2010. július 17., szombat

Nyergestetőn




Nyergestetőn 



Mondom, mégse tőlem kérdezd!

Mért sok itt hegyen a kereszt
és miért könnyezik folyton az ég
ha magyar áll rendületlen még
az arcát nedvesre könnyezve,
 hőseink sírjait ködösen tekintve?

Hát tudd meg, te vándor,
kit utad erre vet, hogy bátor
Magyar nép fiai fekszenek itt,
kikben népe mindvégig hitt!
Nép, mely rabigát levetve
hitt Istenben, s mindvégig remélte,
hogy jobb sorsa lesz itt e népnek
 Hazája a jövendő Nemzedéknek!

Ó, ősi hant, te szent föld
kiért annyiszor kell öld
ellenséged, és véred ontsd
nemzetedért, és lerontsd
hitedet, miszerint: Ne ölj!
Más fiára soha ne lőj!
 Tehetsz mást, ha tied e föld?

Mit tehetsz? Ó Istenem!
Szemben áll veled a hitem!
Meghalok, s én úgy hiszem:
sorsom bár végzet, de Népem
által megbocsáttatik égben a vétkem!

S mint egykoron Leónidasz
Te Honvéd hős, ugyanúgy kiállsz
és elveszejt árulás ott a csúcson,
Ephialtészt megidéző gyarlóságon.
Meghalsz, te Honvéd a nyergen!
 Muszka-osztrák vad ágyúk tüzében!

Haldoklók lelke égre száll
Osztrák tisztek sora áll
fitymálva a véres csaták
szörnyűségét, s öreg bakák
kik súlyos könnyet ejtenek,
 kiknek nincsenek nemzetek.
 Hősök vannak, kiknek a nevét
 áldja utókor, s a Nemzedék!

Kiknek sírjára eljár most a Nép
Testvérek mutatják, velünk van Ég!
Köszönöm nektek, mint öreg harcos,
távoli testvérek, s bár szavam is karcos
ölellek és szeretlek testvéreim!
Elhullt honvédek, drága elődeim
nevében, mind köszönjük nektek,
hogy egyek vagyunk, velünk éreztek!

Úgy, mint mi, kik még mindig állunk
Még ennyin, még mindig vagyunk!
és leszünk, ha kell, és meghalunk
ha kell, hisz láttuk már, tanulhattunk!

Ó, és mindig jönnek, jönnek ide"nagyok"
Vijjogó gépeken, és fényes limuzinok.
Bennük újabb, s újabb Ephialtészek
Kik csak forgatják álnokul szemeiket.
Jellemük rongy, szívükben idegenek!
Mundérjuk hódítóé, és a lelkük ferde
Szavuk is üres, szirének oly hazug éneke!

Midőn lelkem keserűsége így kimondva,
állok letörten, e sírhelyen térdre lerogyva,
Nézem a honvédet, ki itt áll rendületlen,
kötelességben szálfa, hitében dermedten.
A kopjafák fölött az ég elsírja most magát
s könnyel áztatja el a vén baka orcáját.

   


Nyárádi Károly 






Nincsenek megjegyzések: