Nyergestetőn

Nyergestetőn 

Mondom, mégse tőlem kérdezd!

Mért sok itt hegyen a kereszt

és miért könnyezik folyton az ég

ha magyar áll rendületlen még

az arcát nedvesre könnyezve,

 hőseink sírjait ködösen tekintve?

Hát tudd meg, te vándor,

kit utad erre vet, hogy bátor

Magyar nép fiai fekszenek itt,

kikben népe mindvégig hitt!

Nép, mely rabigát levetve

hitt Istenben, s mindvégig remélte,

hogy jobb sorsa lesz itt e népnek

 Hazája a jövendő Nemzedéknek!

Ó, ősi hant, te szent föld

kiért annyiszor kell öld

ellenséged, és véred ontsd

nemzetedért, és lerontsd

hitedet, miszerint: Ne ölj!

Más fiára soha ne lőj!

 Tehetsz mást, ha tied e föld?

Mit tehetsz? Ó Istenem!

Szemben áll veled a hitem!

Meghalok, s én úgy hiszem:

sorsom bár végzet, de Népem

által megbocsáttatik égben a vétkem!

S mint egykoron Leónidasz

Te Honvéd hős, ugyanúgy kiállsz

és elveszejt árulás ott a csúcson,

Ephialtészt megidéző gyarlóságon.

Meghalsz, te Honvéd a nyergen!

 Muszka-osztrák vad ágyúk tüzében!

Haldoklók lelke égre száll

Osztrák tisztek sora áll

fitymálva a véres csaták

szörnyűségét, s öreg bakák

kik súlyos könnyet ejtenek,

 kiknek nincsenek nemzetek.

 Hősök vannak, kiknek a nevét

 áldja utókor, s a Nemzedék!

Kiknek sírjára eljár most a Nép

Testvérek mutatják, velünk van Ég!

Köszönöm nektek, mint öreg harcos,

távoli testvérek, s bár szavam is karcos

ölellek és szeretlek testvéreim!

Elhullt honvédek, drága elődeim

nevében, mind köszönjük nektek,

hogy egyek vagyunk, velünk éreztek!

Úgy, mint mi, kik még mindig állunk

Még ennyin, még mindig vagyunk!

és leszünk, ha kell, és meghalunk

ha kell, hisz láttuk már, tanulhattunk!

Ó, és mindig jönnek, jönnek ide"nagyok"

Vijjogó gépeken, és fényes limuzinok.

Bennük újabb, s újabb Ephialtészek

Kik csak forgatják álnokul szemeiket.

Jellemük rongy, szívükben idegenek!

Mundérjuk hódítóé, és a lelkük ferde

Szavuk is üres, szirének oly hazug éneke!

Midőn lelkem keserűsége így kimondva,

állok letörten, e sírhelyen térdre lerogyva,

Nézem a honvédet, ki itt áll rendületlen,

kötelességben szálfa, hitében dermedten.

A kopjafák fölött az ég elsírja most magát

s könnyel áztatja el a vén baka orcáját.

   

Nyárádi Károly