérjem? 
—Ó, nem, köszönjük! Boldogulunk mi valahogy. —válaszolta Angéla mosolyogva, mire a kísérőjük enyhén meghajolt, és távozott.  Angéla a hóna alá fogta a zsetonokkal tele ládikát, sokatmondóan nézet István szemébe, és csak ennyit mondott: —Gyerünk!
—Hová indulsz? —indult el a férfi utána. —Ne vigyem én? Nem nehéz? —és átvenni igyekezett Angélától a dobozt.
—Most még nem az, de mikor majd kifele megyünk, akkor majd te fogod cipelni. Rendben?
—Angéla, csak nem azt akarod, hogy…
—Egyelőre azt akarom, hogy figyelj! —suttogta Angéla bizalmasan. — Én már jártam itt, nem is egyszer a bácsikám jóvoltából. Te egyelőre csak nézd, hogyan megy a játék, s ha valamit nem értesz, akkor csak kérdezz! Lássuk, mire megyünk, de túl feltűnőek sem lehetünk, mert itt minden mozdulatunkat, gesztusunkat figyelik. Most is, és a hangunkat is rögzítik. Világos?
—Akkor miért jöttünk ide?
—Azért, hogy szórakozzunk, nem? —mondta Angéla most már fennhangon. —Különben is, nem a mi pénzünket költjük el, és akkor miért aggódsz?
—Nem aggódok, csak korábban…
—Korábban én is kissé másképpen láttam a dolgokat, de megnyugtatlak, azt én jól tudom, hogy a bácsikám soha semmit nem tesz úgy, hogy abban ne lenne valami tervszerűség.
—Ettől félek én is.
—Ne aggódj! Nem fogjuk felrobbantani a bankot. —nevetett fel Angéla és elindult a fényes asztalok felé.
—Ez az én szerencsés helyem. —foglalt helyet a Black Jack asztalok egyikénél, és maga mellé helyezte a játékzsetonokkal tele dobozt. —Itt egyszer százhuszonöt frankot nyertem. —súgta oda bizalmasan a melléje települő férfi fülébe. —Most pedig figyelj!

Kártyát kért, megtette a tétjét, kapott két hetest, az osztónak egy dámája volt, egy pedig lefedve. Angéla kért egy új lapot, aztán megint, és ekkor megállt. Az osztó következett, maga elé rakott még egye lapot, tizennyolcnál megállt. Angéla felfedte a lapjait, neki tizenkilence volt. Nyert. Két körben nyert, aztán veszített. Váltakozó sikerrel játszott, közben még két vendég ült az asztalhoz, és ők is beléptek a játékba.
—Mi az, hogy double? —kérdezte a férfi Angélától. Angéla magyarázni kezdett, közben újra veszített, a férfi pedig csak figyelt, nézte a kártyákat, nézte a különböző kombinációkat, ki hogyan és mennyit tesz, mennyit kér, milyen lapokkal nyer vagy veszít. Most a harmadikok lettek a sorban, az asztalon kiterítve feküdtek a lapok, Angéla egyre óvatosabban játszott, mert már veszteségben voltak, nem is remélt ezúttal sem nyerni, asztalán egy hetessel és egy kilencessel, és ekkor a férfi közbeszólt.
—Kérj egy lapot.
—Tessék?
—Kérj még egy lapot.
—Biztos?
—Bármit kapsz, nyerni fogunk.
—De az osztó még hátra van.
—Neki két lap kell! Ha egyet kér, alulmarad, ha kettőt, akkor elszáll.
—Duplázom a tétet. —jelentette be Angéla, mire mindenki érdeklődve kapta fel a fejét. —One more hit! —mondta mosolyogva, mire megkapta a harmadik lapot is, és anélkül hogy megnézte volna, István felé fordult. —Remélem, hogy tudod, mit művelsz. —mire a férfi csak mosolygott, majd megjegyezte:
—Beton-biztos!
Az osztó következett, vett egy lapot, gondolkodott, majd óvatosan még egyet fordított, mire keze megállt egy másodpercnyi időre, majd bejelentette: —Bust!
Angéla pedig felfordította a harmadik lapot. Ötös!
—Huszonegy!  Harmadik a nyertes! —jött a szentencia, Angéla pedig magán kívül volt elragadtatásában, mikor eléje söpörték a nyereményt.
—Visszanyertünk mindent, de még rá is húztunk rendesen. —mondta kissé később, mikor már távoztak a játékasztaltól. —Miért álltunk fel?
—Te mondtad, hogy ne vigyük túlzásba.
—Bár ne mondtam volna, mert láthatom, hogy hamar tanulsz. —nevetett örvendezve. —De most komolyan! Honnan tudtad, hogy nyerni fogunk?
—Ha többen játszanak, akkor látni lehet néha, hogy hogyan állunk. Az előbbi konstellációban pedig szinte kétségtelen volt, hogy csakis mi nyerhetünk.
—Csak szinte?
—Hmm. Igen, mert ez szerencsejáték.
—Akkor te sem tudtad biztosan?
—Hát… de igen, de ezt most hagyjuk inkább. Mit lehetne itt még játszani? Valami érdekesebb nincs?
—Érdekesebb? Nézzük meg a rulettet.
Pár perc múlva már ott ültek a mindegyre forgó korong előtt, Angéla többféle kombinációval is próbálkozott, néha nyert is, a férfi csak nézte, aztán egy idő után megfogta Angéla kezét, aki épp egy újabb fogadást szándékozott megkötni.
—Ne! Hagyd a fenébe!  
—Nos? Mi az ábra? Nem megy? —kérdezte Angéla a férfit, miközben megálltak egy bárpult előtt egy italra.
—Tiszta rablás az a gép! Eleve úgy van kitalálva, hogy hosszú távon csakis ő nyerjen.
—Hogyan?
—Egyszerű! Ha megütöd a nyerő számot, vagy színt, akkor a téted harminchatszorosát nyerheted. A korongon van harminchét szám, nullától harminchatig számozva. Ha minden négyzetre teszel egyet, akkor az harminchét, amiből egy biztos nyerő lesz, és akkor kapsz harminchatot, de mivel te harminchetet tettél fel, egyet mindig veszíteni fogsz! Ez a szisztéma alapja, ezt kijátszani nem lehet, és akkor marad a vak szerencse, amihez én sajnos nem értek.
—Pedig én azt hittem. —nevetett Angéla és belekortyolt az üdítőjébe.
—A szavaiddal élve, én csillagász vagyok, nem pedig csillagjós.
—Figyelj rám! A lényeg az, hogy játszódtunk, szórakoztunk, a bácsikám pénzét sem költöttük el, sőt! Még mindig nyereségben vagyunk, mert van pluszban harminc kredit, ami már tiszta haszon. Most felteszek neked egy kérdést. Te mit tennél ezzel a pénzzel, ha tegyük fel, ennyi lenne az utolsó pénzünk?
—Szűkös beosztás lenne, az biztos! —nevette el magát a férfi.
—Mire osztanád be? —kérdezte Angéla kíváncsian, de ekkor egy elegáns személy lépett hozzájuk, aki az elnézésüket kérte, majd közölte velük, hogy megérkezett mister Hajnóczy, aki egy privát szalonban várakozik rájuk.
—Talán majd máskor kifejtem neked. —mondta a férfi nevetve, és az illedelmesen utat mutató szolgálatos tiszt után indultak.

