Egy Vers Magamról

Vallomásaim

Szeretem mondani szavakkal a nagy titkokat
Bár nyelvem kötve van, kimondom azokat
Szeretem mondani az örök igazságokat
A szavakon túl rejlő igaz fájdalmakat.

Szeretem és gyűlölöm mind a harangokat
Mert nyelveikkel gyászt-örömöt mondhatnak.
Tisztelem az egekig érő, hatalmas hegyeket
Mert róluk tudhatod, nem foglalnak hiába tereket.

És igazán szeretem a hegyről lefutó patakokat
Mert, bár senki sem szól, mégis tudják az utat.
Szeretem az igaz és egyszerű szavakat
Melyekkel egyszerű emberek hegyeket mozgatnak

Szeretem mezőn a kolomp méla hangzását
Mert utána igazodva megtalálhatod gazdáját
És szomorúan, de elfogadom az őszi rózsákat
Mert elmondják őszintén, dér fogja megütni hajadat.

Fájlalom a sírhantok némaságát
A kőtáblák rettentő sokaságát
A villámsújtotta fák görnyedő fájdalmát
Öreg emberek fátyolos szemének szomorúságát.

Kínos az elmúlás végzetének tudata
A ma még remegő kéz holnapi hanyatlása
A ködös távol riasztó közelsége
A szeretteid végleges elvesztése.

És fáj nagyon a hosszú búcsúzkodás
A végső megállóban az utolsó leszállás
A kialvó mécsesnek utolsó lobbanása
A beálló csendnek örökkévalósága.

Irtózom a magány sötét ölelésétől
Az üres szoba túl komor terétől
A jéghideg második párnától
A ránc nélküli ágy nyomasztó gondjától.

Sajnálom az eltelt nyarat
a tovaszállt időt, a tavalyi havat
Látom az elnyúló ködfoltokat
A megfáradt napot, a jéghideg Holdat.

De szeretem a reményt, mely utat mutat
Mely sosem hal meg, csak új után kutat
Szeretem a még távolban vágtató telet
Mert utána mindig jön, jön majd a kikelet.

Imádom a zendülő vetést, a zöldülő mezőket
A fát, a lombot, a sarjadó levelet
És imádom azt, ki önnön véréből ad új életet!


Nyárády Károly