A mai napon kísértük utolsó útjára kedves barátunkat, Molnár Istvánt Udvarhelyen, a Szent Miklós-hegyi ravatalozóból. Eltávozó ismerőseink, barátaink, rokonaink halálukkal mély nyomokat hagynak lelkünkben, s bármennyire is igyekeznénk továbblépni ezután, kiderül, hogy ez valójában lehetetlen dolog. Minden alkalommal megtanulhatjuk, hogy valójában önmagunk egy részét is mindig odatemetjük az elhantoltak mellé. Így van ez, mert bár végtelenül sokan voltunk, vagyunk és talán még leszünk, valójában egyek vagyunk. "Senki sem különálló sziget!" és "Ne kérdezd, kiért szól a harang!.." mert " Érted szól!"
István barátunk hosszan tartó betegség áldozata lett, de ha egy másik barátom szavait idézem, akkor ez úgy történt, hogy István megegyezett az Úrral. Emberként túl nagy terhet cipelt már, s az Úr levette válláról a terhet.
István barátom, ha már felértél a Hadak Útjára, és este összeültök őseinkkel a tűz köré, megbeszélni Nemzetünk nagy gondjait, vess egy pillantást arra a kis fényre is itt lent, mely az emlékedre gyújtott gyertyából száll fel Hozzád, e néhány sor kíséretében.
Utolsó Szó
Előttem most egy halvány gyertya lángja ég
Emlék már, kit elengedett föld és befogadott ég
Kinek hangját hallom még, és arca földereng
Emlékén a jó barát egy pohárral most elmereng
Egy jó barát, kit ma kísértünk utolsó útjára
Kinek ma tettünk először virágot hantjára
Kinek tiszteletére ma szóltak bús gyász szavak
Kinek utolsó útján álltak ma dísz-sorban férfiak
Lélekharang hangja kondul, gally hull alá dörögve
Elválunk lassan most sírva, de velünk leszel örökre!
Őszi szél kap gyászszalagba, s integetve búcsúzik
Galambcsapat röppen égen, s talán velük utazik
Együtt szárnyalnak fel oda, hol már minden szikrázik
Galambszárnyú angyalok a lelkét fel az égig kísérik.
István Barátom, nyugodj békében! Én nagyon remélem, hogy egyszer majd találkozunk még, valahol, valamikor, de addig nagyon fogsz hiányozni! Isten veled!