—Elnézéseteket kell kérnem, de mindig így van ez, ha péntek tizenharmadikára esik. —fogadta szívélyesen a vendégeit az öregúr. —Hiába felvilágosodás, hiába atomkorszak, hiába internet, műholdak, a babona az már csak babona marad. —tessékelte az asztalhoz Angélát és Istvánt, majd ő is helyet foglalt a vacsorához megterített asztal mellett.
—Miért? Mi történik ilyenkor, ha ma péntek tizenhárom van? —kérdezte Angéla kíváncsian.
—Hajjaj, kedvesem, a pénzpiac világa olyan, mint valami érzékeny, leheletfinom pókháló. Sőt! Még annál is érzékenyebb, mert nemcsak a leheletfinom áramlásokra reagál igen érzékenyen, hanem az emberek lelkivilágának legapróbb rezdülésére is, és ilyenkor kiszámíthatatlanul megremeg, majd hullámzani kezd, és ez így terjed tova, a végén már valóságos hullámhegyeket gerjesztve, körbeszáguldozik a földkerekségen. Aztán egyet gondol, s mint amilyen kiszámíthatatlanul elindult, ugyanúgy megnyugszik, de csak egy pillanatra, mert valahol megint kisiklik közben egy vonat, beomlik egy bánya, terroristák robbantanak valahol, és máris újra kitör a hisztéria világszerte. Ma pedig egy ilyen tömeghisztériának lehettünk a tanúi. Ha péntek van, közel a tőzsdepiac hétvégi zárása, de ha tizenhárom is van, akkor az már egy igazi pokol, mert semmi sem működik ilyenkor normálisan. Mindenki bedilizik. Nincsenek meg a szokásos kötések, a megbízások száma drámaian visszaesik ilyenkor, mert mindenki óvatos, a brókerek pedig vért izzadnak, a rövidtávú befektetők kivárnak, mert hát ugyebár ilyenkor rossz az ómen! Pedig ha tudnák, hogy mindezt mennyire jól meg lehetne lovagolni, de hiába, mert a mohóság bár igen nagy úr, a gonosz erők kiszámíthatatlan hatalmától való rettegés, a zsigeri félelem jóval mélyebben gyökerezik az emberi lélekben, és jóval túlmutat mindenfajta racionalitáson. No, de bizonyára nem ezt akarjátok most hallani, ezért az elnézéseteket kérem, de én már csak ilyen vagyok, mert én ennek élek, tehát ne csodálkozzatok túlságosan a szakmai ártalom még élő megtestesülésén, azaz rajtam. —nevette el magát az öregúr. —Meséljetek inkább magatokról! Amint hallottam, szerencsét próbáltatok…
—Jól informált vagy, bácsikám, —nevette el magát Angéla. —de megnyugtatlak, hogy nem herdáltuk el a ránk bízott vagyont, sőt! Bár megjegyzem, a profittal még nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk.
—Vagy úgy? Tehát akkor mellétek szegődött a szerencse? Nagyszerű!
—Több volt az, mint szerencse. —válaszolta Angéla sejtelmesen, majd a bácsika kérdő tekintetét látva, így folytatta: —Ezt a részt beszéld meg inkább Istvánnal, mert bár nekem próbált valamit erről elmondani, de mivel számomra túl magasnak bizonyult, ezért nem is erőltettük többé.
—Valóban? Tán csak nem sikerült megtalálnia, fiatalember, a szerencsejátékok titokzatos formuláját? —fordult az öregúr István felé.
—Nem, dehogy! —nevette el magát István. 
—S akkor?
—Nem történt semmi különös, csak megtanultam huszonegyezni én is.
—Huszonegyezni? Az nem nehéz, de szerencse kell hozzá.
—Igen, szerencse és az, hogy minél több kártya legyen kint.
—Igen,  így van, de erre a játék kitalálói is rájöttek. Ezért nem is játszanak tovább, ha már tizenhét kártya az asztalra került, véget vetnek, és akkor az nyer, akinek a huszonegyhez van a legközelebbi kombinációja.
—Igen, ezt én is észrevettem, de néha bejön az, hogy tudni lehet a végeredményt azelőtt, mielőtt az utolsó kijátszható kártyákat is felfordítanák.
—Ezt most hogyan érti, hisz ez lehetetlen? —kérdezte az öregúr felvont szemöldökkel, mire a férfi csak mosolygott, de nem válaszolt. —Ön most viccel, ugye?
—Nem, dehogy!
—Hát akkor? Nem értem. Ön hogyan számíthatja ki a lapok leosztásának esélyeit, akár a  kártyák felének az ismeretében is, mert ez matematikailag lehetetlen, és akkor nem marad más hátra, mint a véletlen, az pedig nem más, mint a vak szerencse, vagy inkább balszerencse. —értetlenkedett az öregúr, miközben István arcát fürkészte gyanakvóan. —Ezt bármikor demonstrálhatjuk, akár most is. —vetette fel a lehetőséget, mire István Angélára nézett, aki kissé félszegen nézett vissza rá, de nem mondott sem igent, sem nemet. István pár pillanatig habozott, majd ezt mondta:
—Nem bánom, próbáljuk meg, hátha sikerül meggyőznöm az igazamról.
—Erre én most nagyon kíváncsi vagyok. —emelkedett fel helyéről a bácsika igen felvillanyozottan. —Egy pillanat! —és máris kilépett a helyiségből, Angéla pedig aggodalmas arccal nézett Istvánra.
—Biztos vagy a dolgodban? —mire a férfi csak bólintott, majd megjegyezte:
—Ha nem változtatták meg közben a játékszabályokat, a bácsikádnak lesz min törnie a fejét. —és elnevette magát.
—Hogyan?
—Egyvalamire nem figyeltél. Ő kiszámíthatóságot emlegetett, és pedig azt mondtam, hogy eljön egy pillanat, mikor tudni lehet a végeredményt. Ez a különbség! Most már érted?
—Nem, de nagyon remélem, hogy egyszer majd megtudom a titkodat. 
—Ha majd megtudod, akkor ne feledd el velem is közölni! —nevette el magát a férfi jókedvűen.
Nyílt az ajtó, azon pedig három alak kíséretében, az öregúr érkezett vissza. Kísérői pillanatok alatt felállítottak a helyiségben egy játékasztalt, székekkel, kártyaosztó dobozzal, egy köteg kibontatlan kártyaköteget helyeztek a pultra, és máris távoztak.
—Hát akkor… —invitálta egy széles mozdulattal a bácsika Istvánt az asztalhoz —bemutatja a trükkjét nekem is? 
—Sok szerencsét! —szólt közbe Angéla is, de aztán ő is felállt és a játékasztal mellé ült. —Ebből nem akarok kimaradni! —és bátorítóan nézett Istvánra.
—Kezdhetjük? —kérdezte a bácsika, mire István csak bólintott. —Ha jól értettem, az ön trükkje akkor működik, ha legalább hárman játszanak, plusz az osztó. Így van? —mire István újra csak bólintott. —Rendben! Akkor én leszek az osztó, ugyanakkor játszani is fogok, Angéla lesz a második és harmadik is, ön pedig a negyedik játékos. Tehát ötön leszünk összesen, így mindenféleképpen sok kártya kerül az asztalra, tehát így hamarabb érhetünk el ahhoz a bizonyos törésponthoz. Jól mondom?
—Igen. Kezdhetjük.
Szótlanul suhogtak a kártyák, megtörténtek a fogadások, István figyelt, az öregúr számolgatott, mindenki feszülten várakozott, aztán semmi. István passzolt, a bank nyert, Másodszorra már szorosabb volt a menet, képtelenség volt eldönteni a játék kimenetét, az osztó kiadott még két kártyát, István pedig megálljt intett.
—Most már világosan látszik, hogy innen bárki bármit fog kihúzni, Angéla fog nyerni, ha nem kér többet, mint egy kártya.
—Azt hogyan? —hőkölt hátra a bácsika hitetlenkedve. —Hisz a leosztható kártyák fele sincs még az asztalon.
—Akkor fordítsunk fel minden kártyát, kivéve azt osztóét, úgy jobban látszik. —miire minden kártyát felfordítottak. —És akkor most lássuk! Az első tizenhét. Nem valószínű, hogy kockáztat, de ha igen, akkor túllövi magát, mert nagy kártya következik.
—Ezt még nem lehet tudni…
—Nézzük meg! —javasolta István, mire felfordítottak egy kártyát. —Kilences. Bust!  —mire az öregúr csak csóválta a fejét.
—Kettesnek muszáj kérnie, mert ő csak tizenháromnál tart. —Ha ő kapja az előbbi kilencest, akkor kiesik, ha a következő kártyát húzza, akkor is kiesik.
—No, de ezt most már tényleg nem lehet előre tudni.
—Pedig lehet. —válaszolta István, mire felfordítottak egy újabb kártyát. Tízes! Újabb bust.
—Ez lehetetlen! —vágta rá az öregúr most már kissé idegesen kapkodva a tekintetét.
—Te jössz, Angéla!
—Én kérek még egyet.
—Biztos?
—Igen, mert tíznél tartok.
Újabb kártya került az asztalra, egy tízes.
—Husz! Megállok.
—És akkor maradtunk mi ketten, igaz? —nézett István az öregúr szemébe. —Nekem van tizenkilenc. Ha az előbbi kártyák bármelyikét kapom, akkor kiesek, de tegyük fel, nem kérek, és maradok a tizenkilenccel. Rendben?
—Rendben! —hagyta rá az öregúr a fejét vakargatva.
—Önnek most legalább húszat kell kihoznia, mert ha jól értettem, ilyenkor a bank nyer.
—Így van!
—A látható kártyája hetes, a második talán egy ász, de ha mégsem, akkor ehhez bármelyik előbb kihúzott kártya értéket adjuk hozzá, az vagy kevesebb lesz, mint húsz, vagy több mint huszonegy…
—Ez eddig világos. —kalkulálta ki az öreg is villámgyorsan.
—Igen, világos, és akkor most vagy stand jön, és akkor Angéla nyer, vagy a korábbi kártyák egyike, vagy…
—Vagy? —vágott közbe az öregúr, mert már szinte biztos volt abban, hogy ez mindeddig még csak puszta spekuláció is lehet.
—Vagy jön az, ami most már szinte holtbiztos!
—Mi lehet olyan holtbiztos?
—Hát ez! —vágta rá István, és felemelte a következő kártyát anélkül, hogy ránézett volna, és felmutatta! —Mert ennél nagyobb nincs! —és anélkül hogy megnézte volna, a játékasztalra ejtette.
—Ász! —suttogta Angéla meglepetten.
—Ez így… ez most valami trükk volt, igaz? —sáppadozott-hebegett az öregúr, majd kezébe vette az eldobott ászt, és forgatni kezdte, alaposan megvizsgálta. —Nem értem. Ezt hogy lehetett így kiszámítani?
—Nem számítottam, de megnézhetjük a lefordított kártyát is!  Valószínű, hogy az is hasonló.
—Valószínű? —ismételte meg az öregúr, majd felfordította a kérdéses lapot, nézte, aztán összevont szemekkel határozottan kijelentette: —Ennek semmi köze sincs a valószínűséghez! Hogyan csinálta? —és magasba emelte a kérdéses kártyát. Egy újabb ászt tartott a kezében, István pedig a vállát vonogatta.
—Pusztán csak egy megérzés volt.
—Megérzés?
—Talán.
Az öregúr két kézzel támaszkodott az asztalra, tekintetét a kártyákon tartotta egy jó darabig, aztán igen komoly hangon megkérdezte.
—Mondja, kedves barátom, önnek máskor is szokott ilyen csodálatraméltó megérzése lenni, vagy ez csak most így, véletlenül sikerült? —és félredöntött fejjel hol Istvánra nézett, hol Angélára. —Mond csak, kishúgom, te nem tapasztaltál eddig valami hasonlót? —mire Angéla szélesen kezdett el mosolyogni.
—Őszintén? Ezért vagyok belebolondulva.  —válaszolta vidáman.
—Tényleg? —kérdezte a bácsika eltűnődve. —És mondja, kedves István, ha véletlenül úgy adódna, akkor a számjegyekkel is ilyen könnyedén boldogulna?
—A számjegyekkel? —kérdezte István felvidulva. —A számok az igazi kedvenceim.
—Hát számolni, azt tud! Ezt garantálhatom neked, bátyuskám! —állapította meg Angéla meggyőződötten. —Akarod látni is? István, hány kártya van az asztalon? —István rápillantott az asztalra, és máris kimondta:
—Tizenkilenc.
—És most? —kérdezte, miközben elkapott egy kibontatlan köteg kártyát, és az asztalra vetette.
—Ötvennyolc az asztalon, ebből huszonkettő hátlappal felfele, tizenhárom a földön, kettő lapjával fölfele. —vágta rá, gondolkodás nélkül.
—Ellenőrizheted, bácsikám, én nem fárasztom vele magam, mert megjártam egyszer már vele. Akkor egy egész szupermarketről volt szó, s ne tudd meg, hogy mennyit lehet ott számolni egy teljes leltározás során. —nevetett Angéla jóízűen.
A bácsika pedig számolgatta a szétszórt kártyákat, aztán hitetlenkedve rázta meg a fejét.
—Ez tényleg ennyi! —állapította meg elgondolkodva, aztán megkérdezte: —Mondja csak, fiatalember, mivel szokta ön az idejét vesztegetni, mikor nem az én kedves kis húgocskámnak udvarolgat?  
—Mivel az udvarolásos részen már túl lennénk, ezért most inkább a jövőt tervezgetjük…
—Nahát, ez nagyszerű! Gratulálok, húgocskám! Nem is említetted, hogy…
—Túl sok alkalmam nem volt eddig. —vágta rá Angéla nem kis iróniával a hangjában.
—Nagyon sajnálom, kicsikém, ne haragudj rám! Inkább azt mond meg, hogyan tehetném jóvá a modortalanságomat?  
—Van valami ötleted, hogyan lehetne egy ilyen számolgatós képességet értékesíteni is?
—A vőlegényedről van szó?
—Nem. A férjemről van szó!
—Hát persze! A férjed… khm… hát hogyne, vagyis akkor nekem a fiam is egy kicsit, nem? —gondolkodott egy darabig, aztán nagy-hirtelen lelkendezni kezdett. —Gyertek ide, gyerekek, hogy öleljelek végre magamhoz! Gratulálok a döntésetekhez! Helló, boys! —szólt bele az asztalra helyezett készülékbe. —Pezsgőt kérünk, aztán jöhet a vacsora! Nahát! Ki hitte volna, hogy ti ketten… Én azt hittem, hogy csak úgy, benéztetek, erre kiderül, hogy ti tényleg komolyan veszitek egymást. Hát ez nagyszerű!  —ujjongott az öregúr, beszélt össze-vissza, ölelgette Angélát, szorongatta István kezét.
—Jó fej vagy, fiam, bár fogalmam sincs, hogyan csinálod, de gratulálok! Megérdemlitek egymást, és most üljünk az asztalhoz, vacsora után majd megbeszéljük a dolgokat. Mit is mondtatok, hogy ti leltározni szoktatok? Nahát! Az nem nektek való munka! István, te az én emberem vagy!
Angéla mosolyogva foglalt helyet az igen bőbeszédűvé lett nagybácsikája mellett, és mikor elkapta István tekintetét, kacsintott egyet feléje.
—Sínen vagyunk! —jelezte neki hangtalanul, majd a parttalanul lelkendező nagybácsikája felé fordult mosolyogva, aki a következőket mondta:
—Még mondja valaki csak azt, hogy nem szerencsés nap ez a péntek tizenhárom!

