Szeptemberi Remény
Mikor
már semmi sem az, aminek látszik
Mikor
mindenki csak színdarabban játszik
Mikor
az igazság mélyen, az iszapban fekszik
Ott
mélyen, hol a bedobott kő is késve csobban
Sötét
kút fenekéről, hol tompán csak dobban
feltör
egy sóhaj, melytől a csend is csak jobban
szétterül és érzed, tőle az elméd felrobban.
Dalba
írnád, ha tudnád, nyögnéd, kimondanád
De
miért, és kinek? Ki értené, és ki figyelne rád?
És miért,
mert ki tudja, az érti, de mindent letagad
És te sem akarsz mást, csak visszakapni önmagad
Keresni
az utat, kitörni már végre a fényre
Dörögve
szállni, égre fel, mint szivárvány íve
És felírni
oda az Igét, s a szívekbe örökre
A
Fény nem hal meg, és nem vész el sötétbe!
Nyárádi Károly