(folytatása következik)

2015. január 18., vasárnap

A Hold Szerelmese 6



—Nocsak, nocsak! —köszöntötte az érkezőket a házigazda, széles ölelésre tárt karokkal. —Angélám! —ölelte át boldogan a házigazda a nőt. —De szép vagy, kis húgocskám, de szép vagy. —majd hátralépett és István felé fordulva mondta békítő hangon.
—Ne nézzen így rám, fiatalember, mert nem rabolom el az ön Angéláját, csak egy kicsit szeretni akarom még! —és most újra magához ölelte a nőt, aztán barátságosan kezet nyújtott István felé.
—Ön nagyon szerencsés, fiatalember, de azt hiszem, ezzel ön már tisztában van, nemde? —miközben kacsintott egyet cinkosan Angéla felé, mire István mosolyogva bólintott és kezet fogott a fogadásukra érkezett házigazdával.
—Ez itt a tietek, érezzétek itthon magatokat, addig laktok itt, amíg csak akartok, s ha valami kell, akkor csak szóljatok bátran a személyzetnek! —intett egy széles mosoly kíséretében egy igen elegáns udvarkert végében álló csinos épület felé, és máris távozni készült.
—Hová rohansz úgy máris? —kérdezte tőle Angéla bosszúsan.
—Jaj, hát tudod, kis angyalom, te csak tudod, hogy…
—Bácsikám! —csapta Angéla a lábát mérgesen a földhöz, mire a távozni készülő öregúr azonnal megállt, és zavarodottan nézett a húgára. —Nos? —kérdezte Angéla vészjósló hangon.
—Hát izé… én tényleg nagyon sietek, s talán ezért feledkeztem meg így egy kissé… magamról…
—Bácsikám! Mi nem nyaralni jöttünk ide. Mi hozzád jöttünk! —mire a bácsika kérdően nézett vissza rá, és értetlenül tárta szét karjait.
—Hozzám? —kérdezte bambán, mire Angéla igen természetes hangon válaszolt.
—Igen. Hozzád!
—Hát… én nagyon örvendek, hogy… szóval nagyon jól tettétek… de én, hisz tudod, hogy én nem vagyok… vagyis… — magyarázkodott félszegen, Angéla pedig újra szigorúan nézett rá.
—Nagyszerű! —kapott hirtelen a fejéhez a nagybácsi szélesen elmosolyodva. —Van egy jó ötletem.
—Igen? —kérdezte erre Angéla kislányosan nyafogó hangnemre váltva.
—Én most egyszer elrohanok, mert egy halaszthatatlan ügyben kell intézkednem, de ti ezzel egyet se törődjetek, hanem költözzetek csak be, egyetek-igyatok, a medencében van víz is…
—Tiszta szerencse, hogy van benne víz! —vágta közbe Angéla, és most csípőre tette a kezét is. 
—Hát persze, hogy van… hogyan is gondoltad… jaj, igen! Estére végzek, akkor én is ráérek, és akkor találkozhatunk egy jó kis helyen, ahol megbeszélhetjük a dolgokat, ismerkedhetünk is…
—Igen? És hol van az a jó kis hely? Hol találhatunk majd rád?
—Hát természetesen a Casinóban.
—A Casinóban? Az neked egy jó kis hely?
—Hát, na! Persze nem muszáj, ha nem akarjátok, de van ott azért olyan zárt szalon is, olyan klubféle izé… és végül is, hol lehetne a legjobban elbeszélgetni, ismerkedni, mint egy jó gyertyafényes vacsoránál, egy elegáns kártyaasztal mellett? Nem?
—Kártyaasztal mellett… —visszhangozta Angéla.
—Persze! —vágta rá az öregúr bátorítóan. —Ott lehet a legjobban.
Angéla kérdően nézett Istvánra, aki tanácstalanul tárta szét karjait.
—Majd meglátjuk. —válaszolta Angéla kissé megbékéltebb hangon, mire a nagybácsi még hozzátette:
—A bejáratnál csak be kell majd mutatkoznotok, tudni fognak rólatok! —ezzel elköszönt, beszállt egy várakozó luxus-limuzinba, és máris tovatűnt az elegáns villanegyed kanyargós utcáinak egyikén.
István odalépett Angéla mellé, átölelte, majd nyafogó hangon utánozta Angéla korábbi hangját.
—Bácsikám! A kicsi aranybogár húgocskád elesett, és megütötte magát. —hangot váltott, és most a nagybácsit utánozta. —Hol ütötte meg magát az én drága, aranyos kicsi kincsem? Hadd pusziljam össze vissza, hogy ne fájjon!  Itt, né! —tette a kezét Angéla fenekére, most újra azon a nyavalygós lányhangon beszélve, miközben jóízűen nevetni kezdett.
—István! —fordult feléje Angéla, kissé feszengve a férfi merész fogásától, miközben óvatosan széttekintett, hogy vajon nem látja meg őket valaki.
—Csak azt ne mond, hogy nem lenne képes ez a nagybácsi ott is megcsókolni az ő kis húgát, csakhogy az ne csapkodja úgy a lábát, olyan megennivaló kedvesen, olyan szeretetreméltóan…
—Te csak ne gúnyolódj… —válaszolta Angéla, de a férfi most két kézzel ragadta meg a fenekét, és határozottan magához vonta.
—Most, hogy megtudtuk, hogy van itt olyan medence, amelyikben víz is van, végre magadra fogod venni azt a kék fürdőruhádat, és akkor megláthatod majd, hogy én mekkora puszit nyomok erre a labda-kerek fenekedre, függetlenül attól, hogy fáj vagy sem!
—István! Meglátnak! —tiltakozott Angéla zavarodottan széttekintve.
—Kit érdekel? —válaszolta a férfi, és a nő ruháját kezdte el kigombolni gondtalan nyugalommal.
—István! Kérlek! —nyöszörgött Angéla borzongós hangon. —Inkább átöltözök…
—Inkább vetkőzz!
—Itt, a kertben?
—Miért? Itt nem lehet?
—Nem lehetne inkább ott bent? —kérdezte Angéla kétségbeesetten, miközben a virágokkal, bokrokkal díszített udvarkert hátterében húzódó, teraszos villa felé intett.
—Honnan tudjam, hisz még be sem mentünk, hogy szétnézzünk? —válaszolta férfi, miközben egy pillanatra sem hagyott fel azzal, hogy Angélát kihámozza a nyári ruhájából.
—István! Meglát valaki! —tiltakozott Angéla megint, mire a férfi egy határozott mozdulattal magával rántotta a kert közepén díszelgő virágok közé, ahol a kör alakú park díszcserjéinek takarásában, baldachinként borult föléjük a törpepálmák koronája.
—Itt nem lát meg senki. —állapította meg a férfi elégedetten, és egy határozott mozdulattal szétrántotta Angéla ruhájának az elejét. Repültek a gombok mindenfelé, Angéla pedig elképedten nézett a férfira, pár másodpercig gondolkodni látszott, aztán hirtelen átkarolta a férfi nyakát, és határozottan rántotta magára.
—Édes Istenem! —suttogta még mindig hitetlenkedve, de aztán már semmi sem aggasztotta többé, örült tempóban igyekezett megszabadulni attól a kevés ruhadarabtól is, ami még a testét fedte.

Hogy most látta őket valaki vagy sem, azt nem lehet tudni, de az eddig nyitva álló, kovácsolt vaskapu szárnyai most csendesen becsukódtak, és egy jó félóra múlva, mikor kissé ziláltan előkászálódtak már a virágok közül, egy fehér inges boy állt meg tisztességes távolságban tőlük, és illedelmesen köszöntötte őket.  Angéla erre azonnal keresgélni kezdett valamit a gépkocsijuk csomagtartójában, a férfi pedig zsebre dugott kézzel vizsgálgatni kezdte a kerekek állapotát. Fél lábbal meg is lökdöste az egyiket, hogy vajon nem lenne vele valami gond, Angéla közben sehogyan sem találta azt a valamit, amit annyira keresett, és valahogy egyiküknek sem volt kedve beszédbe elegyedni azzal a türelmesen várakozó, fapofájú valakivel.

*

—Bevallom neked, hogy az általad korábban elmondottak alapján, én egészen másvalakinek képzeltem el a te nagybácsikádat. —mondta a férfi, miközben szárazra igyekezett dörzsölni a haját egy törülközővel.
—Nagyot csalódtál?
—Ja, nem! Dehogy, csak meglepett…
—Meglepett?
—Valójában nem is, csak most már képtelen vagyok eldönteni, hogy mikor mondtál igazat…
—Ha már meglepetéseket emlegetsz, akkor hadd jegyezzem meg, hogy engem is ért ma meglepetés.  —állt vele szembe Angéla határozottan, mire a férfi abbahagyta a haja dörzsölését és kérdően nézett rá.
—Nagyot csalódtál? —kérdezte ő is.
—Csalódás? Dehogy!
—S akkor?
—Meglepetést emlegettem, nem?
—Pontosabban?
—Megleptél, nem vitás, de ami igazán meglepett, az én magam vagyok. Vagyis az, hogy én ilyesmire képes vagyok.
—Mire vagy képes?
—Na, ne, ne idegesíts, kérlek!
—Mivel idegesítelek?
—Ezekkel a naiv kérdéseiddel! Úgy viselkedsz most, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az, hogy virágágyásokban szeretkezzünk fényes nappal…
—Miért? Sötétben természetesebb volna?
—Ah, megint kezded! Nálad ez bevett szokás, hogy így, egyet gondolsz, és…
—Miért? Nem volt jó?
—Nem ezt kérdeztem…
—Jó volt vagy sem? —lépett közelebb hozzá a férfi.
—Most nem erről van szó…
—Igen vagy nem? —ölelte át a férfi, miközben fél kezével a nő álla alá nyúlt, és óvatosan felemelte annak lehajtott fejét. —Nézz a szemembe!
—Hát, nem mondom… tetszett, de tudod mit? —nézett rá a nő elgondolkodva, a férfi pedig kérdően nézett vissza rá. —A legjobban az izgatott, hogy valaki rajtakap. Furcsa, nem?
—Na, ugye! —vágta rá a férfi diadalmasan. —Az előbb még te gyanúsítgattál, hogy én olyan vagyok, aki csak úgy, úton-útfélén szokta…
—Nem gyanúsítgattalak, csak kérdeztem.
—Az, ahogy kérdezted, az felért egy vádirattal.
—Vád vagy sem, még nem válaszoltál a kérdésemre. Ez nálad így szokás? —mire a férfi hosszasan gondolkozott, majd őszinte hangon válaszolt.
—Nem. Egyáltalán nem.
—És akkor?
—Nem tudom. Veled valahogy olyan más minden. Csak rád kell néznem, és…
—És?
—Hát nem látod? Rád nézek, ne adj Isten, rád teszem a kezem is, és akkor…
—Akkor?
—Akkor beváglak a virágágyásba.
—Miért épp a virágágyásba?
—Mert az volt legközelebb.
—Huh! Vigyáznom kell, mert mi történt volna akkor, ha netán épp kukák mellett álldogáltunk volna?
—Hát akkor jól vigyázz! —nevette el magát a férfi. —Egyébként te emlegetted, hogy gyereket akarsz, én csak igyekszek a helyzet magaslatán lenni.
—Ja, úgy? Szóval ezért vagy így beindulva. —állapította meg Angéla egy felismerést mímelve.
—Igen! Azt hiszem. Ezért vagyok ilyen izé... kissé kanos... és még valamiért.—tette hozzá, ő is egy mély elgondolkodást színlelve, mire Angéla érdeklődve nézet fel rá. —Azért, mert teljesen beléd vagyok bolondulva.
—Azzal te nem vagy egyedül.
—Miért? Ki van még beléd bolondulva?
—Hogy ki? Azazhogy… Én vagyok beléd bolondulva, nem érted?
—De igen, de…
—Sokat jár a szád. —szólt rá Angéla hirtelen türelmét vesztve, miközben széttárta fürdőköpenyének szárnyait.
—Előbb úgy értettem, hogy…
—Nos, akkor most végre megérted. —vágott közbe a nő újra, és egy hirtelen mozdulattal lelökte a férfit az egyik kanapéra. —Most én jövök. —kibújt a köpenyéből, kissé megrázta a fejét, érzékien szétzilálva a haját.
—De itt nem láthat meg senki. —jegyezte meg a férfi viccesen, mire Angéla sejtelmesen válaszolta: —Nem, de ez egyébként is most csak neked szól. —és ezzel ráborult a férfira, akinek szeme azonnal fennakadt a lágy érintés varázsától.
—Szent Isten! —nyöszörögte elbódultan. —Nekünk meg azt mondták, hogy Éva annak idején valamiféle almával bolondította el Ádámot. —fűzte hozzá, de aztán többé semmit sem szólt, hanem hagyta magát a paradicsomba vitetni, ahonnan állítólag végérvényesen kirúgták az ember fiát és lányát, mert volt bátorságuk a tiltott gyümölcsből kedvükre csemegézni.

folytatása következik

2015. január 9., péntek

A Hold Szerelmese 5

Ég és föld között 

Egymásba karolva sétáltak végig a kivirágzott oleander bokrokkal szegélyezett sétányon, alattuk, a kivilágított partszegély felől a végtelenbe futó tenger hullámainak locsogása hallatszott, a távolban sétahajók pazar fényei vetődtek szét, és estek ezernyi szilánkra az esti szél borzolta vízfelszínen. Megálltak egy kilátó korlátai előtt, és elrévedezve nézték az eléjük tárulkozó csodás látványt. A távolból néha egy víg zene foszlányai kúsztak fel hozzájuk, mire önkéntelenül is szorosabban bújtak egymáshoz.
—De jó volna mindig így. —suttogta Angéla behunyt szemmel, a férfi mellére fektetett fejjel.
—Hát… nem rossz ötlet —hagyta rá a férfi is meggyőződéssel, de aztán mégis hozzátette: —de sajnos, nem lehet mindent elérni.
—Amire én gondoltam, azt igen.
—Pontosabban mire gondoltál? —kérdezte a férfi, és arcát a nő hajába túrta.
—Veled lenni!
—Csak ennyit akarsz?
—Gyereket is akarok, családot.
—Hmm.
—Mi az, hogy hmm? —mire Angéla hátravetette a fejét és a férfi arcába nézett.
—Tetszik az ötleted.
—Melyik része? A gyerekcsinálós?
—Az a rész kifejezetten tetszik! A kedvencem egyike.
—És a többi?
—Boldogulni fogunk valahogy.
—Nem hallatszik valami túl lelkesen. —állapította meg Angéla, és visszahajtotta fejét a férfi mellére.
—Mondtam már, hogy nem veled van a gond, hanem velem.
—Mi a te gondod? Megint az anyagiakra gondolsz?
—Nem kifejezetten az anyagiakra, hanem az általad emlegetett családdal járó felelősségre gondoltam, és a kettő számomra elválaszthatatlan. Alapvetően a család fontos, az anyagiak csak eszköz. Világosabban nem tudom megfogalmazni.
—Értem! Tehát akkor először a lóvé, aztán gyerekcsinálás.
—Ő… hát nem éppen, mert úgy gondoltam, hogy közben is lehetne próbálgatni.
—Tényleg?
—Hogy legyünk formában.
—Ja, értem. Hogy legyünk formában.
—Hát nem?
—Akkor figyelj rám! Én annyira formában vagyok, de ilyen nagyon formában vagyok én már évek óta, de annyira, hogyha még sokáig tátom a számat, akkor szép lassan nem is marad más számomra, mint a forma. Azt hiszem, azt nem kell emlegetnem, hogy ezzel te sem vagy másképpen, és akkor add össze a kettőt, s azonnal láthatod, az óra mindkettőnk számára kegyetlenül ketyeg.
—Angéla! Félreértettél!
—Vajon?
—Jó! Akkor elmondom másképpen, hogy legyen világos! —és most határozottan a nő szemébe nézett. —Szeretlek! Imádlak, és bármit megteszek érted, mert azt akarom, hogy boldog légy! Boldog légy mellettem! Ezt akarom, és semmi mást! Most világos?
—Ez már beszéd! —válaszolta Angéla elégedetten. —De akkor egyvalamiben egyezzünk még meg! Benne vagy?
—Benne vagyok én bármiben, csak legyen jó!
—Jó lesz, ne aggódj, de akkor engedd meg, hogy végigmondjam.
—Parancsolj velem, úrnőm! —hajolt meg a férfi, és elegánsan intett egyet a kezével.
—Közel jársz, mert valami hasonlót akarok neked mondani.
—Lábadnál heverve lesem minden szavadat.
—No, majd eldől! —nevetett Angéla a férfi megjátszott alázatossága láttán. —Akkor figyelj rám! Te egy ritka jó fej vagy, miközben egyfolytában azon rinyálsz, hogy nem tudod, mihez kezdjél a képességeiddel. Ha másvalakinek lenne ilyen esze, az már rég lapáttal hányná azokat az anyagiakat, és fütyörészve söpörné útjából azokat a gondokat is, amelyeken te mindegyre rágódsz. Ebben én biztos vagyok.
—Igen, de…
—Semmi de!
—Rendben van, kussolok!
—Ne kussolj, hanem gondolkozz el azon, amit mondtam!
—Én gondolkodtam, és azt hiszem, hogy értem is, amit mondani akarsz, de azt már nem értem, hogy mindezt te hogyan látod kivitelezhetőnek? Egyszerűen nem tudom elképzelni, mihez foghatnék, hogy gyümölcsöztessem a képességeimet, mert azt, hogy játék-automatákat fosztogassak, vagy hogy hasonlókat műveljek…
—Én sem ilyesmire gondoltam, és a mai mutatványod végérvényesen meggyőzött, hogy neked tényleg nem valami egyszerű könyvelői, vagy valami papírnyálazó irodamunka jelenti a jövőt. Ezért most arra kérlek, amire te is megkértél egyszer. Hagyd rám, hogy vezesselek, és csak bízz bennem! Benne vagy?
—Benne hát, de mit kell tennem?
—Azt hamarosan tudni fogod.
—Hát jó! Te kommandírozol, én addig kártyát vetek, hátha kitalálom a titkot.
—Ez engem egyáltalán nem lepne meg, de tényleg! Apropó! —nyúlt Angéla szája széles mosolyra.
—Milyen apropót emlegetsz?
—Hajjaj! Most fog eldőlni, hogyan is állunk azzal, hogy úrnőm, parancsodra, és egyéb ígérgetés. —nevetett Angéla vidáman.
—Elmondanád világosabban is?
—Persze! Oda nézz! Látod azt a fényes csíkot?
—Igen. Mi van vele?
—Az az út, amelyiken elindulunk.
—Igen? És hová vezet az az út?
—A végcélunk arra van, de közben útba ejtünk egy jó kis helyet is. Monte Carlót.
—Hallottam róla, mit fogunk mi ott csinálni?
—Oh, semmi egyebet, minthogy megjátsszuk az odatévedt, szakadt hibbant turistát, aki megüti a főnyereményt.
—Hibbant turistát? Milyen főnyereményt, és hol?
—A Casinoban.
—Szent Isten! Na, ne… kérlek!
—Kellett neked kártyákat emlegetni?
—De hisz én nem is tudok kártyázni.
—Szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre, ezt még nem tudom, de ha tudnál, akkor be sem engednének oda.
—Ezt aztán végképp nem értem.
—Nem érdekes. A lényeg az, hogy ha tudnál, akkor te eddig már rég kifosztottad volna valamelyik szerencsejáték klubját, és akkor azonnal feketelistás féreg lennél, az egész világ szerencsejáték hálózatán közzé tennék a képedet, mindenhol ismernének, és ezért egyetlen szerencsejáték termébe sem engednének be. Így, ismeretlenül nem kell aggódnod, és különben is én úgy tudom, hogy a kezdőknek mindig ördögi szerencséjük van.
—Azt akarod mondani, hogy bemegyünk oda, és megnyerjük ott is a…
—Csak szerencsét próbálunk, aztán megyünk is tovább.
—S ha nem nyerünk?
—Akkor máshol próbálunk szerencsét.
—Például hol?
—Ugyanott, Monacóban, mert ott van a célpontunk, ahová vinni akarlak, de ott talán gondunk lesz, mert bár egy rokon bácsikám a főnök ott, de ez nem biztos, hogy elég lesz. Jobb volna egy ajánlólevél vagy valami ilyesmi.
—Miféle ajánlólevél lenne jó?
—Hát egy olyan, hogy például feketelistás szerencsejátékos vagy, az talán elég lenne.
—Édes Istenem! Mond csak! Ez a te nagybácsid, ez valami gengszter?
—Ó, nem! Dehogy! Ő egy közmegbecsülésnek örvendő, törvénytisztelő üzletember.
—Hmm. Ha törvénytisztelő, akkor miért jó ajánlólevél számára az, ha valaki gyanús alak?
—Nem mondok neked azzal semmi újat, hogy a világ legjobb számítástechnikai szakembereinek egy része korábban számítástechnikai bűnözőként kezdte. A legnagyobb gazemberekből lettek a legjobb szakik.
—Az a bizonyos, közmegbecsülésnek örvendő nagybácsid is ilyen izé… bűnöző volt korábban?
—Nem, dehogy! Ő valamikor közgazdászként kezdte, ő unszolt engem is annak idején, hogy ugyanerre a pályára lépjek, aztán matematikusként folytatta.
—És mivel foglakozik most ez a nagybácsi?
—Hát ő egy olyan elzárkózott, barátságtalan kockafej, aki egy földalatti betonbunkerfélében tanyázik, ahonnan soha nem dugja ki az orrát, naphosszat a számítógépek képernyői előtt sétálgat, telefonál, dirigál, spekulál, ilyesmiket művel.
—Hogy nevezik az ilyent, aki efféléket művel?
—Egyszerűbben? Tőzsdecápának!
—Tőzsdecápának?
—Ezt csak úgy mondják, hivatalosan bróker manager, de a nehezebbik fajsúlyú, olyan Grand Supervisor, aki az egész világon otthon van, több száz céget irányit anélkül, hogy kidugná az orrát a monacói otthonából. Azon kevesek közé tartozik, akinek a szárnyai alatt dolgozó cégek a legnagyobb tőkeáttételes tranzakciókat bonyolítják, tehát ők a legjobbak, ők a legmegbízhatóbbak.
—Tőzsde, tőzsde… —gondolkodott el a férfi a hallottakon. —Hmm. Mond csak, tényleg nem lehetne ezt úgy csinálni, valahogy másképpen, hogy közben mégse legyek olyan feketelistás?
—Nagyon aggaszt?
—Őszintén? Igen. De, ha te tényleg így akarod, akkor a te kedvedért… —mire Angéla mosolyogva ölelte át, és szájon csókolta, majd jóságosan mosolyogva mondta a szemébe.
—Akkor jársz az én kedvemben, ha olyan vagy, amilyen igazán vagy! Csakis akkor, ha tényleg az az igazi, ragyogóelméjű pasi vagy, érted?
—Igyekszek ragyogni… én is… de ez a bróker ízé, ez most tényleg egy igen jó ötlet.
—Sejtettem én, hogy tetszeni fog, és ahogy a bácsikámat ismerem, ha sikerül majd bemutatnod neki is valahogy a trükkjeidet, akkor bizonyára elnyered a tetszését.
—És az ajánlólevél? Az nem fog kelleni?
—Dehogy! —legyintett Angéla nevetve. —Csak ugrattalak vele.
—Ugrattál?
—Hát persze! Hogyan is gondoltad? Egy olyan bizalmas helyre, ahová mi menni fogunk, oda csakis tökéletesen megbízható egyének juthatnak be.
—Angéla! Te akkor nem ugrattál, hanem… —állt vele szembe kissé megrökönyödve a férfi, és a nő szemébe nézett.
—Igen. Nem ugrattalak, hanem tudnom kellett!
—Tudnod kellett! —visszhangozta a férfi, hangjában jól érezhető csalódottsággal. —De mond, kérlek, adtam én okot arra, hogy…
—Nem erről van szó! Nagyon félreérted a dolgokat.
—Akkor miről van szó?
—Elsősorban a te érdekedben tettem, mert igyekeztelek megkímélni egy későbbi megrázkódtatástól, egy újabb csalódottságtól.  Hidd el, ha valaha is sikerül oda bejutnod, akkor ott a legkisebb jellemhibád is óriási katasztrófához vezethet, mert még felfogni is nehéz azt, hogy mekkora felelősséggel jár az a szakma. A gyors nyereség hajhászása, a szerencsejáték véletlenszerűségének, szeszélyeinek a világa pedig egy egészen más dimenzió. Bár van hasonlóság a két műfaj közt, a valóság az, hogy az egyik csillagjóslás, a másik pedig csillagászat. Most már érted? —de a férfi nem válaszolt, csak mélyen hallgatott. —Nem akartalak megbántani, hidd el! —tette hozzá Angéla lehangoltan.
A férfi ezúttal sem mondott semmit, hanem a távolba nézett mereven, ahol a Cinque Terre mögül most előbújt a telehold, és egy hosszan elnyúló, enyhén fodrozódó ezüstfolyót rajzolt a tenger vizére. Megbabonázva nézte a fényes holdkorongot, melynek fénye szinte pengeként hatolt a tudatába.
—Mondj valamit, kérlek! —suttogta Angéla engesztelő hangon, mire a férfi kitágult szemmel bámulta a Holdat, és önkéntelenül mondta.
—Nagyon szeretlek! —Angéla pedig hálásan bújt hozzá, aztán ő is az egyre magasabbra emelkedő Holdat kezdte bámulni. 
—Szédítő tud lenni —mondta egy idő után, —és ha sokáig nézem, úgy érzem, hogy azzal az átható fényével belát még a leglerejtettebb gondolataimba is.
—Ha odáig ér, akkor ott mit lát? —kérdezte a férfi anélkül, hogy egyetlen pillanatra is levette volna szemét a Holdról.
—Azt, hogy nagyon szeretlek.
—Hmm. —bólogatott a férfi még mindig a Holdat bámulva.
—Tessék? —kérdezte Angéla értetlenül, mire a férfi megrázkódott, mintha valamiféle bódulatból ébredne, és most Angélára nézett.
—Mondtál valamit?
—Igen, azt hogy nagyon szeretlek.
—Persze, persze... ezt én jól tudom. —válaszolta a férfi szórakozottan, mire Angéla furcsán kezdett el ránézni.
—De jó neked…
—Csókolj meg! —mondta a férfi hirtelen támadt vidámsággal, és szenvedélyesen magához ölelte a nőt, hosszasan szájon csókolta, és anélkül, hogy elváltak volna az ajkaik, egy idő után dudorászni kezdett egy régi dalt.
—Mi ez? —kapta hátra Angéla a fejét meglepetten.
—Semmi különös. Egy régi dal jutott az eszembe. Ismered?
—Nem.
—Nem baj. —és megint szájon csókolta a nőt, aki nem tudta, hogy hová tegye ezt a szokatlan viselkedést, de azért esze ágában sem volt ellenkezni.
—Így! —állapított meg valamit a férfi elégedetten a hosszú csók után, de azt nem igazán lehetett tudni, hogy mit. —Most visszakaptad! —és megint dudorászni kezdett.
—Mit kaptam vissza?  
—Hát a csókot.
—A csókot?
—Azt hát. Nem azt mondtam az előbb, hogy csókolj meg?
—De igen.
—Na, azt adtam vissza.
—István. Te jól érzed magad?
—Soha nem éreztem magam ilyen jól, ilyen… Boldog vagyok, érted? —és erre nagy hirtelen elindult, kétszer is körbejárta a teraszt, megállt, és így folytatta:— Tudod inkább mit? Én azt hiszem... én azt hiszem, hogy szerelemes vagyok.
—Hát… az lehet. —nevetett Angéla a fejét csóválva.
—Gyere, induljunk valamerre, mert én most valahogy nem férek a bőrömben. —és indult is, maga után vonszolva a nevető Angélát. —Tényleg nem ismered ezt a dalt, amit az előbb dúdoltam?
—Nem, de megtaníthatsz rá.
—Tetszeni fog. —és énekelni kezdett.
„Hold ragyog a vízen, én magammal viszem mézízű csókod a számon”
—Tetszik?
—Ennyi az egész?
—Nem, de én csak ennyit tudok a refrénből. Ugye jól hangzik?
—Nem rossz.
—És nem is nehéz megtanulni. —mire Angéla vidáman bólogatott. —Hát akkor most kettesben, oké? —Hold ragyog... te is énekeld!
—Jó. Hold ragyog a vízen… tovább hogy van?
—Most akkor inkább mindketten, de tényleg! Rendben? Egy, kettő, és…


A Hold tényleg ragyogott a vízen, és mosolyogva nézett le a liget fái közt éneklő vidám párra, akik most önfeledten táncra perdültek a bokrok közt, elegánsan fordultak egyet-kettőt, aztán elindultak, és tényleg magukkal vitték valahová a kirobbanni készülő szerelmük mézízű bódultságát. A Hold fényes korongja elégedetten nézett utánuk, aztán észbe kapott, s méltóságteljesen újra emelkedni kezdett felfele, a végtelen égbolt felé.

folytatása következik